Vers, próza / egy válás története

Mátyus Melinda
egy válás története[2020. június]


a végéről

Elkésem a színházból, a teremben percek óta sötét van már.
A színházból mindig elkések.
Az ültetőnő az egyetlen üres székhez vezet, és nagyon, nagyon hálás vagyok. A székek türkizek, közepesen kényelmesek.
Nem nézek jobbra, de így is érzem a szagát, és hallom a légzését. Ő az.
Olyan, mintha lihegne.
Olyan, mintha újból mellettem horkolna.

Az utolsó napokban kértem, hogy forduljon kifelé, mindig kifelé. Arccal, ez a lényeg.
Csak így aluhattam, keveset.
Kifelé fordult, féloldalasan. Így is nagyon hangosan horkolt.
Úgy kell elképzelni, mint egy gőzölgő, hatalmas orrszarvút, mint egy elefántot, mint egy hegyet.
A nagy testek önmagukat foglalják le.

Felálltam, amikor a bábok a Rómeó és Júliában éppen úgy tettek, mintha nem látnának, mintha nem is érdekelné őket, hogy a nézőközönségnek tetszik a darab.
Vagy nem. Ez a darab. Ez a Rómeó és Júlia.
Mert bábos előadás volt.
Ő gondolkozott, hogy utánam jöjjön-e.
Éreztem.
De már minek.
Ő is így gondolhatta.

mégis az elejéről

a. a szerelem megbillen


Azt játsszuk este, amit mindig, lefekvés előtt.
Két bárszékünk van, felülünk, egymással szemben, és nézzük egymást, nemcsak az arcot.
Elég sokáig, ebből sosem elég.
Amikor elérkezik az idő, ő kinyújtja az egyik kezét, és én tudom, hogy melyik kezemet kell nyújtanom.
Átlósan, mindketten a jobbot. Vagy mindketten a balt.
Néha csak a combon nyugtatjuk a kézfejet, néha pedig egyszerűen belénk száll az ördög, ő a jobbot nyújtja és én a balt. Így egy szövetséget építünk.
Ennek nevezzük el.
Úgy folytatódik, hogy a másik kezünk is, ugyanígy, egymáshoz ér. Bal és jobb. Jobb és bal.
Valami valamihez.
Most már egy négyzetet építünk, két-két testrészünk érintkezik, benne maradunk.
Abban, amit mi építettünk.
A kezünket összekulcsoljuk, tartjuk.
Változó, meddig tartjuk egymást, így.
Nem is tudjuk, hogy kerülünk az ágyba.
Eddig így volt. Most nem tudom, melyik kezemet nyújtsam. Elfelejtettem.

b. gyere a fürdőszobába

Mert ő éppen zuhanyozik. Olyankor fogat mosok, a fülke felé nézek, és elpirulok. Mindig. Akkor nézek rá, amikor a legszebb. Amikor felhúzza a térdét, amikor leesik a szivacs, és lehajol, amikor a csap felé nyújtózik, hogy elzárja.
Ilyenkor beszélni is szokott, hangosan, átbeszéli a zuhogást. És sokat kérdez, mindenféléről. Ha befejezem a fogmosást, a törülközőtartónak támaszkodom, és gyönyörködöm. Benne.
Minden kicsi részletben és az egészben.
Ma este biztosan tudom, hogy soha. Kimegyek és kint maradok.
Nem érdekel, hová teríti a törülközőt, és hogy hagyja maga után a fülkét. Nem is érdekes, ezek a mai tisztítószerek olyan jók.

c. és maradj

Rácsukom az ajtót, és nem szeretném, ha kijönne. Ha bármikor is kijönne. Nem szeretném hallani, amint nyílik az ajtó, pedig tudom, az ajtó nyílni fog.
A bárszéket, a sajátomat az ajtóhoz támasztom, utána mégis elveszem. Mert ez már úgyis magától megoldódik.

d. kivonulás

Kijön, mint egy ébredező kandúr, mint egy bogár. Olyan lassan. Körülnéz a konyhában, és látja, egyedül én mozgok, minden más mozdulatlan.
Úgyhogy engem néz. Mert, ahogy mindig mondta, a mozgásom olyan szép.
Nem tudja megmagyarázni, csak úgy szép.
Meztelen vagyok, meleg ez a lakás.
Lehetne holnap egy olyan paprikás, mint a múlt héten?
Lehetne egy olyan pudingos valami utána, csak mert rég nem készítettem? Én.
Lehetni éppen lehet, de miért éppen ugyanazt?
Annyi finomság létezik a világban, ezeket sorra kipróbálhatnánk, és olyan jól telne az élet.
Neki mindegy. Mert ő mindent szeret.
A kávéfőzőgépet takarítom, kihúzom a csepegtetőtálcát, lehajolok és kiöntöm. A vizet és a zaccot.
A kosár szélének ütögetem a tálcát, többször, megint és megint, a fenekem is felveszi a ritmust. Tehetetlenségi erő.
Nem guggolok, azt nem szeretem, csak egyszerűen lehajolok, ruganyosan.
Látszik, hogy friss a bikinivonalam, látszik, végig és egészen. Tudom.
A nap bevilágítja.

