Fehér Csaba

Április 7., péntek
Húsz perc múlva indul a busz Szovátára. Az országból szinte mindenhonnan érkeztek középiskolások, együtt üldögélünk a Bolyais osztályteremben, majszoljuk a szponzorsütit. A szervezők, Subival az élen kitűzőket írnak. A zsűri hat és fél műanyagszatyorba rakja a maradék péksüteményt. Külön a sósat, külön az édeset. Külön a túrósat, külön a lekvárosat. Külön a rudas és külön a bukta alakú falatokat. Utána tíz ujját megnyalva konstatálja a só és a porcukor pontos arányát.

Április 8., szombat
Délután öt óra van. A zsűri negyvenhárom kézirat fölé görnyed, percenként fojtott hangon skandálva a „külön a sósat, külön az édeset" varázsigét. Hét óra tájt azonban kiderül, hogy a bukta lehet akár sós is, a perec meg bolti hecsedlilekvárral is ínycsiklandó tud lenni, ha úgy adódik. Minden a pék hangulatán, jártasságán múlik. És az éhségen.

Este kilenc vagy tizenegy óra van. Vacsora után és sok-sok (de talán mégsem elegendő) díj kiosztása és egy kreatív színházi megnyilatkozás (KZ oratórium) után fölpezseg a TOK. Mindenki felszabadultan teszi, ami jólesik: ki beszélget, ki táncol, ki borozik, ki diszkóba megy, ki szerelmet vall, ki ping-pongozik, ki szomorkodik, ki csetel, ki csak üldögél. Egy pillanat erejéig azonban mindenki (?) a díszterem bejáratánál susogó fikuszok, pálmalevelek mögé bújik, és közösséget alkot. Jön Lovacska, és lefotózza a rögtönzött állatkertet.

Április 9., vasárnap
Délelőtt tizenegy óra. Végre kisütött a nap. Mindenki fölimbolyog a buszra. Bal oldalt, az első ülés mögé belökünk egy utolsó dobozt. Ott van benne a maradék sós ropi.