[2008. augusztus-szeptember: SzínházLátó]
A legfrissebb Shakespeare-apokrif
A Vasbordájú Edmond címen közreadott „igaz krónikás történet" (így nevezi magát címlapján) a legtalányosabb a „Shakespeare-apokrifok" sorában. A 19. század közepéig mit sem tudott róla a világ: angol szakértők szerint a 16. század utolsó évtizedeiben keletkezhetett, de sem azokból, sem a későbbi évekből semmilyen feljegyzés nem maradt fenn a darabról, vagy színpadi előadásáról.
Egyetlen kéziratos példányban maradt az utókorra, évszázadokig észrevétlenül, tizennégy más színmű kéziratával egybekötve. 1865-ben a British Museum megvásárolta tulajdonosától, egy gyűjtőtől ezt a kötetet; így került az ismeretlen dráma 1927-ben v égre kiadásra, a nyilvánosság elé – hogy gazdagítsa a shakespeare-i örökség körül újra és újra felforrósodó vitákat.
E viták súlypontja jó ideje érdekes módon áttevődött természetes hazájából az Egyesült Államokba. Esetünkben is. 1954-ben egy fiatal amerikai kutató, Ephraim Everett, azzal a meghökkentő „felfedezéssel" állt elő, hogy az újonnan megtalált mű a pályakezdő Shakespeare alkotása. Három évtized múlva egy nevesebb – bár a tudományos világban nem egyértelműen jó hírnévnek örvendő – amerikai kutató, Eric Sams, a darab kritikai kiadásában „szerkezet, stílus, képvilág, szókincs" elemzésével, párhuzamok tömegével igyekszik bizonyítani, hogy Shakespeare korai, feltehetően első színpadi művével állunk szemben. Olyan meggondolkoztató érvei vannak többek között, hogy a szövegben 260 olyan szó fordul elő, amelyet a megfellebbezhetetlen tekintélyű Oxford nagyszótár szerint Shakespeare használt először.
Sikerült is többeket meggyőznie; az „oxfordiánusok" táborában is akadtak hívei, olyan értelemben persze, hogy hajlandók ezt is elfogadni az „igazi Shakespeare, vagyis Edward de Vere oxfordi gróf művének. De nyilván még többen vannak a hitetlenek; Frederick Boas megítélése szerint a darab voltaképpeni fő alakjának, Edricusnak a „machiavellizmusa" nem is angol gyökerű, inkább az olasz reneszánszra (!) utal.
A darab forrása kívül esik Shakespeare forrásainak szokott körén: a dán Saxo Grammaticus történeti munkája. A költő egyetlen dán tárgyú „kánoni" művének csak közvetve, népszerűbb feldolgozások által forrása a dán történetíró munkája. Szerkezete, stílusa, emberábrázolása (Edricus és Szurka alakját nem számítva) a legkorábbi Shakespeare-darabokénál is egyszerűbb. A szerző rutinosan kezeli a jambust, de nyelve inkább prózai, sokszor lapos; a darab második felében találunk költőibb, képi elemekben gazdagabb, nyelvileg színesebb részeket is: gyaníthatjuk, hogy – amint akkoriban fölöttébb gyakori volt – több szerzőtárs munkájával van dolgunk. Erre vall az olyan következetlenség is, hogy miután Edmond olyan tisztán előre látta a csatában rá váró csapdát, és felkészült ellene, naiv megdöbbenéssel esik bele.
A darab igazi címe tisztázatlan. A kéziratban az „Edmund Ironside" alatt ez áll: „A true Chronicle History called War hath made all friends", amit valahogy így lehetne címszerűen magyarra fordítani: „A háború barátságot teremt". Többen úgy vélik, hogy ez a végjelenet – meglehetősen operettes –heppiend hangulatát tükröző jelmondat lehetett a dráma fő címe. Hiszen fő alakja igazában nem is a király, hanem a koronára áhítozó, felkapaszkodott cselszövő, aki az események, a cselekmény irányítását kezében tartja.
Egy tagadhatatlan művészi érdeme mindenképpen van a darabnak: az „élő" minta után megrajzolt Edricus alakjában a szerző (ez egy ember műve lehet) nagyszabású intrikust teremtett, akit sokan – némi túlzással – a „kánon" nagy bajkeverőihez hasonlítanak. Ha rendező, színigazgató valaha a darab színrevitelére gondol, elsősorban ennek tulajdonítható. Talán ez volt a rugója a mű egyetlen (modern) színpadi előadásának, amelyről tudok: valamikor a múlt század utolsó harmadában az ohiói Toledo egyetemének színpadán (már megint Amerikában!) közönség elé került a Vasbordájú Edmond.