[2016. március]

---

RÉSZLET A PAPÍRMADARAK CÍMŰ REGÉNYBŐL

Vlagyimir magas, erős, nagyon edzett ember. Nyolcvankét éves. Tizennégy éve lakik a „sziklán”, ahogy ő nevezi a helyet.
– Még négy fogam van! – mutatja ínyét felhúzva, büszkén. – A szemem, mint a sasé, az ujjaim hangosan ropognak! – azzal ökölbe szorítja az orrom előtt hatalmas kezét, majd kinyitja, megint összeszorítja és kinyitja.
Vaskos ujjai valóban pattognak, ropognak. Vlagyimir harsányan nevet. Bámulom a kezét, aztán ahogy derűs–ködös szemeibe nézek, én is elnevetem magam…
Amikor kapaszkodtam felfelé a magas part oldalában, akkor vettem észre, az ösvénytől odébb, a sötétzöld, viaszos levelű fák ágairól lógó színes nejlonzacskókat. Közelebb léptem, elhajtottam néhány ágat. Sűrű növényzettel körülzárt szűkös, félhomályos tér tűnt elő, középen asztallal, székkel. A nyirkos, fekete ágak között fóliával borított polcokon kormos edények, szerszámok sorakoztak. Jobboldalt koromfekete tűzhely. Mindenen nyirok és penész. Zöld- és földillat keveredett az ázott fa, a penész, a fülledt és füstös ruhák szagával.
A bozótos hirtelen mocorogni kezdett. Egy hatalmas, bozontos alak tűnt elő a fák közül, a tűzhely mellett. Rekedt hangon kívánt jó napot. Ijedten cincogtam, hogy „hello, bocsánat, én csak éppen erre jártam…”
Rám se hederítve csoszogott a polcok előtt, keresgélt valamit, aztán invitált, hogy üljek le, ebédeljek vele, és már készítette is az asztalkára a gyanús színű evőeszközöket, magának és nekem is. Mentegetőztem, „köszönöm, nem vagyok éhes”.
Az egyik fáról csüngő zacskóból kenyeret varázsolt elő, a tűzhelyről egy sárgás, főzelékszerű étellel teli, fekete lábost tett az asztalra, tányérokat is kikészített.
Leült, helyet mutatott nekem is a túloldalon, de csak ácsorogtam, néztem, ahogy kimer magának egy adagot, és jóízűen falatozza a főzeléket a kenyérrel. Közben felpattant, tett-vett, pakolt, rakosgatta az edényeket, morgolódott magában, majd visszaült és folytatta az evést.
Kicsit felbátorodva megkérdeztem, ki ő tulajdonképpen. Hirtelen fe­lém fordult, jobb kezét büszkén a mellkasához szorította, összehúzta kusza szem­öldökét, és mutatóujját a magasba emelve kiáltotta:
– Vlagyimir! Oroszországból!
– Oroszország, Oroszország…
– Tán azt sem tudod, mi az? – pislogott rám csámcsogva.
– Azt mindenki tudja!
– Egy fenét! Ezek nem tudják, fogalmuk sincs!
– Kik?
– Az angolok! És Európa! Európa sem tudja, mi az: Oroszország! Már elfelejtették!
– De maga tudja, mi az.
Vlagyimir vigyorgott, megkérdezte, hány éves vagyok.
Megmondtam.
– Te milyen kicsi vagy! – nevetett krákogva, aztán felpattant és körbevezetett az otthonában.
Büszkén magyarázta, mi micsoda, mit hol tart; aztán most – már így ebéd után a hajléka előtt, a szabad ég alatt – egyre hadar, beszél angolul, oroszul, németül keverve, zagyván, hevesen gesztikulálva, érthetetlenül.
A koszos, sokrétegű ruha ellenére is kitűnik Vlagyimir óriási mellkasa, izmos karja. Vállaira csüngő ritkás, zilált haja, őszes, sárga szakálla meg-meglebben a csípős tengeri szélben. Rázkódik, köhécsel a nevetéstől:
– Tizennégy év a „sziklán”! Tizennégy, bizony!
