László Szabolcs (XII. osztály, Nagyenyed)

Biztosan unod már, legalább valld be. Mert hát milyen az, először, mint egy tejfeles újonc lelkesedni a dagadásért, hajrázni a növekvő víznek, egyre hangosabban üvöltözni a győzelmet, révbe érünk fiúk, mindent bele, még egy arasz és a föveny a mienk, vivát, és akkor, a tetőzéskor, pár pillanatig hánykolódni az élen, a habok tetején, hogy aztán következzen az örök visszavonulás, jöjjön a kikerülhetetlen lakadás, a tunyulás, a kókadás és löttyedés.

Ilyenkor a bús apály himbálja tested, visszavisz a semmibe.

(Tudod, a Hold a hibás, az ezüst zsarnok, a sápadt kényúr, de erről nem érdemes gondolkodni.)

Szóval lehetetlen, hogy ne unnád, te, ki régen a Nagy Palackpostával a fél világot, a hét tengert bejártad, kit az Üzenettel együtt küldtek valahonnan valahova, és mentél szívesen, és jó volt. Most már az egészből csak te maradtál, árva parafa dugó.
Persze mondhatod, mégis jobb sors ez a végtelen ingázás, mintha valamelyik cápa fogába akadnál, vagy lenyelne az óriás cethal, esetleg behálóznának a puha barnamoszatok, netán körülbástyázna a korallnépség, sőt, egy erre tévedt fiúcska is felkaphatna, hogy halászni vigyen magával, valóban szörnyűség.

De azért valld be, hogy unod.