Kis Lírai Antológia / szonettek

Michelangelo Buonarroti
szonettek




1


(Grato e felice, a’ tuo feroci mali)




Boldog voltam, míg óvtam békességem,


komisz bajaidon győztes maradtam;


most gyakran öntözi egy akaratlan


könny mellemet: hatalmad mélyen érzem.


Nem érték szívemet valaha régen


fájó nyilak, sebet sohase kaptam;


de kipótoltad, nem vagy bosszulatlan:


egy szép szempártól ér utol ma végem.


Megmenekül hurkok, hálók sorától


a kis madár, hogy éljen a berekben


búsabb halálig, még sok éven át;


engem, amint látjátok, hölgyek, Ámor


azért kímélt meg eddig, hogy kegyetlen


kínokban érjek ily korban halált.





2


(Quanto si gode, lieta e ben contesta)




Mily boldog dús arany haján füzére,


hogy’ örvendnek a rátűzött virágok:


versengnek egymás közt, mind arra vágyott,


hogy elsőnek adjon csókot fejére!


Örvendezik egész nap, boldog érte,


hogy mellére simul, szépen kivágott


ruhája, s lágyan simogatja áldott


arcát az arany fonadék szegélye.


De még sokkalta boldogabb talán


az arany szalag, mely mellére kötve


lefogja, s testét finoman befonja.


És a csomós öv karcsu derekán,


amely szorítni szeretné örökre.


Én akkor mit öleljek két karomba?




3



(II. Gyula pápához)


(Signor, se vero è alcun proverbio antico)




Ha régi közmondás igaz lehet,


ez az: ki tehet, nem akar azért sem.


Hittél hamis szavakban és mesékben,


s a hitvány nyer tőled dicséretet.


Mindig jó szolgád: az voltam neked,


ami a fény a Napnak fent az égen;


mit bánod, hogy időm érted feléltem,


sehogy sem tetszem, bármit is tegyek.


Azt reméltem, följebb emel hatalmad,


igaz mércét szab kardod életemnek,


nem, hogy füled hazug beszédek töltsék.


De gúnyt űz az erényből, nem jutalmat


ad neki az ég, ha ilyent megenged,


hogy kiszáradt fának szedjék gyümölcsét.




4


(Qua si fa elmi di calici e spade)




Kehelyből kard lesz itt szakértelemmel,


s Krisztus vérét kimérik kupaszámra,


kereszt s tövis itt pajzs korongja s lándzsa,


Krisztus maga sem bírná türelemmel.


De ő a tájainkra jönni nem mer:


nem száll itt csillagokig vére lángja,


a fránya Róma vásáron kinálja,


ám nem jut a magáéhoz az ember.


Ha netán pénzt veszítni volna kedvem


művemmel, és hinném, csak ennyit érek,


legyen Medúza, hadd nézzék meredten.


De ha szegénység kedves fent az égnek,


sorsunk hogyan alakulhatna szebben,


ha szűkös az a túlvilági élet?



5


(I’ fu’, già con molt’anni, mille volte)




Ezerszer hagytál megsebezve, holtan


a múltban, bűnöm, ám legyőzve mégsem;


most őszbe csavarodva, hófehérben,


hamis ígéreteid leporoljam?


Hányszor kötöztél meg, s hányszor loholtam,


mert sarkantyúd szúrt oldalamba mélyen;


hogy magamhoz térjek, alig reméltem,


oly sok könnyet hullattam megbomoltan.


Te bántasz, Ámor, tőled jön e bánat;


hitegetésedről lemondva régen,


mért kell íjaddal megcélozni még?


Fűrész vagy szú pusztítsa ócska fádat:


a megfutó hátába lőni szégyen,


kiből kihalt a régi fürgeség.





6


(La vita del mie amor non è ’l cor mio)




Nem szívem élteti az én szerelmem,


nincs abban szív, ahogy szeretlek téged,


mert halandó a szív, mindegyre téved:


rossz gondolattól távol jár ez, fennen.


Mikor elhúzott Istentől, szememben


felragyogtatta Ámor tiszta fényed,


s felismeri az égi fényességet


abban, hogy a vágyat kioltja bennem.


Mint tűztől a melege, el se válhat


örök szépségedtől e tisztelet,


s amitől lett, azt magasztalja hangja.


Mert szemedből az éden fénye árad,


hogy ott éljek, hol megszerettelek,


pilláid alá igyekszem rohanva.