– És azelőtt?
– Azelőtt, azelőtt, hörög, azelőtt volt egy háború, aztán blablabla, itt vagyok, itt…! 
A zsebében kotorászik, majd viharos gyorsasággal sodor egy cigarettát, rágyújt, és elégedetten pöfékel.
– Miért van itt? Miért éppen itt?
– Hát hol legyek?! – forgatja a szemét, és körbemutat. – Tenger, sziklák, Nap, ég, repülő, sok-sok repülő! Az ott például Londonból Münchenbe megy! – lendíti a karját a magasba.
– Szeret itt élni?
– Miért ne szeretnék?!
– Hideg van, eső, szél!
– Az van! De idebent meleg lakik! – kifújja a füstöt, és megdöngeti mellkasát az öklével.
– És a háború?
– Régen, nagyon régen, akkor te még sehol, akkor ez a világ még sehol! Tankok, harci repülők, katonák! Katona voltam! Rossz volt, de ez se jó! Nézd meg, hogy ez se jó! – kiált haragosan. – Ez kapitalista! Amaz volt fasiszta, kommunista! Az emberek, az emberek… – ingatja a fejét, mutatóujját a halántékánál csavargatja. – Az emberek buták! Nincs jó életük!
– Magának jó az élete?
– Itt a tenger, itt a Nap, a sziklák, az ég, a repülők! – rázkódik a neve­téstől.
– És azelőtt, míg ide nem jött, hol élt?
– Németországban, Franciaországban. München, aztán Párizs, aztán ide, fel északra! Tizennégy év itt, a sziklán!
– Mit csinált katonaként?
– Hát mit csinál egy katona? Egy katona harcol! Vezettem a tankot, lőttem: puff, puff, puff! – ujjával pisztolyt formálva lövöldöz a levegőben. – Így! Mert katona voltam!
– Azóta miért nem ment haza?
Vlagyimir elkomorodik, hümmög, legyint.
– Nem, haza nem, ez itt az új haza! – böki meg erősen, még mindig pisztolyt formáló mutatóujjával a vállamat. – Délben meg este megyek a városba, összegyűjtöm az aprót! Sok az apró, mert az emberek felelőtlenek! Ismerek mindenkit, de csak néha beszélek velük. Sose lehet tudni!
– Nem bízik bennük?
– Az emberekben?! Olyan kicsi vagy! – csapkodja a térdét a nevetéstől.
Egy férfi szökken mellénk tréningruhában és sportcipőben, kedélyesen üdvözöl bennünket. Vlagyimir besiet az ágak mögött rejtőző hajlékába, majd visszajön, és a férfi kezébe nyom egy üres műanyag dobozt a tetejével.
– Köszönöm, George, nagyon finom volt. Még mindig remek a feleséged főztje!
– Ó, igen, Kate mennyei szakács!
– Jó, hogy ma nem esik, ilyenkor kellemesebb a futás, ugyebár!
– Feltétlenül! És a cipő talpa sem csúszik annyira! Na, viszlát, holnap! – búcsúzik a férfi, elteszi a dobozt a hátára simuló zsákban, majd frissült erő­vel kocog felfelé az ösvényen.
– Látod, ez egy ír fickó, szinte minden nap felszalad ezen az úton a sziklák legtetejére, egy másik úton, a temető irányába pedig vissza a városba. Megszokta. Így csinálja. Azért mondom, valami baj van ezekkel! Kapitalizmus vagy kommunizmus, mindegy! Az emberek… – Vlagyimir felhúzza a felső ajkát, kilátszik két szürkéssárga foga meg vértelen ínye, tekergeti a halántékánál a mutatóujját. – Bolondok…
– Én is felmegyek a legtetejére! – készülődöm neki.
– Menj csak! Nem tudod eltéveszteni az utat! Csak egyenesen előre! Vigyázz magadra! – mondja Vlagyimir, aztán eltűnik a fák között, a vackában.
