Vers, próza / (szino)líra. (torzószótár)

Aczél Géza
(szino)líra. (torzószótár)[Látó30 - 2020. január]



ártalmas

mikor még a pálya elején botladoztam ha pálya egyáltalán amit a befogadók számára a versbe hoztam nem sokkal a szeretettől kicsit émelyítő családi zsengék után primitívebb változatban mint történelmi időkben a reneszánszban magam kezdtem el keresni az átlényegült üde tájban
és némi örömöt éreztem ha a belső vízió talán itt nem túlzás a felfokozott szó az ősi természet egy-egy varázsos pillanatával összeért még ha utólag látom is vakuló szememmel eufemizmus
ez az egész tolakodás mivel motiváltabb lett amikor homályban oldódott az elmúlás örökösen sugárzó élménye és népes társaságok peremén a magány s lassan a fogalmak mögül az érzület
kezdett leválni közben a felületesen tanultak lelki fövenyén ártalmas absztrakt divatok mögött
sikerekre ácsingózott a másik én míg csak törleszkedések művész­kedő sorára lesve erre is úgy szólt a belső hang – elég pedig ósdi múzsák helyett mindig is vágytam a modernitásra ám hol
bujkál ő és egynyári szellemi konkurenciákban ki mondja meg mi az ára hogy elhagyja üdvét
ki egykoron zengte hangosan mért nem lehet mindig az első verset írni tisztán és szánalmasan

ártatlan

egyre gyakrabban az ártatlan mozdulatokat keresem amelyekben a létezés természetes ritmusa
ősi törvényeire visszaáll csak hát hiányoznak már közülük évezredes tapasztalások s civilizált
attitűdjeiken minduntalan átüt az idegenség és a magány szűkösebb szellemi horizonton sznob
ácsingózások égetik föl a menekülési utakat a többnek látszani ami vagyok lumpen létében kis
megható vágyak ezernyi horga fennakad sóvárgó medrében közömbösen úszkál egy ízes ebéd
egy haszontalan baráti kézfogás ócska celebekhez pálmafás öblökhöz mérve szerencsétlennek méretik meg mindenki más mígnem az idő filozofikus áttételekkel rád kiált hiszen te már mint
a sodrásból kiesett olybá tűnsz miként egykoron a pemete füves cukorkákat kortalan örömmel szopogató latin tanár akinek bölcsessége nem táplálhatja a jövő szellemi dimenzióit ahol majd fáziskésések örök traumája generációkon át hasonló árnyalatokkal bódít misztikus erőterekkel
babonázva amelyekben fénylő ásványkincsekké zsugorodik az elhasználódott értelmes sorsok
magánya és a közbeeső hiányokat nincs már aki rekonstruálja mint a mamutok barna csontjait

ártér

korrupt disznók kezdik elfoglalni hazafias érzülettel történelmi szimbólumunkat a budai várat ilyen árnyalatlan kérem én eddig sosem beszéltem és ezért intelligens embertársaimtól mélyen
bocsánat miközben magam sem értem hogyan jutottam idáig hisz egykoron felhevült vitákban lesöprő gyűlölet nélkül keresgéltem milyen tisztes emberi motivációkkal mentesíthető esetleg
az a másik kit szintén anya szült miként az örök bölcsesség mondja s talán neki is megvan vélt
igaza és vak kolonca ezért kritikusan latolgatom rám tört-e már az öregkor neuraszténiája ahol
a lelki szétkopástól s a közelítő haláltól létét nyugalmas honja bánja míg zebrán csontos ökleit
rázogatva kimondja végre világmegváltó ítéletét ám némi intuitív szellemi maradékkal is élve most nagyobb a tét hogy bambán elkezdtük mászni a készülő diktatúra lépcsőfokait s a poézis
berkein belül maradva sem lehet nem idézni e szakadt nyájról a lánglelkű adyt a puszta helyén
most előkapva a nyitó szimbólumot az illúziók árterében mocsárba süllyedt számtalan örömöt
mert ha ezek felfészkelnek nehezebb lesz onnan kiűzni őket mint régen a vad janicsár törököt












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Aczél Géza


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.