Megszelídíteni a szégyent – Laudáció Bán-Horváth Veronika Látó-nívódíjához
Azt kívánom minden folyóiratszerkesztőnek, hogy legalább fele olyan nehéz dolga legyen, mint nekem, ha egy évfolyam legjobb szövegét kell kiválasztania. Idén tényleg különösen erős felhozatalhoz volt szerencséje a Látónak, gazdag termés, jó évjárat.
Közös megegyezés, hogy Látó-nívódíjakat az adott évben megjelent legjobb szövegért adjuk, nem életmű, nem egyéb szempontok szerint. Válogatni volt miből, a januári Petőfi-lapszámtól egészen most decemberig legalább húsz olyan verset közöltünk, amelyeknek lelkifurdalás nélkül oda lehetne adni a díjat. Végül hosszas töprengés, rágódás után mégiscsak Bán-Horváth Veronika Égbekiáltó című költeményére esett a választás.
A vers korszerű témát dolgoz fel: a családtörténet és az identitás egymásba fonódása, a traumák, szorongások és önmegértés rögös útján bolyong. Viszont kiemelkedő az erő, őszinteség és kendőzetlenség, amivel hozzááll ezekhez a témákhoz: nem vádol és nem ment fel senkit, saját magát sem. Ennek ellenére sem adja át magát a reménytelenségnek. Az, ahogy a tabukkal szembenéz, ahogy a saját érzelmeit képes csatornázni erős szerzői szándékot feltételez. Kimondja azt, amit nem szabad, leleplezi a kártékony társadalmi beidegződéseket, miközben megértéssel fordul úgy a környezete, mint saját maga felé. És közben, apró gesztusokkal, megszelídíti a szégyent.
Címéhez hűen a vers egy elnyújtott fohász, kifakadás és vádbeszéd egyszerre. Az énkeresést, a világ varázstalanításával való szembenézést, a családi és társadalmi emlékezet torzulásait, a szexualitásra való ráébredést, annak izgalmát és veszélyeit tematizálja. Tapogatózása eredményes: sikerül kapcsolódnia a szuperhős nagyamamák seregéhez, akik ezentúl védelmezni fogják. Káoszból a letisztulás felé tart: nem szűnik meg a múlt, nem tűnnek el a hegek, azonban már nem a nosztalgiába menekül. Megtanulja helyén kezelni az érzelmek cikázását, elcsendesíteni a vicsorgó ördögöket és a maga teljességében megélni a pillanatot.
A vers sodró ereje, az expresszív képalkotás, a rurális és urbánus motívumok egybemosódása könnyen zavaros ömlengésbe csaphatna át, a szerző azonban biztos kézzel irányítja a gondolatfolyamot, az idő és térbeli síkok közti ugrálások, sőt, a határok elmosása ellenére is követhető marad. Poétikailag kötődik a Szécsi Margit, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor vagy Szilágyi Domokos-féle népies modernség sodró nyelvezetéhez, a magánmitologikus jelleg is ezt a világot idézi. Személyessége és lélektani működései az angolszász konfesszív líra megszólalásmódjához kapcsolják: Anne Sexton, Sylvia Plath vagy John Berryman lírájához. A kortárs magyar lírában pedig Vida Kamilla iróniája, Kali Ágnes intimitása és Seres Lili Hanna közérzetisége pendít hasonló húrokat.
Bár számos hatás, befolyás érhető tetten Bán-Horváth Veronika költészetében, mégis ezeket oly módon szintetizálja és tölti fel személyes élményanyaggal, sőt, önkitárulkozással, hogy az eredeti, karakteres és felismerhető marad. Kísérletezik, kockázatot vállal és közben felszabadít. Meggyőződésem, hogy a Látó folyóirat nívódíjjal idén is sikerült egy kiváló költőt elismerni, remélem, bátorításként is szolgál Veronika számára, hogy továbbra is hasonló merészséggel és elköteleződéssel alkosson. Szívből gratulálok!