Gigantikus fehér sziklák magasodnak a part felett. Üledékes mészkő. Sötét obszidián gumók vannak a fehér falban. Tiszta az idő, látni túloldalt a sápadt sárga homokos francia partokat.  Kiállok egészen a szikla szélére. Szédítő az alattam tátongó mélység. Apály van, odalent, a sziklák alatt nagy, kerek kavicsok tömkelege, a visszahúzódott, hideg napfényben ezüstöskék tenger szélén, sötét kőtömbökön zöld és barna moszatok hasalnak. Közöttük egy hajó komor csontváza fekszik. Trappolok a magas part peremén, arccal az északi-tengeri-szoros: a La Manche-csatorna és Franciaország felé. Balra egy part menti kis település látszik, jobbra a kompkikötő a hullámtörő gátakkal, darukkal és néhány hajóval. 
Leveszem a sapkámat, kibontom a hajam, a szél belekap, lobogtatja, csavarja, kócolja.
Ahogy lehajolok egy hosszú, hófehér sirálytollért, megsajdul a vállam egy ponton.
Persze, Vlagyimir pisztolyt formáló ujja nyoma…

*

Állok a Mártírok-hegyének tetején, a román–bizánci stílusú bazilika mellett. Alattam a párás háttér előtt zsúfolódó város, a roppant kőtöme­gekkel, a sugárút-csíkokkal és zöld foltokkal. Minden ismert látványosság a látóteremben van: a Notre-Dame, az Eiffel-torony, a Diadalív, a Louvre, sok-sok templom, múzeum.
Párizs csodás, Párizs fantasztikus.
De elporlad.
Mint a sósav a vízkövet, úgy marja majd le az idő a várost a térképről.
Lesétálok az íves lépcsősoron, a tarka virágágyakkal és kecses, hófehér szobrokkal, szökőkúttal díszített lépcsőzetes parkon át. A Szajna bal partján, a Sorbonne épületkolosszusai között felgyalogolok a latin negyedet uraló Pantheonhoz. Nézem a homlokzatát. Szembeötlő tökéletesség van benne, erő és hatalom. Lenyűgöző és félelmetes. Felmegyek a lépcsőjén a sok száz éves tölgyfa vastagságú, szédítően magas oszlopok alá. Elrágcsálok egy almát, aztán a sétálóutcán túl le az Alexander Gardensbe…
Párizsra kevés két nap, nem vitás.
De két év, sőt, alighanem húsz is kevés volna.
A párizsi buszpályaudvaron a ’bejelentkezés’ feliratú ablaknál hosszú sor kígyózik. A végére állok. A sor egyre lassabban halad, elégedetlen hangok repkednek körülöttem.
Egy magas, fekete, göndör hajú férfi toporog elöl, az alacsony ablaknál, mellette egy vászontokba csomagolt tárgy áll. Az alakja alapján felismerhe­tő: egy jókora hárfa az. Közvetlenül a göndör hajú mögött egy aranybarna bőrű, izmos fiú. Ahogy hátrafordul, látom, hogy vágott szeme van. Talán koreai. Idébb egy dél-amerikai forma, alacsony srác olaszul beszélget egy arab férfival.
Amikor a sor már percek óta áll a hárfás miatt, a dél-amerikai előreki­ált neki olaszul. A magas, fekete hajú férfi tehetetlenségét jelezve kitárja karjait: sajnálja, nem tehet semmit. A dél-amerikai káromkodva elégedetlenkedik. Megszólítja az izmos koreai fiút, angolul ócsárolja a franciákat és az olaszokat, hogy „ezek mind bolondok és rasszisták”; a másik tökéletes angolsággal reagál, hogy neki nincsenek ilyen tapasztalatai velük kapcsolatban. A méltatlankodó kérdésére kiderül, hogy az izmos fiú nem is koreai, hanem hawaii.
Sosem láttam még hawaiit közvetlen közelről.