e. a kávéfőzőgépnél, még mindig

Felállok és takarítom a gépet tovább. Már állva. Olyan szürkés, olyan semmilyen.
Valamire gondolok, vele kapcsolatban, pontosan nem is tudnám megfogalmazni, az érzés még formátlan.
Olyasmire, hogy mégsem kellene elsietni ezt a döntést.
Lehet, hogy még szerethetném, ha most rögtön.
Ha most azonnal érkezne. Megpróbálhatnám.
Megpuszilja a hátamat.
És meg is simogatja. Drága kiscica.

f. és a konyha közepén

Öltözni kezdek, mert fázom. Fehér póló és bugyi. A bugyimat fordítva húzom fel, elég gyakran így sikerül, teszek-veszek a konyhapulton. Almahéj, kávézacc, ilyesmi.
Fordított bugyiban.
A bugyi fehér cetlije kifelé tátong, érzékeny a bugyimra. Szereti. Ha fekete, azért, ha köldökig érő, azért, csipkés, kopott, narancssárga, mindegy neki. Mert a bugyi olyan, mint a test.
Feltár.
A test lelke messziről látszik.
Megfázol, szívem. Öltözz!
Digidigidigidi.

g. gondolkodás

És rögtön utána arra gondolok, hogy megfordult, ez az egész megfordult.
Nem is tudom.
Hogy legyen.
Visszamegyek a fürdőszobába, és festeni kezdem a szememet, addig gondolkozni lehet. A szemöldököt, utána a szemhéjat, legvégül a pillát. Szempilla.
A tükörben is gondolkodom.
Amikor a bal szemem kész, befütyül a teafőző. Kiszaladok, olyan az egész konyha, mint a túlvilág.
Semmi nem változott, mégsem találok semmit. Nem is értem, miért jöttem én ide valamikor.
És kivel.

h. tényleg

Már bent van, olvas és zenét hallgat. Mint minden este.
A zenéje tele azzal a rengeteg semmivel.
A zenéje nem zene. De hallgatok.
Leülök én is, és olvasok, valamit. A könyvet kinyitom, pontosan nem tudom, mi is ez.
Regény, vers vagy egyszerű képeskönyv. Gyermekeknek.
Látja a két szememet, a balt és a jobbot.
De nem látja. Hogy csak a bal.
Én is elfelejtettem.

kettő

1.
Elmentem, de csak azért, hogy ne lássam. Elmehettem volna anélkül, hogy szóljak, de én megmondtam, hogy elmegyek. Csak a boltba. Megkérdezte, hogy mit akarok venni, rávágtam, hogy kenyeret.
Volt otthon kenyér.
Menjél, ahová akarsz. Felőlem.
Körbefutottam, körbe-körbe. Rétfalván ki, Kúronékon át, a Papszorosán vissza. Nem tudom, hányszor.
Hazaértem és csend volt, csend. Bementem a szobába. A kanapénál állt, két kezével az asztalra támaszkodott. Ó! Ennyit mondott. Kihúzta a kését a csizmájából, és meglódult.

Nem kifelé futottam. Megéreztem, hogy mit kell, az asztal másik oldalához kell, kerültük az asztalt, elég sokszor.
Asztmás. Ez akkor jutott eszembe, amikor lassulni kezdett, az elején nem, úgy két-három kör után. Az elején repültem, aztán észrevettem, hogy a háta mögé kerülök.
Lassítsak, így.
Lezuhant, a kés kiesett a kezéből. Kifordultam a szobából, és tovább, ki, az utcára. Arra emlékszem, hogy ráznak, sokan voltak ott.
Azért írok, mert azóta nem tudok beszélni. Próbáltam, háromszor. A számon ordítás jött ki. Többet soha.


2.
Elmentem, de csak azért, hogy ne lássam. Elmehettem volna anélkül, hogy szóljak, de én megmondtam, hogy elmegyek. Csak a boltba. Megkérdezte, hogy mit akarok venni, én rávágtam, hogy kenyeret.
Volt otthon kenyér.
Menjél, ahová akarsz. Felőlem.
Körbefutottam, körbe-körbe. Rétfalván ki, Kúronékon át, a Papszorosán vissza. Nem tudom, hányszor.
Hazaértem és csend volt. Bementem a szobába. A kanapénál állt, két kezével az asztalra támaszkodott. Ó! Ennyit mondott. Kihúzta a kését a csizmájából, és meglódult.

Nem kifelé futottam. Megéreztem, hogy mit kell, az asztal másik oldalához rohantam, kerültük az asztalt.
Asztmás. Észrevettem, hogy lassul.
Két-három kör után. Az elején úgy repültem, mint az őrült. Aztán észrevettem, hogy mindjárt a háta mögé kerülök.
Lassítsak.
Így.
Kifutottam az utcára, és ordítottam, ahogy a számon kifért. Segítség!
Segítség!
De senki nem jött ki. Mert megszokták.
Segítség, az uram meghal.
Erre három vénasszony futott, az egyik ingben.
Én arra gondoltam, hogy jó, ha ilyenek jönnek, segíteni.
Sokat fognak beszélni, összevissza.
Az uram meghalt, nem rögtön, de mire kijött az orvos, vége volt. Az inges vénasszony visítozott, törölgette az ujjait, mindenbe, az ingbe, az ab­roszba, belém.
A nevét nem írom le, úgysem ismeri senki.
Nem tudom, honnan jött az a sok vér. Mert az orvos azt mondta, hogy a szíve vitte el.
Kimentem az udvarra, és hánytam, sokat.
Nagyon sokat, az ibolyabokorra.
Már jól vagyok.














Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mátyus Melinda


A szerzőtől még

   A huszonötös kórterem


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.