[2010. június]

I.
A sok szomorú történetem között van egy, a mindenki előtt visszariasztó, ami apáé és fiúé. Nem az Atyáé. Nem a tékozló fiúé.
Mosom a nyelvem. Azt mondják, ez a mondat nem szép tőlem. Kik mondják? Akikről a legkevésbé tudok valamit. A kávéház mosdójában nincs senki, a nadrágom vizes, a kezemtől. Derékig látszom. Honnan nézve? Milyen szemszögből? Visszamegyek az asztalomhoz.

II.
A kávéházban üldögéltem, és a húsz éve nem látott apámra gondoltam. A gyufásdobozból egy szálat, mint féltett ostyát, óvatosan kivettem, megtörve a cherry­től ragadó pohárba dobtam, a lemondásom jelképeként. Sokkal inkább arról van itt szó, fűzöm magamban a valódi okot az elképzeléshez, hogy tulajdonképp szokásaim vannak, rend a szokásaimban, talán az alig látott apától az örökség, az arcvonásom és a kávéivás mellé.
Az ablakot kinyitó kezem tőlem független testrészként a csészét az asztalszélre tolja, épp hogy nem esik le. Az esélye felizgat, mint szeretkezés közben a nő arca, csukva tartott szeme. Az ablakon át a vizet bámulom. Kié ez a víz? Nem az enyém. Nem a városé? Akkor hát kié? Nem értem az egészet.

III.
Apámat nem ismertem. Anyám meghalt. Lehetne a következőkben egy árvaházi történet. Szó sincs erről. Apám egy számára nem túl jól ismert, idegen nyelven gagyogott. Még jó, a szeretkezés, a testek beszélgetése nem igényel nyelvben járatosságot, nem kötelező a másik kiejtett mondataiban rejlő jelentés megértése.
Ül a ház oldalában, képzelem, és a bal lábára helyezve a súlyt, szívja a dohányt, és tölti a vodkát magába. Köhög, a háta mögött álló húszéves fenyőkről a szél söpri rá az elszáradt tűleveleket. A szesztől az érzékei tompák és üresek, nem gondol másra, mint anyámra, akivel szeretkezett az előbb. Nem tudja, évek múlva soha többé nem jut eszébe az itt történtekből semmi.

IV.
Nem tudom, apám járt-e valaha ebben a kávézóban. Tudott-e a kávézó melletti folyó létezéséről. Sejtette-e anyám a férje későbbi terveit, elsősorban tudott-e a tervezett megfutamodásáról. Nem valószínű. Akkor nem szült volna. Haragból. Zsarolta volna vele apámat.
Bőrönddel ment el apám? Mi volt a bőröndjében? Ruhák, egy cipő, útlevél, egyéb iratok? Könyvek? A hátrahagyott dolgok között ott vagyok én, egy irata, fénykép róla, fénykép rólunk, az egymáshoz érő arcunkról. Még nem beszél, aki a képen én vagyok. Apám meg mosolyog, még nem gondol arra. Esetleg pont amiatt mo­solyog olyan könnyedén. Árnyék a földön, apámé, a karjában én, elmosódik az ő árnyékában. Hány árnyékot vet a test? Milyen mély árnyékot vetett a végleges el­utazása az én gyerekkoromra?
Akinek meghalt az anyja vagy az apja, arra azt mondják: árva. De arra mit mondanak, akit elhagytak?

V.
1973-ban jöttem el Budapestről, a zavaros családi körülmények kényszerítették ki belőlem ezt a később nem túl kedvező lépést. Nem, a válást nem erőltettem, nem értettem vele egyet, vallásos ember lévén ellenzek minden ilyesmit. Tudom, a gyerek. Terveztem, küldök majd pénzt, sajnos a későbbiekben ez az elhatározásom nem valósult meg, a mai napig nem tudom az okát, mindenesetre bánt a dolog.
– És nem gondolt arra, hogy visszamegy? Bocsánatot kérni?
– Megfordult a fejemben, sőt, mostanában nem jár más az eszemben, mint hogy kimegyek a pályaudvarra, és a legkorábbi vonattal azonnal visszamegyek Pestre, csak tudja, legalább tizenöt év eltelt azóta, fogalmam sincs, ott laknak-e még, nem költöztek-e el egy másik városba. Mert hát miért ne fordulhatna ez elő. Be­csön­getek, és egy idegen nyit ajtót, aki semmit nem tud az előző lakókról, nevezetesen a családomról, bottal üthetem a nyomukat. Tudja, rosszabb lenne, mint hogy azt mondják: húzzak a francba.
– Maga túl gyáva, szerintem.
– Igen. Gyáva vagyok. Mondja nyugodtan. Igaza van. A legmegfelelőbb szó rám. Gyáva. Igen. Az vagyok.
Szünet.
– Kér még egy pohárral?
– Jó, jöhet. Köszönöm.
A kisvendéglőben rajtuk kívül még egy kutya volt, ott kuporodott az asztal alatt. A vendéglősé. Jól ismerték egymást, sok estét töltöttek már együtt a másik életéről szóló eseményekkel. Soha nem mutatkoztak be, nem tudták a másik nevét. Nem volt fontos, gondolták magukban. Meg hát az ember leghamarabb a neveket felejti el. A magázódással a kettejük közötti távolságtartást tartották fenn, ud­variassági okokból. A férfi lassan három éve járt ide. A lemenő napban szeretett inni legjobban, élvezte, senki nem látja meg.