Az alacsony figura sem az, aminek látszik: kifejezetten dél-amerikainak tűnik, közben meg román. Tört angolsággal ecseteli a hawaiinak, hogy nyolc éve él Milánóban; szerinte utálatos város, ahogy a lakói is azok; vigyorog, ravaszul hunyorog:
– Most nézd meg ezt is – mutat a hárfásra –, ezek mind ilyenek, nem számít nekik semmi! Menj már az ablaktól! – kiált előre.
A hárfás les hátra, gyöngyözik a homloka, aztán az ablak mögül végre kinyúl egy kéz az útlevelével meg valami papírral, és a hangszerrel együtt nehézkesen odébb mozdul.
Kinyit még egy ablak, a sor kétfelé válik, így felgyorsul a bejelentkezés.
A busz késik, a kocsiállás mellett várakozunk. A román és a hawaii kicsit odébb beszélgetnek; fekete afrikaiak, arabok tereferélnek és rendezgetik a csomagjaikat, három dél-amerikai nő ácsorog némán, kisebb gócban franciák; a járdán, az épület önműködő ajtajánál a hárfás téblábol nehézkes hangszerével.
A busz egyórás késéssel fut be, két borostás képű sofőrrel. Izzadt fehér ingük csatakosan lóg rajtuk, ingerülten jelzik, hogy még nem lehet felszállni, azzal eltűnnek az épületben.
Egyikük alacsony és kövérkés, rövid, ezüstös haja van, zsíros arcán vastag szemüveget visel; a másik cingár, hosszú, vörös haja hátul lófarokba fogva. Ismét tévedtem, mert a külsejük alapján fakó angoloknak néztem őket, holott spanyolok.
Később kitakarítják a buszt: összeszedik a szemetet, lesöprik az üléseket és felmosnak. Miután átöltöztek, a vastag szemüveges a busz lépcsőjéről szigorú arckifejezéssel tájékoztatja a türelmes utazóközönséget, minket, mint a frissen hatalomra került uralkodó új törvényeiről a népét:
– Ezen a járművön se enni, se inni, chipset, fagylaltot fogyasztani, mobiltelefonálni nem lehet, továbbá nem lehet a folyosót csomagokkal eltorlaszolni, és cigarettázni sem!
A szabályt spanyolul, franciául, olaszul és angolul teszi közzé, és miután visszafojtott morgolódást észlel a tömegben, intelmeit egymás után többször is elismétli egy adott nyelven.
– A spanyolok is bolondok – kommentálja a román a hawaiinak az esetet.
Kinyílnak a csomagtartók, a vörös hajú vezető szónokol, melyik csomag hová kerüljön:
– Lyon ide; firenzei átszállók oda; Brescia, Velence a másik oldalra...! – elhangzik négyszer, ötször, tízszer, négy nyelven; negyven ember tolong, zúgolódik, valaki mindig félreért vagy nem hall valamit; sokan tétován csoszognak ormótlan táskáikkal a busz két oldala között.
A sofőr mindenkinek egyenként szótagolja a városneveket, egyezteti az úti célokat, bosszúsan címkézi és pakolja a nehéz táskákat a csomagtartóba.
A szemüveges vezető, mialatt az ajtóban elveszi a jegyeket, vizsla szemekkel pásztázza a kézipoggyászok méretét.
– Mi van abban?! – förmed egy arab nőre. – Ekkora táska a csomagtartóba való!
A nő megszeppenve néz hozzátartozóira. Pörölnek a hajthatatlan ve­zetővel, majd – néhány holmit kénytelen–kelletlen kiráncigálva – a csomagtartóban helyezik el a hosszú sporttáskát.
A gyöngyöző homlokú sofőr ismét elhadarja négy nyelven – mint az Úr az értetlen Mózesnek – a parancsolatokat:
– A járművön se enni, se inni, se chipset, fagylaltot fogyasztani, se mobiltelefonálni nem lehet…
A leghátsó ötös üléssor előtt telepszem le. Utolsónak a hárfás száll fel. Már csak mellettem van hely. A hárfás köszön, kérdezi, szabad-e az ülés.
Barátságosan bólogatok.
A vörös vezető még hátratrappol, nyomkodja a táskákat a fejek fölötti szűkös tartókba. Elindulunk.
