Vers, próza / ez a nyugtalanság

Dimény H. Árpád
ez a nyugtalanság[2016. május]



ha a reggeli lapban olvasnám,
csak összehajtanám ezt a történetet,
olyan könnyelműen, mint ahogy elfordítod fejed a nyárban,
miért pont nyár?
azt tartják, nincs évszaka a fájdalomnak,
de a nyugtalanság tüze ezt idézi.

bokád villan a földeken.
apád felé szaladsz,
de ő egy cséplőszekrénybe dunyhacihákat szór,
épp varázsol.
így aztán én karolom át a derekad,
megpörgetlek. hempergőzünk,
szalmaszálakat szedegetsz hajamból.
valami gyönyörű zene kalimpál idegeinkben.
lekapom magamról az inget,
és kezed bőrömre reppen,
a gyönyörűségtől begörbülnek lábujjaid,
combjaid szorítása megtöri remegésem…
mindig csak eddig jutok el a boldogság
lüktető hevében...
mert ez a nyugtalanság örökre,
nem javul a szíved tőle.

és a dombok megindulnak az izzasztó forróságtól,
cipőd sarka újra meg újra beleragad,
a föld enged, akár a gyökerek, akár a fák,
s visszájára fordul a szerelem,
kint fel, bennem lemegy a nap,
és egy húslégy, meleg a röpte,
viszi szárnyain a nap visszavert tüzét,
repül, a szádban köt ki,
és többé már nem tudod kiköhögni.
benned verdes a nyugtalanság örökre.

figyelj csak, ott süllyed egy ember,
és milyen sima benned a lélektenger.
a távolban úszik egy hajó,
árboca csillagokat húz maga után.
s hozzá vagyok kötözve én is.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dimény H. Árpád


A szerzőtől még

   szerelem
   mint klipszek
   zárószéria
   élet, lám ide raktad fészked


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.