Kós Tímea Evelin (X. osztály, Temesvár)

A múltkorában, azt hiszem, épp a tegnap délután, úgy este hatkor, újból utolértél.

Már megszoktam, hogy futok, csak azt nem, hogy folyton utolérsz.
Minden napom azzal kezdem, hogy rohanok előled, mert érzem, ha egy pillanatra is, egy szikrányi szemrebbenésre megfogod a karom, érintésed hidegsége felfújja torkomban azt a kis húsgömőt, amely nem is létezik, mégis néha megfulladok tőle.

Minden ér a torkomban hatszorosára tágul hirtelen. És nem értem, miért.

Miért mindig este hatkor?

Mi van akkor?

Miért érzem a szádban felgyűlt nyál szagát, miért hallom a csipogások zajos akkordját, és látom magam előtt, bármikor megérinthetem az öreg testeket, a felvágott gyomrot, a gennyes beleket, a hat hónapos gyereket.

Aztán békén hagysz. Minden nap lehömpölygetsz saját magam szakadékán, és hagyod, hogy másnap lentről még mélyebbre kerüljek. Lehasítod minden erőmet, és cserében kevesebb energiaitalt kapok.

Pár perc. Fél óra és kész. Ahogy jöttél, úgy el is mész.

Kicserepesedik a szám. Tükröződik az ablakban a pupillám. Meglilul a kezem. Világít a hold az üvegházak tetején. Lefekszem.
Miért szuszogsz mellettem?

Nem értem.

Undorodom magamtól, mert nem értem.

Azt hittem, neked minden jobb lesz. Azt hittem, hogy pálmalevelek közt ülsz majd, ott leszünk melletted, meg itt leszünk helyetted. Pont úgy, mint azokon az idióta szentképeken.

Ülsz majd a paradicsommadár tövében és ragyogsz majd, mint az utolsó perc után.

Akkor is ragyogtál.

Aztán megsárgult. Hideg lett. Marta a kezem az érintés, szememet a nézés, és csípett a bűz.

Te pedig a paradicsommadár tövében ültél. Rágtad a mannát és olvastad a napi tízparancsolatot.

Mi néztük őt, azt hittük, te vagy, Te pedig a paradicsommadár tövében ültél.