Leveszem a cipőmet, leselkedem az ülések felett, majd előveszek egy vajas–felvágottas szendvicset és egy műanyag dobozkát frissen mosott, vízcseppektől fénylő bőrű koktélparadicsomokkal. Lehúzódom az ülésen, és kellemes buszos városnézés keretében megvacsorázom.
A hárfás cinkosan mosolyog, ő is előszedi útravalóját, hasonlóképpen a környékünkön ülők többségéhez. Halk zörejek, rágcsálások, a számtalanszor kinyilatkoztatott szabályok ellenére mindenki teletömi a hasát, és az ülések mélyébe süppedve nagy kortyokban nyeli az üdítőt és termoszból a teát.
– Azért gorombák, nem? – fordul felém a hárfás.
– Furák, az biztos!
– Andreá! – nyújtja a kezét a férfi.
– Gabi. Zenész vagy?
– Hárfaművész vagyok!
– Jól hangzik!
– Ez az életem!
Andreá Bretagne-ban él, egyébként Toscana déli részéről származik, onnan, „ahol még a szilaj természet burjánzik”, vagyis ahol az élet még normális, akárcsak Bretagne-ban, azért is szeret ott lenni.
Megáll a busz. Egy utas előremegy, kérdez valamit, de a vezető haragosan int, a helyére küldi, pár perc, és indulunk is tovább.
Félóra múlva megint megállunk egy benzinkútnál, senki nem moccan, csak miután látjuk, hogy a két spanyol vezető leszálláshoz készülődik, akkor kezdünk el cihelődni mi is, és némán, libasorban masírozunk a kinyílt ajtók felé. Nem derül ki, hogy meddig tart a pihenő, a sofőrök hallgatnak, mi nem kérdezünk semmit. Összehangoltan, nagyobb csapatokban étkezünk és megyünk a mosdóba, állandóan szemmel tartva a vezetőket.
A román fiú, aki a bejelentkezésnél annyira szidta, most megszólítja Andreát. Hallgatom tréfálkozó perlekedésüket. A román fiúnak hamiskásan cseng a hangja, folyékonyan és sokat beszél, a száján kitóduló olasz szavak komolytalanul berregnek.
Hajnali egy óra körül Lyonban, a pályaudvaron Andreá leszáll a buszról, hogy a fel- és leszállók csomagjai miatt ne legyen probléma a hangszerével. Fentről, az ablakból jól látom: nem elég gyors. A hárfát már elmozdították biztonságos helyzetéből, sőt, Andreá még le sem ért a lépcsőn, a szemüveges buszsofőr, talán nem is sejtve, hogy mivel van dolga, már ki is húzkodta a puha tokba csomagolt hangszert a táskák tetejéről, és a kiszé­lesedő, masszív talpa helyett ívesen kicsúcsosodó fejére állította. Amikor éppen a busz oldalának akarja támasztani, Andreá rémülten közbelép.
Miután az új utasok csomagjai elrendeződnek, már csak a hárfa marad hátra. A vezető ki akarja venni Andreá kezei közül, ő azonban elszántan tartja a hangszert. Huzakodnak másodpercekig, mire Andreá erélyesen rászól, hogy ez az ő hangszere, és ő tudja, hogy kell elhelyezni ahhoz, hogy ne legyen baja, ezért engedje meg, hogy saját kezűleg tegye a csomagtérbe. A másik elbődül, hogy a csomagokat ő maga teszi be, mert ő a sofőr, és ez az ő dolga. Elragadja a hangszert az elsápadt Andreá kezei közül, és a táskák tetejére hajítja.
A sofőr kiabál, fenyegetőzik, hogy még meglátja, ki fogja hajítani a nyomorult hangszerét, összetöri és megtiporja, most pedig nagyon gyorsan szálljon vissza a buszra, és üljön le a helyére, ugyanis indulunk!
Andreá kimerülten, szemében rémülettel tér vissza. Nedves homlokát a kapaszkodónak támasztja, sokáig nem mozdul.
