Varga Zsuzsa (XI. osztály, Nagybánya)

Az ajtó bordója közeleg. Mióta megismertem, leköltözött a második emeletre, mondván, jobban érzi az ég magasságát, ha felnéz. Mikor benyitok : nyakam köré ujjait, borzolja hangszálaim, hurkolja csomózza szívem.

Recsegünk.

Az idő nála meddő fluxus, csönd, illatosított lég, rokokó és kikéri magának. A reszelt félhomályban csíkokat ver az árny. Feltölti a szobát fénnyel, avarszaggal, tintával locsolja. A tények bekövetkeznek. A szeretkezés utolsó versszakait visszaolvassa egy konyvből. Pár verssornyi, és megértjük.

Hátradől, és hasa viaszkos vásznán megtörnek a határok. A tér Őt kikerüli, csupán haja, mely erős és zuhatag, ad némi engedményt. Ilyenkor arcán vonások. Zsigereitől löknek - lökődnek ki domborulatok, rendeződik a hús, nyúlik a csont, puhít a zsírsejt.

És az anyag, alásszolgája, megy utána.

Feláll :

- Lepusztítottál, fázom én.
- Majd veszünk neked bundát, hidd el, tavasz van, de kapsz, megkapsz.

Jobban fázott és unalmában kinézett az ablakon.

- Jaj cica, megaludtuk már a tél kokainadagját...

...és a házak ormaira ráült a mélykék ég, melynek apálya himbálta parafatestét. Az ég kirúgta magából, az Isten ráütött szívére. Genézise nem lett.

Redactio ad absurdum. Visszavezettetett.