Szabó-Györke Zsombor (X. osztály, Csíkszereda)

Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Szürke hajnalon csikordul a kulcs a zárban fent, a harmadik szinten. A börtönőrök rezzenéstelen arccal nézik, ahogy a borzos, rosszkedvű rabok előmásznak a rácsok mögül. Egykedvű, közömbös emberek, egytől-egyig fekete-fehér csíkos ruhában. Ők a rabok. Nincsen olyan ember közöttük, aki ne hagyta volna lelkének egy darabját valahol kint, a világban, a nyirkos börtönfalakon túl. Éppen ezért itt bent nekik valami mindig hiányzik. Rabok. Már nem számolják, hogy mióta vannak itt, nem számolják, mennyi idejük van még hátra. Odakint mindenki egy-egy ember, egy személyiség, egy élet. Itt benn csak darabja egy fekete tömegnek. Fogvatartottja rácsoknak, záraknak és saját elméjének. Itt bent nincsenek események, nem történik soha semmi, nincsen kapaszkodó az idő sűrűjében, nincs reggel és este, hétfő, szerda, május vagy október. Csak a rabok. Nincs öröm, de még bánat sem. Érzéseknek helye nincs. A tátongó üresség az úr a fejekben és a folyosókon.

A rabok felsorakoznak a reggelihez. A sort szokás szerint az öreg Benkő vezeti. Benkő bácsi már a hatvanas éveit tapossa, ő itt a rangidős. Nem csak hogy rangidős, de ő mindenkinél hamarább került ide. Ha a rabok felsorakoznak étkezéshez vagy sétához, akkor ő az, aki a menetet vezeti. Az étkezőhöz közelítve halk suttogás morajlik végig a soron. A rabok fejüket nyújtogatva keresik az okát. Itt a börtönben ilyenkor reggel mély csend szokott uralkodni. A mogorva rabok szót sem szólnak amíg sovány reggelijüket el nem pusztítják. Ritka esemény lehet csak, ami érdeklődést válthat ki belőlük. Úgyhogy most mindenki izgatottan várja: mi fog történni? Amikor az ember rá van kényszerítve, hogy egész nap hallgatásban üljön, hozzászokik, hogy mondanivalóját gyorsan, tömören adja másnak a tudomására. A börtönben a végletekig kifejlett kommunikáció működik. Húsz másodperc kell ahhoz, hogy az ötven embert számláló sorból mindenki tudja: megduplázták az őrséget. Az ország egyik legjobb körülményeit biztosító börtön ez, viszonylag kevés őrrel. Őrségduplázás. Ritka esemény. A legtöbb rab azonban tudja, hogy ez mit jelent. Új lakója lesz a börtönnek. A börtönlakók sorsukba beletörődött emberek. Nagyon veszélyes lehet az, ha egy csepp szín kerül a szürke masszába. Kiszámíthatatlan az, ha egy új ember érkezik, aki mindig hoz magával egy darabka életet, és egy darab reményt. Azt sem lehet tudni, hogy fogadják a jövevényt a sötét cellák lakói. Támadni. Megtámadni. Ő nem közénk való. Ő nincs mit itt keressen. Ez az ember eddig szabad volt, élhetett. Nem olyan mint mi. És ilyenkor megduplázzák az őrséget. Így a jövevény elmerül lassan a rabság szürke masszájában. A Jánó-fivérek már fogadnak is. Természetesen cigarettában. A féltve őrzött csomag, amit apjuk egy hete küldött, és amit eddig nem tudtak elosztani, most gazdára fog találni: ha a jövevény öt évnél többet kapott, az ifjabbik Jánó kapja az egész csomagot. Ha nem, hát nem.

Mindenki az ajtót nézi és vár. Kiosztják a tányérokat. Nyugdíjazták. Nem értem. Kiosztják az evőeszközt is. Nyugdíjazták a börtönparancsnokot. Tessék? Tágra nyílt szemek. Tátva maradt szájak. Az lehetetlen. Nincs börtönparancsnok. Nincs. Elment. A sánta Rác. A parancsnokot mindenki egyszerűen csak így hívta. Fiatalon kezdte a katonai pályát, évfolyamelsőnek végzett az akadémián. Aztán egy bevetés, egy óriási dörrenés, vakító fény, katonai kórház. És többé már nem jött rendbe a lába. Így lett belőle börtönparancsnok. A rabok pedig tisztelték. Amennyire egy börtönparancsnokot tisztelni lehet. Az étel mindig jó volt. Hetente takarítottak. Minden délután 2 óra séta. Ez mind a börtönparancsnokon múlt, és ő mégis engedte. Aztán sánta Rác megépítette a házat magának és feleségének. Szépen, lassan. Négy év alatt egy takaros kis házat lehetett felhúzni abból a pénzből, amit a lábáért kárpótlásul kapott. Egy hónapja pedig beadta a nyugdíjazási kérvényt. Tegnap este válasz érkezett, ma reggel pedig sánta Rác parancsnok úr még csak elköszönni sem ment be, a költözködést felügyeli.