Később megtudom, hogy játszott már Indiában, Amerikában és Európa legtöbb országában. Európán belül többnyire autóval közlekedik, de most buszra kényszerült. Éppen koncertet adni utazik Firenzébe a kilencezer eurós hangszerrel. A repülő sem biztonságos, állítja, ami a hangszer szállítását illeti. Egyszer összetörték, használhatatlan lett, és bár volt biztosítása, a koncertet le kellett mondani.
– Ma már mit számít a művészet… – mondja lehangoltan.
Andreá negyven körül lehet. Tekintete nyílt, fekete szemeiből átható erő sugárzik. Ránézésre inkább franciának mondtam volna, mint olasznak. Nyúlánk alkatához, nemes tekintetéhez talán inkább a francia szó illene.
Eléggé tetszik…
Megállunk. Nyílik az ajtó, Andreá azon nyomban odakint terem, a csomagtartóból gyors mozdulattal kihúzza a hárfát, és miután az új utasok csomagjai a helyükre kerülnek, a sofőr szúrós pillantásától kísérve, óvatosan eligazgatja a hangszert a tetejükön.
– Majd Firenzében kiderül, történt-e baja!
– Gondolom, túl sokat nem véd a puha tok?
Megmagyarázza, hogy a kemény tok elkészítése annyira időigényes lenne, ráadásul Írországba kéne vinni a hangszert, és ott is kellene hagyni, hogy erre jelenleg nincs lehetősége.
Az újabb felszállók helyet keresnek maguknak. Egy idős, sárga hajú nő csoszog hátra. Zord tekintete fölényesen jár körbe. Mögöttünk, az ötös ülésen két fiatal marokkói arab férfi és egy idősebb olasz ül. Az egyik arab meztelen talpait felhúzva két ülést foglal el, az ötödik üres széken táska hever. Amint a matróna hátraér, a fiú leveszi a lábát az ülésről, a táskát pedig leteszik a földre.
A nő sértődötten felszegi a fejét, keskeny szájából záporoznak a meg­vető hangsúllyal kiejtett szavak. Az arabok csitítják, hellyel kínálják, de a nő csak áll a szűk közlekedőtérben, „mal intelligente, mal intelligente...” – kárálja dühösen.
Közbeszól Andreá és néhány, a környéken ülő fekete férfi és nő; az elégedetlen asszony torka szakadtából ordít, rekedt hangja meg-megbicsaklik. A hangzavarra hátrasiet a vörös hajú sofőr. A nő fülsértő károgással adja elő sérelmét, utána az egyik marokkói, majd a hárfás magyarázza el a helyzetet.
– Üljön le és punktum, nincs vita! – ordítja túl a vezető.
Csend lett.
– Hülye rasszista – jegyzi meg Andreá.
Hajnali három óra elmúlt. A busz vágtat az autópályán. Fejem alatt a pulóveremmel az ablaknak dőlök. Andreá mocorog, oldalt fordul, a háta az oldalamhoz ér. Nem mozdulok arrébb.
A jármű hirtelen fékezésére riadok fel. Szótlanul cihelődünk mind, gémberedetten szállunk le a benzinkút parkolójában. A testmozgás kedvéért vállaimat, karjaimat hátrahúzogatva keringek az épületek körül. Andreá egy pillanatra sem tágít a busz mellől.
A kövér, szemüveges sofőrre gondolok, meg a hisztis olasz nőre. Hidegrázós undor jár át.
A busszal szemben, az étterem bejárata előtt látom Andreát és a román fiút. Könnyeden diskurálnak, nevetgélnek; látom a sárga hajú, hisztis olasz nőt is hosszú, világosszürke kabátjában, mályvaszínű fátyolkendővel a nyakában. Cigaretta parázslik csontos ujjai között. Fonnyadt arcán természetes, fáradt mosollyal társalog két fekete férfival és egy arabbal. A széles üvegablakokon túl, a sárga fényű étteremben kávézgatnak a sofőrök néhány utas társaságában. Hajnali fegyverszünet.