7


(Spirto ben nato, in cu’ si specchia e vede)




Nagy lélek, kinek minden drága tagja


azt tükrözi, természet s ég milyen


csodára képes, hogyha kegyesen


önszépségét egy teremtménynek adja.


Kedves lélek, szép arcod is mutatja,


amit remény sugall és érzelem:


hogy szerelem, jámborság s kegyelem


nem egyesült még ily dicső alakba.


Szerelem foglyaként, leköt a szépség,


s enyém lesz jámborsága és kegyelme,


tekintete ezt engedi remélnem.


Ki látja, abban nincsen cseppnyi kétség:


Szörnyűség, ha a haláltól kitelne,


Hogy ilyen szép teremtményt ne kiméljen.






8


(Dimmi di grazia, Amor, se gli occhi mei)




Mondd meg nekem, Ámor: szemem a szépet


valóságában látja, melyre vágyom,


vagy bennem rejlik, és én ezt csodálom,


mindig csak a magam faragta képet?


Tudnod kell, mert szidlak gyakorta téged,


hogy feldúlod vele nyugalmam, álmom;


ám kell egy kis lélegzet mindenáron,


de nem kívánok tüzet, mely nem éget.


A szépség, melyet látsz, való, sajátja,


de gazdagabb a fénye magasabban,


mert lelkedig hatol szemeden át.


Az égire, tisztára, szépre váltja,


mert hasonlót akar a halhatatlan,


s ez az, amit szemed ámulva lát.







9


(La ragion meco si lamenta e dole)




Eszem panaszkodik, szememre hányja:


szerelmemtől boldogságom remélem;


súlyos példákat olvas rám a szégyen


kemény szavakkal, javamat kivánva:


Mi mást hoz, mint halált, Nap heve, lángja?


Nem úgy ám, mint főniksznek a regében.


Ki veszni akar, azt földön vagy égen


fel nem tarthatja senki, aki szánja.


Tudom, mit vesztek, s vallom veszteségem,


de árulóm a szívem, és hiába


adom meg magam, kínoz, nem hagy élnem.


Kétfelől vár halál lelkem urára:


ezt nem akarom, azt pedig nem értem;


e kétség testnek, léleknek halála.





10


(Se’l mie rozzo martello i duri sassi)




Ha durva kalapács a nyers követ


ilyen-olyan emberformára szabja,


a kéz mozgatja azt, amely faragja,


lépése más akaratot követ.


Az isteni az égi bűvölet


szépségét másnak is magából adja;


ha kalapácsnak kalapács az apja,


az ily élettől más élet jöhet.


Mert műhelyben, ha szerszám magasabbra


emelkedik, erősebb az ütése,


felszállt a magas égbe kalapácsom.


Itt marad lelkem félig kifaragva,


ha nem segíti az ég, hogy kivésse,


mert egyedül volt mindig a világon.







11


(Quand’ el ministro de’ sospir mie tanti)




Sokat sóhajtoztam fájón miatta,


és most, hogy nincs, lakása síri bolt,


a természet, amelynek dísze volt,


szégyenkezik, és minden megsiratja.


Nem henceg a halál, hogy elragadta


a Napot, ahogy szokta, ha rabolt:


győzött a szerelem, és él a holt,


az ég is szentjei közé fogadta.


Remélte a kaján, gonosz halál,


hogy hangját veszti majd vele az érdem,


és egy szép lelket semmivé zilál.


De életének minden lapja szépen


szól róla, s holtan az égben talál


szállást, melyet nem ismert életében.





12


(Se l’immortal desio, calza e corregge)




Örök vágy úr a gondolat felett;


ha kihozná enyémet a homályból,


ki oly kegyetlen fejedelme Ámor


házának, megenyhülne, úgy lehet.


De égi törvény hosszú életet


ad lelkünknek, test csak röviddel számol,


s nem írhatja le híven ész, se mámor,


mit igazából meg sem érthetett.


Jaj, hát lehet, hogy szám híven kimondja


a tiszta vágyat, amely az iránt gyúl


szívemben, ki csak önmagát csodálja?


Legszebb napomat is mindig lerontja


uram, ki csak hazugságokra lágyul,


s ki nem hiszi, az a hazug őnála.







