László Szabolcs (XII. osztály, Nagyenyed)

Tegnap nagy dérrel-dúrral állított be hozzám Öcsi, hóna alatt a szétrugott bőrlabda, kezében malomkeréknyi vajaskenyér, és két harapás közben sürgetett, húzzam már a nadrágot, mert azt hallotta a szomszédban, hogy az Alszegen, a Fődes Mózsi legelőjére kiállítottak valami messzi földről hozott izét, póklábú masinát, fekete skatulyát, vagy mit, és az egész falunak a torkán van akadva a dolog, tehát nekünk azt okvetlenül meg kell néznünk, mielőtt elviszik. Útközben találkoztunk azzal a mamlasz Bélával, az anyja elküldte a boltba, de észrevette rajtunk az izgalmat és nyomunkba szegődött, hiába fenyegettük, nem tágított. A kőrisfánál a kis Marci is csatlakozott hozzánk, pőre lábaival vidáman tapicskolt mellettem, pedig nem is tudta hova megyünk.
Az az izé tényleg ott volt, az útkereszteződéstől balra, a megújuló rét közepén egy három lábú micsoda, furcsa szögletes fejjel, mozdulatlan. Mi voltunk az elsők.
Öcsi fogta magát, vakmerően odaállt elébe - legalábbis azt gondoltuk az az eleje - , és várt. Mi ezalatt óvatosan megbújtunk keskeny háta mögött, csendben, megbűvölten bámultuk a szerkenytüt, és vártunk, Öcsire, meg hogy történjen már valami.
- Te Marika, - kérdezte az időkőzben odasomfordált kislánytól – hogy is van azzal a bűbájos szemmel?
- Aztat a Pataky úrfi mondta mikor tennap náluk járt, mert az ővé a masina. Édesanyám megkínálta pálinkával, és az úrfi mesélt, hogy aszongya: „ez olyan bűbájos és varázslatos szem fiatalasszony, amilyet maga még nem látott, mert ez a kerek világon egyedül képes arra, hogy megállítsa a hatalmas idő kerekét, csak egy villanás, egy dördülés, két kattogás, és megvan a csoda, maga pedig, mézes galambom, az idők végezetéig megmarad ilyen szemrevaló, csinos kis asszonykának, eszem azt a csöpp kis száját".
- És aztán mit mondott még?
- Osztán semmit, mert édesanyám megmarkolta a gallérját és kipenderítette a konyhából a tornácra, s még utána is kiabált, hogy aszongya: „nekem csak ne bűbájoskodjon itt maga széllelbélelt pernahajder, mert úgy leforrázom, hogy az idők végezetéig veres marad, mint a bika tőgye."
- He, jól kiadta az útját.
- Te Öcsi, mi van, ha mégis igaza volt? Hátha tényleg megállítja az ídőt?
- Én nem akarom, hogy megálljon az idő, – kiabálta a kis Marci – én meg akarok nőni, hogy katona legyek!
- Te csak fogd be a szád, Marcika, mit tudod te, hiszen csak gondoljuk bele, ha megáll az idő, fiúk!, akkor tavasz lesz mindég, és annyi sóskát ehetünk, amennyi belénk fér, a kolbász nem fogy el a kamrából, és a Riska mindennap ellik egy borjút, és …
- És a patak óriásira duzzad, csinálunk tavat!
- És minden nap jön majd egy gólya – álmodozott félhangosan Béla.
- Te, és nem halunk meg soha? – hebegte Öcsi.
Ezen elmerengtünk egy sort, egymás csillogó szemébe néztünk, már el is hittük, sőt, milyen hülye kérdés, persze hogy soha.
- Jó, de mindig ilyen sár lesz?
- Az nem számít, megszokjuk.
- Jé, hát nekem állandóan születésnapom lesz,- jutott hirtelen eszembe - mit hoztok fiúk?!
- Friss citromot, az istállóból.
Marika már rég közbe akart vágni de a lángoló újjongást nem bírta túlharsogni vékony hangjával. Végre a röhögéssel beállt szünet után, csípőre tett kézzel, figymálva odavetette:
- Hát ti meghibbantatok! Az nem úgy van. Nekem az ángyó mesélte, hogy ez a masina veszedelmes, mert aki elibe áll, és belepillant a fekete résbe, azt azon nyomban békapja, lenyeli, aztán ilyen hüvelyknyi és lapos töpörtyűket csinál belőle.
Nyomatékul átszellemülten mutogatta görbe hüvelykújját, és ez az orrunk alá dugott ómen hidegvizes zuhanyként hatott, hirtelen valamennyien félreugrottunk a micsoda elől, majd sietős lépesekkel hagytuk el a legelőt. A kis Marci néha még vissza nézett, s bánatosan dünnyögte:
- Én nem akarok meghalni…
- Fogd be a szád Marci, most már katona akarsz lenni, vagy lapos töpörtyű!? – vetette oda mogorván Öcsi.