Alig fél óra múlva, már a buszon, az olasz nő eszeveszett károgásban fejezi ki nemtetszését az arab vendégmunkásokkal szemben, a román fiú prüsszögve mutatja ki undorát az olasz nép iránt. Miközben Andreá, a feketék és a marokkóiak igyekeznek csitítani a folyosón hadonászó asszonyt, a tékozló fényáradatban kirajzolódik a közeledő zsíros párnaarc, a vastag pápaszemet viselő sofőr feldúlt ábrázata. Ahogy közelebb ér, üveglencse által felnagyított kék szemeiben olyan embertelen fáradtság látszik, hogy az iránta érzett utálatom hirtelen magától eloszlik.
Csend lett.
Mesélek Andreának Párizsról.
Elmondom, merre jártam a két nap alatt, és azt is elárulom, hogy most utazom Angliából hazafelé.
– Mivel foglalkozol? – kérdezi.
– Még tanulok, azaz most éppen nem tanulok, dolgoztam odakint, mindenfélét, de nem tudom még, mivel akarok foglalkozni.
– Persze, még nagyon fiatal vagy! – simogat a hangja lágyan, apáskodón a sötétben.
… Koccan a halántékom az ablakon. Kinyitom a szemem, ég az arcom. Andreá mélyen alszik, válla a vállamhoz ér. Nem mozdulok.
A jármű monoton zúgással halad. Az ég szürkén dereng. Többen horkolnak, Andreá halkan szuszog. Nézem nemes, tiszta arcát. Tetszik ez az arc.
Nagy puffanás hallatszik. Sokan felriadnak. Először úgy rémlik, egy csomag eshetett le a tartóból, de kiderül, hogy a vécéajtó zuhant ki, rejtélyes módon, a tokjából. 
Bresciában, a pályaudvaron hosszú ideig tart a pihenő. A sofőrök a vécéajtóval bajlódnak. A nap már egészen magasan jár. A por szétszórja a közvetlen, erős napsugarakat, a fáradt szemnek bántó ez a tejfehér fényesség. Andreá és én hunyorogva szédelgünk a jármű körül.
Aztán átsüvít a busz maradék utasával az ébredező városon, robog a cél, Velence irányába, de Brescia határában váratlanul megfordul, és ugyanazon az úton visszasüvít a pályaudvarra. A három hallgatag dél-amerikai nő, aki még Párizsban szállt fel, véletlenül lemaradt az indulásról.
– … És milyen zenéket adsz elő?
Andreá lelkesen sorolja a zeneszerzőket, stílusokat: Debussy, reneszánsz kori, afrikai–ír–tiroli hárfazene, pop, jazz…
– Pop, jazz?
Noteszt vesz elő, ráfirkant valamit, majd kitépi a lapot és ideadja:
– Ha érdekel, ezen a weboldalon meg tudod hallgatni…
– Meg fogom hallgatni!
Milánóban nagy a nyüzsgés a pályaudvaron. Andreá készenlétben áll az ajtóban, és azon nyomban, ahogy kinyílik, leugrik a lépcsőről, és kikapja a csomagtartóból a hárfát. Az emberek tódulnak utána, pakolászás, csomagok puffannak, hangzavar, a román fiú anyanyelvén morog magában és vigyorog, az újabb felszállók hada a busz előtt toporog.
Segítek Andreának. Egy pad mellett fogom a talpán álló hangszerét, amíg ő hozzájut a bőröndjéhez.
Ég a szemem, az arcom, ahogy búcsúzásként nyújtom a kezem. Andreának finom, puha a tenyere…
Visszaülök a helyemre, még intünk egymásnak, aztán Andreá felszáll a Firenzébe tartó buszra.
Észrevétlenül siklik el a város a szemem előtt.
Kora délután futunk be Velencébe.
Köd szitál a Piazzale Roma kipufogógázoktól terhes levegőjére. A hosszú út után beülök egy kávéházba, megeszek egy halas–majonézes szendvicset, és lágy, igazi olasz tejeskávét iszom hozzá.