Vers, próza / kék üresség

Simonfy József
kék üresség


szárnyként verdes fölöttem az idő


az élet kidobja magából
mindazt ami szép
mások bőrébe nem bújok
a magamétól is mihamarább
szabadulnék úgy érzem
mintha nem lennék
mi több nem is szeretnék
látom öregedésemet mint egy növény
növekedését egyetlen percbe sűrítve
ablakomra hajló ágon
madár őrli naphosszat
egyhangú énekét
de nekem többet mond
a teljesen önmagába húzódó kő
repülni sohasem repültem
szárnyam sose volt
ég felé fordított tükör a tó
mutatja az égben nem történik semmi
kék üresség dongja







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Simonfy József


A szerzőtől még

   de nem
   így telnek
   méghogy erdő
   az asztalon
   magam mögé állok


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.