VI.
Sokáig utáltam apámat, míg egy napon rájöttem, a sajnálatomat érdemli, az jár neki, nem a gyűlölet. A harag közelebb áll a szeretethez, mint a szánalom. Sze­rintem. Mindenesetre így könnyebb volt rágondolnom. Levelet soha nem írt, ez bántott. Én meg nem tudtam a címét, hogy megírjam neki, mennyire szánalommal gondolok rá. Anyám többször felhozta a gyerektartást, engem nem érdekelt, minek fizessen az, akit nem ismerek. Semmi közöm hozzá.
Tudtam apámról egyet-mást, az anyám elbeszéléseiből formált jellemrajz eléggé siralmas képet nyújtott róla, utálatos, gonosz alakként rajzolódott ki előttem. Anyám nem szerette a hozzá kötődő kérdéseim, ezért is, ahányszor apám felől kérdeztem, akkor heves szidások közepette adta elő a maga sérelmeivel fűszerezett apaképet. Gyerekkoromban gyűlöltem apámat utoljára, utána jött az említett szánalom, az általam „szelíd gyűlöletnek” aposztrofált érzés. Ebben a történetben nem szerettem volna igazán elmondani valamit, talán nyomatékosítani az életem egy nehéz fordulópontját és annak későbbi hatásait rám nézve. Alkoholista nem lett belőlem, ilyen túlzásokba nem estem, mindössze a kávéház-látogatás vált a mindennapok részévé. Húszéves voltam, és nem sokat akartam az életemmel kezdeni, nem jártam be rendesen az egyetemre, helyette a mindennapok koffeinje és víz­bámulása, ami alkalmat adott, hogy egy héten többször apámra gondoljak. Anyám idegessége az, ami zavart, és amivel nem igen tudtam mit kezdeni, nem tudtam, milyen viselkedést vár el tőlem, mi volna jó neki. Ültem abban a kávéházban, és elképzeltem, valamelyik felszolgáló az apám. Mit mondanék, ha odajönne az asztalomhoz, és a rendelés felvétele helyett annyit mondana: fiam, én vagyok az apád. Az első reakcióim érdekeltek, izgattak nagyon, mert nem tudtam belegondolni, hogyan viselkednék azzal szemben, akit több éve nem láttam. Tudnám-e rögtön adni az őt szánó ábrázatomat? Vagy felpattannék, és a kezében lévő tárcával együtt ellökném a mögötte sorakozó asztalok irányába. Képes lennék erre? Nem tudom. B. szerint egy apának illik megbocsátani, egyáltalán, mindennek illik, amiből csak egy van. A csajokkal más a helyzet, azokból ugye sok, de apából és anyából egy, nem pótolható, nem helyettesíthető. Sokszor az jutott eszembe, amikor nagyon erősen néztem a folyót, hogy mindjárt kibukkan apám a vízből, és a nevemen szólít, én meg a meghökkenéstől az iránta érzett rossz érzéseimet hirtelen a szeretet érzésére cserélem. Képzelgéseim tárgya volt apám, jól tudtam, soha többé nem lá­tom, ez megkönnyített mindent, szabadon gondolhattam bármit.
– Még egy kávét, kedves uram?
– Nem, köszönöm. Elég volt. Mondja, van magának gyereke?
– Nem, nincsen.
– És nem akar egyet?
– Nem értem?
– Mindegy. Semmi.
– Biztos nem kér még egyet?
– Nem, köszönöm.
VII.
A sok bűnös történetem között van egy, a mindenki előtt visszataszító, ami apáé és fiúé. A tékozló apáé.
Mosom az arcom. Izzadok a sok ivástól, a lelkiismeret-furdalást nem tudom kiinni magamból. Kihányni. Azt mondják, ez nem szép tőlem. Kik mondják? Akiknek van fogalmuk a történtekről. A vendéglő mosdójában nincs senki, a nadrágom vizes, a kezemtől. Derékig látszom. Honnan nézve? Milyen szemszögből? Visszamegyek az asztalomhoz. Iszom, iszom tovább.