Kimegyek a hegyek alá,

titkos barlangot keresek,

járatait kikutatom,

s ha gyertyafénynél

öreg szemem

ércet talál, tudom:

nem maradnak olló nélkül

földünk vándorszabói.

 

Csákányom,

a nagy mestermű

úgy pattintja ki a vasat,

mint konyhakés a fölös magot.

A vasbánya hideg gyomra

holt helye a nyers érceknek,

kriptája a testi vágynak,

mert aki már sziklafalban 

ollót lát, nem sárkányrémet,

az egy emberi ujj érintését

olyan helyen, amit az nem illet,

ha nincsen mellé hőség s áhítat,

nem ismeri: öle hideg,

de cserébe a kohók tüze

fellobbantja szíve lángját,

szenvedélye nem hamvad,

sőt a zöldfülűek pírjával

repteti szét a szikrát

kalapácsa ütésével.

 

Kinyerem a vasak magját,

híres kohóm megolvasztja,

megtisztul a föld sarától.

Míg rakosgatom a rétegeket,

acélüllőm tartja hátát; 

reng a műhely, csahol a kalapács,

mint veszett kutya háza,

s a csoda: az sose késik,

mindig időben jön,

mint az esti csorda, harangszóra,

s lám, a vastömb helyén megjelenik,

olló lesz az izzó bogból.

 

Elmennek az őszi esők,

megvastagszik minden köd, jég,

s lehull az első nagy hó;

munkám gyümölcse, bár a nap már

rég nem ragyog virágot a rétre,

ekkor érik be.

 

Vásárnapon mind eladom,

vág az olló, mert a bánya

igaz volt: érce túlélt minden dögvészt,

nem érte azt halandók 

átkos baja, nyavalyája.

Kacarásszál, édes ollóm,

vándorszabók hűs kezében,

ércesen és diadallal,

mert hegy mélyéből jöttél 

az emberek örömére,

reszkető gyermekek vigasztalására:

nyomodban feltárul az új ruha helye,

összeérnek a puha kelmék,

s túlélővé válik az ember.