A rabok feszült arccal ülnek az asztalok mellett. Az étel érintetlen. Nyílik a mellékajtó, egy tizedes lép be. Beszédet mondd. Három napig nem lesz új börtönparancsnok, addig szigorú felügyelet, dupla őrség. A séta elmarad, beszélgetni szigorúan tilos.

- Emberek! – ordítja az ügyeletes tiszt. Most választani fognak valakit, aki felelni fog az egész társaságért. Ha zendülés vagy egyéb probléma akadna, ő az, aki a rabok nevében felel. Ha mondanivalójuk, bajuk lenne, neki mondják el, ő majd továbbítja.

A bejelentést hangzavar követi. Halmai Sándor ordít.

- Engem válasszatok azt a hétszentségit! Gyuri, Pista halljátok-e? Engem!

Senki nem érti miért olyan fontos ennek az embernek. Három nap nem idő. Halmai bankigazgató volt. Ő volt az embereinek a mindenható. Megszokta már a parancsolgatást. Ha most nem is nagyon lesz alkalma parancsokat osztogatni, mégis ő lenne 3 napig a vezető. Nosztalgiázni szeretne. A börtönőrök már osztogatják a cédulákat. Mindenki egy-egy nevet biggyeszt a lapjára. Öt perc múlva szétnyitják a lapokat. Halmai elzöldül mérgében. Három napig Benkő bácsi a parancsnok. Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Megválasztották.

Benkő bácsi vállvonogatva fogadja el a tisztséget. A reggeli véget ér. Mindenki közmunkára megy. Ma valahogy könnyed a hangulat. Mindenkit kellemes érzéssel tölt el a tény, hogy van egy vezetőjük, aki köztük dolgozik. A munka is könnyebben megy. Az emberek délutánra visszamennek a börtönbe. Pihenőidő. Délután öt körül. Nehéz vasajtók csapódnak, bajuszos őr áll meg öreg Benkő cellájánál.

- 326-os fogoly, álljon elő.
Nyílik öreg Benkő cellájának ajtaja.
- Velem jön az ügyeletes tiszt szobájába.
Öreg Benkő elindul. A folyosó végén visszanéz a cellájára. Ha akkor tudta volna, hogy utoljára látja!

Az ügyeletes tiszt fel sem néz Benkőre, úgy mormogja íróasztalának:
- Micsoda baromság ilyesmit kitalálni... Rabok közül felelőst... parancsnokot! Ha! Hol az eszük ezeknek? Na mindegy. Figyeljen öreg Benkő: itt van ez a két ív papír. Írja alá. A szabály az szabály.
- Uram, telefon – halszik a kiáltás a folyosó végiről, az ügyeletes tiszt pedig már ugrik is, Benkőre még rászól:
- Maga itt várjon meg!

Fiatal katona, aki telefonhoz szolította felettesét csak 3 napja került ide. Nem ismeri még sem a tiszteletet, sem a rabokat. Most kissé ideges, mert rábízták egy ételrakománny átvevését. Öreg Benkő fázik. Körbenéz, és látja hogy most hordják el sánta Rác kék egyenruháit, az egész szekrény ki van rámolva. Így hát egy kabátot a hátára terít. A fiatal katona egy tisztet keres, aki aláírhatná a leltár-listát. Egyet most hívott a telefonhoz, hát bemegy az irodába, hátha van ott mégegy. Nini! Egy idős tiszt!

- Kérem uram, alá kéne írni egy listát.
Öreg Benkő meg se moccan. A katona vállára teszi a kezét.
- Elnézést uram, de...

Benkő felkapja a fejét, majd kabátjára pillant, mostmár minden tiszta előtte. Öreg Benkő évek óta először imádkozik: csak észre ne vegye a telefonáló tiszt. Az ordít a telefonba, nem törődik senkivel. Kimennek az udvarra a rakományos autóhoz. A sofőr furcsállva nézi az öreg tiszt ruháját: fekete nadrág? Kék kabát? Majd átnyújtja aláírásra a papirost. Benkő furcsán remegő, fátyolos hangon kérdi:
- Elvinne engem a legközelebbi üzletig, cigarettát vennék.

A sofőr felülteti maga mellé. A fiatal tiszt visszamegy az épületbe. Amikor a kamion a kapuhoz ér, Benkő bácsi hirtelen leejt néhány aprópénzt, amelyet az ülés alatt, lehajolva keres. A kapunál álló gépfegyveres őr pedig csak a sofőrt látja az ablakban. Benkő bácsi pedig szédül az örömtől.

Aznap este vacsorához sorakoznak a rabok. Nincsen rend, nincsen fegyelem. Az őrök kétségbeesetten rohangálnak. A rabok csillogó szemmel néznek egymásra. Nincs Benkő bácsi. Volt. Elment. Megszökött! Kétségbeesett, ideges, ordibáló őrök, és izgatottan beszélgető, fülig vigyorgó rabok mindenhol.

Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Választottak is. Meg is szökött.