13



(Tommaso de’ Cavalierihoz)


(S’un casto amor, s’una pietà superna)




Ha két szeretőt égi áhitat,


szeplőtlen érzés, közös sors köt egybe,


egymás baján egyformán keseregve,


és egy bennük a szellem, akarat,


ha két testből közös lélek fakad,


egyforma szárnyon szállnak az egekbe,


ha egy arany nyilat lő e szivekre


Ámor, és rájuk közös láng szakad,


ha semmi önzést szerelmük nem enged,


mert úgy szeretnek, oly gyönyörüséggel,


hogy útjuk, céljuk mindig egy marad,


ezer és ezer más e szerelemnek


és hűségnek kis részéig sem ér fel –


lám, megbonthatja mégis a harag.





14



(Tommaso de’ Cavalierihoz)


(Tu sa’ ch’i’ so, signor mie, che tu sai)




Tudod, hogy tudom, uram, hogy tudod:


az örömöm vagy, közeledbe vágyom;


tudom, hogy tudod: neved van a számon;


mért nem lehetünk együtt, mi az ok?


Ha reményt keltesz bennem, és hagyod,


hogy frissen tartsam vágyamat, az álmom,


dőljön le a fal köztünk, azt kivánom,


mert duplán fájnak a titkolt bajok.


Hogy azt szeretem benned oly nagyon,


mit legjobban szeretsz te is, ne sértsen:


a szellem az, amit szellem szeret.


Azt, amit én látok szép arcodon,


emberi ész nem fogja fel azért sem,


mert meg kell halnia, hogy értse meg.



15


(S’i’ avessi creduto al primo sguardo)




Ha hitte volna e főnikszi lélek


már először, hogy a Nap meleg árja


megújítja, ha majd tüzébe zárja


vénségében, melyben ma lánggal égek:


amint szarvas, párduc jóléte végett


a fájdalomtól megfut, mit se várva,


most én is mosolyára, szép szavára


futok, megkésve bár, de ennek élek.


Mért is panaszkodnék, mikor egy angyal


derűs szemében felragyogni látom


nyugalmamat és üdvösségemet?


Tán kár lett volna, ha ily égi hanggal


szól hozzám akkor: most egyforma szárnyon


röpít magával a világ felett.





16


(Sol pur col foco il fabbro il ferro stende)




Eszméjéhez tűzzel formálja ritka


szép munkává a vasat a kovács;


tűz segíti a művészt, semmi más,


ha aranyát végsőkig finomítja;


ha feléled a főniksz, az a titka,


hogy elégett; ha megöl láng s parázs,


remélem, ott ér a feltámadás,


hol nem borít halál s idő csalitja.


Bennem is tűz van, szerelemben égek,


a szívem, lelkem annak áldozom,


már holtak számát szaporítva szinte.


Ha a természet a tüzet az égnek


lendíti, s én is tűzzé változom,


lehet, hogy engem magával ne vinne?







17


(Si amico al freddo sasso è’l foco interno)




Hideg kővel tűz oly barát lehet,


hogy ha kipattant, azt körüllobogva


égeti, hasogatja, s egybefogva


ad az egésznek örök életet.


Hév kemencében nyarat és telet


legyőz, önértékét megsokszorozta,


amint tisztult lélek bűnét ledobta,


s pokolból már az ég felé mehet.


Ha engem tűz emészt el, és belőlem


kipattan, mi ott rejlik mélybe veszve,


elégve dúsabb élet jut nekem.


Füstté és porrá váltan jó erőben


élek örökké, tűz lángjával edzve:


arany nyíl, nem vas veri át szivem.





18


(Forse perché d’altrui pietà mi vegna)




Hogy mástól lássam, mi az irgalom,


és más hibáját többé ne nevessem,


hagyta, hogy lelkem a hínárba vesszen


rátartiság és vak önbizalom.


Más zászlóban, tudom, nem bízhatom,


hogy harcba s győzelemre az vezessen:


hogy ellenség lármája ne övezzen,


nem teheti, csak égi hatalom.


Bűnnel születtem én is, mint apám;


oldd le rólam, hogy lelkem megpihenjen,


te hús, te vér, te kínhalál keresztje!


Te irgalmas vagy, te vagy jó csupán,


segíts meg nyomorúságomban engem,


közel a sírhoz, s Istentől be messze!







19



(Tommaso de’ Cavalierihoz)


(Se nel volto per gli occhi il cor si vede)




Ha látni lehet a szívet a szemben,


nincs is beszédesebb jele az éhes


lángnak, mely éget; legyen is elég ez,


édes uram, hogy irgalmad esengjem.


Tán lelked megértőbben néz is engem,


mint hinném, s kegyes lesz lelkem tüzéhez,


mely perzseli: ki jól kéri az édes


kegyet, bőven meg is kaphatja menten.


