szétesem,

minden szó egy napnyi élet,

azt írod, egyre jobb versek,

nem is érted, mitől félek,

s a hullám, a szél viszálya

hitetve, fiatal vagyok,

széttört hajónk deszkaszála.

Azt írnám, a rímkényszertől

időről időre hányok,

és hogy sejtjeim rácsain

nem másznak már át a lányok,

folynának csillagpatakok,

síromban megszáradt szívem,

mint a fénybogár, felragyog.

Boszorkányüstben bűvös víz,

az örökké rengő tenger

fut velem és magával visz,

mégis mi vonz undorodva

itt felező nyolcasokba,

nyelvem alatt cián lapul,

kiszáradt a semmi bokra.