Balázsi-Pál Előd

Amikor a krokodilus bejött a hálószobába, arra gondoltam: csak semmi túlzás. Márpedig az, hogy hangosan – de azért nem annyira, hogy fülsértő lett volna – rámköszönt, az mégiscsak túlzás volt.

Némán bólintottam neki, miközben önkéntelenül a nyakamig húztam a takaróm. Előbukkant lábujjaim összekucorodva jelezték, mennyire ragaszkodnak az évek során köztük és lábfejem közt kialakult, kölcsönösségre épülő szoros kapcsolathoz.

– Melléd bújhatok? – kérdezte testfelépítéséhez képest meglepően bársonyos hangon. Bármennyire is szerettem volna, ezt már nem lehetett egy fejmozdulattal elintézni; ugyanakkor biztos voltam benne, hogy képtelen leszek megszólalni. A hangom, ami már abban is furcsa volt, hogy egyáltalán van, számomra is érthetetlen módon azt válaszolta, alig észlelhető remegéssel: Persze!

Mikor már mellettem feküdt, csak akkor vettem észre a kárminvörös rúzst a száján. Utáltam ezt a színt, így azonnal hátat fordítottam, miközben pikkelyeink egymáshoz súrolódtak a takarónk alatt.