Boldog nap, melyen ez beteljesül!


Álljon meg az idő, a pillanat,


ősi pályáján a Nap fénykorongja,


hogy végre, noha érdemtelenül,


forrón vágyott, szerelmes uramat


zárjam örökre méltatlan karomba!





20


(Non so se s’è la desïata luce)




Talán teremtőjének áhitott


fénysugara, amit a lelkem érez,


vagy tán az emberek sok ezeréves


emlékezetén átsütő titok,


vagy hír, vagy álom, mi elbóditott,


s szememnek jelt hozott, szívemnek ékes


ajándékot, abból csöppent belém ez


a valami, s könnyekre inditott.


Amit keresek, hogy az ég alatt


vezessen, nincs sehol; hogy hol találom,


nem sejtem, s lám, most más mutatja meg.


Mióta, uram, téged láttalak,


valami keserédes van a számon


s lelkemben: biztosan a te szemed.





21



(Tommaso de’ Cavalierihoz)


(Se’l foco fusse alla bellezza equale)




Ha versenyezni tudna két szemed


szépségével a tűz, mely onnan árad,


nincs oly dermesztő tája a világnak,


melyet izzó lángokba nem temet.


De bajainkban szánnak az egek:


a sok szépségnek, amivel megáldnak,


mélyébe a halandó sose láthat,


hogy életét ne háborítsa meg.


Szépségedhez tüzed nem fogható:


és szerelemre csak az gyújt az égnek


szépségéből, amit más is megérez.


A koromhoz is, uram, ez való;


ha nem látod, hogy érted halok-égek,


csekély a lángom, mert erőm sekélyes.





22


(Dal dolce pianto al dolorosoriso)




Édes sírásból fájó kacagásba


estem, nyugalmam kurta, réveteg


béke: hol józan szónak vége lett,


legyűri azt az érzés, mi nem mása.


Nem tudom, vajon szívem a forrása


a bajnak, mit már szinte élvezek,


ahogy gyarapszik, vagy talán szemed


édenből rablott fáklya-ragyogása?


Ilyen szépség halandó nem lehet:


az ég formálta, így hát isteni;


s én boldogan beléveszek, elégek;


melletted senki mást nem is tehet.


Hogyha az ég halálom tervezi,


s én meghalok, ki okolhatna téged?





23


(Felice spirto, che con zelo ardente)




Boldog lélek, ki buzgón életet


adsz szívemnek, mely már halálba tart ma,


és csak velem törődsz ezernyi tarka


vigalom közt, sok jó nemes helyett,


régebb szemem, de most eszem szeret:


jobb napok vigaszát hozod te, s arra


való a szép remény, hogy eltakarja


a fájdalmat, mely rontja szívemet.


Köszönöm, hogy megleltem azt, ki hittel


és irgalommal hozzám, elvetett


annyi más gondot, s érettem beszélt.


Silány vásár volna számodra, hidd el,


ha ocsmány képeket adnék neked


szépséges és élő személyekért.





24


(I’ mi credetti, il primo giorno ch’io)




Mikor először elámulva néztem


e sok szépséget, behunytam szemem,


mint sas, ha Napba pillant odafenn,


minden kis része elbűvölt egészen.


Aztán beláttam szörnyű tévedésem:


aki angyalt követ, s nincs szárnya sem,


az szélnek beszél, mint az esztelen,


sziklára vet, Istent kísért merészen.


Ha nem tudom elbírni közeledben


e roppant szépséget, mely elvakít,


de távolról sem hagy nyugtot s gyötör,


mi lesz velem? Mi kísérjen s vezessen,


hogy örömöt leljek benned, ha itt


megégetsz, és távolléted megöl?







25


(Non posso altra figura immaginarmi)




Más arcot nem tudok képzelni sem,


legyen bár árny, vagy földi lény, akármi:


nem tudok ésszel olyat kitalálni,


hogy szépséged ellen pajzsom legyen.


Mert tőled távol oly mélyre esem,


nem hagy erőt Ámor magamba szállni,


ha reményem van már búmtól megválni,


halált hoz rám új és új gyötrelem.


Hiába is futok, s hiszem, nem ér el,


szép ellenségem mindig utolér:


lassú a gyorsabbtól nem menekül.


Ámor letörli könnyeim kezével,


és kínomért jutalmat is igér:


nem lehet rossz, mi ily sokba kerül.






Jánosházy György fordításai







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Michelangelo Buonarroti


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.