OLVASNI@VALÓ / Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Adalékok a kárpátaljai magyarság identitás

Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Adalékok a kárpátaljai magyarság identitás
Dátum: 2012-07-22 / Forrás: LátóOnline

(Megjelent a Látó 1990/7. számában)


Mottó:
Az én hazám csendes pentaton ének. Ha szívemhez hajolsz, eléneklem néked.
Horváth Sándor


Az 1944/45-ös és a közvetlenül ezt követő éveket Közép- és főleg Kelet-Közép-Európában a Szovjetunió területszerző hódítása és a sztálinizmus exportja jellemzi. A nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyása, az egyes nemzettörzsek etnikai határainak tudomásul sem vétele következtében e térség újra – mint Trianon után – a feszültségek gócává vált. A kisebbségbe került (vagy abban maradt) nemzetcsoportokat súlyosan érintett, idegen érdekeknek szolgáltatta ki az a körülmény, hogy a létrejött szocialista tábor országai között hallgatólagosan tabunak nyilváníttatott a nemzetiségi kérdés. Hatványozott mértékben vonatkozott ez a Hitler utolsó csatlósának bélyegzett, háborúvesztes Magyarország eltagolt részein élő magyar kisebbségekre.
A nagyobb létszámú nemzetcsoportoknál is veszélyeztetettebb helyzetbe jutott a Szovjetunió kötelékébe került kétszáz-kétszázötvenezres magyarság, amelyet már 1944 novemberében a legsúlyosabb retorzió ért: a munkaképes magyar férfilakosság szinte teljes deportálása. Háromnapos munkára mintegy negyvenezer férfit hívtak be e vidékről. A legembertelenebb körülmények közé kerültek, sokuk már a gyűjtőtáborokban életét vesztette. A megmaradottak hónapok, évek múltán szabadultak a Szovjetunió különböző munkatáboraiból. Áldozatait tekintve ez az akció nagyobb veszteséget (kb. 25 ezer fő) okozott a helyi magyar lakosságnak, mint a két világháború együttvéve.
Külön fintora a sorsnak, hogy azokat a magyar kommunistákat is deportálták, akik a Csehszlovák Köztársaság (1920–1938/39), illetve a Horthy-korszak (1938/39–1944) idején személyes szabadságukat, életüket kockáztatva szervezték a munkásokat, és 1944 októberében vörös zászlókkal, virággal, az Internacionálét énekelve fogadták a bevonuló szovjet tankokat.
Mindez ráütötte bélyegét a kárpátaljai magyarság sorsára, kialakította a máig élő félelmeket, s elindította a legveszélyesebb tendenciákat: a meghasonlást, a nemzet-elhagyást, a nemzet-megtagadást, a janicsárrá válást, jobb esetben a passzív rezisztenciába vonulást. Opponálásra mód nem volt – könyörtelenül letörték! –, így aki valamit tenni akart az itteni magyarság felemelkedéséért, csak a sztálini hatalmi nomenklatúrával történő szoros összefonódás, belső tartásának feladása, mélyebb meggyőződésének eltitkolása, egyfajta permanens skizofrén állapot vállalása árán tehette.
Ráadásul alábocsáttatott a vasfüggöny is: az itteni magyarság kapcsolata az anyaországgal megszakadt, lehetetlenné vált mind a fizikai, mind a szellemi közlekedés. A hatvanas évek kezdetéig semmilyen sajtótermék be nem jutott, és Magyarország hivatalos körei sem vettek (nem vehettek!) tudomást – még évtizedekig – arról a nemzetcsoportról, amely elszigetelődve, a „bűnös nemzet” bélyegével élte végig a sztálini éra sötét esztendeit.
Ilyen mostoha körülmények közepette kezdődött meg a magyar nyelvű oktatási rendszer, a magyar sajtó, könyvkiadás, irodalom szervezése, szerveződése. Akik vállalták ezt a munkát, nem tehették belső meghasonlás nélkül: minden tettükre rányomta bélyegét a görcsös bizonyítani akarás, elkötelezettségüknek, pártosságuknak túlhangsúlyozása: meg kellett győzni a magyarság megmozdulásait ferde szemmel néző hatóságokat arról, hogy alakuló iskoláink szovjet iskolák lesznek (csak tannyelvük magyar), hogy sajtónk pártos szovjet sajtó (csak nyelve magyar), hogy irodalmunk elkötelezett szovjet irodalom (épp csak magyar nyelven íródik).
A rendszer egészének visszásságai, torzulásai tehát hatványozott formában jelentkeztek a magyarság körében. Az amúgy is téves irányvonalak még ferdébbé váltak, amint a nemzetiség másszerű, más törésmutatójú közegébe hatoltak.
Ha Sztálint, a pártot, a szovjet hatalmat őrültség volt oroszul vagy ukránul éltetni, többszörösen az volt ezt magyarul kiáltani a leghangosabban.
Ha őrültség volt az erőszakos kollektivizálás a Szovjetunióban, fokozott őrültséggé vált a merőben más hagyományokhoz szokott kárpátaljai magyar parasztság körében.
Ha őrültség volt a vallás üldözése Oroszországban vagy Ukrajnában, még inkább azzá vált a zömében református kárpátaljai magyarok körében.
Ha alapvetően téves elvekre épült a szovjet oktatási rendszer, sokszorosan téveseknek bizonyultak akkor, amikor egy meglévő és működőképes magyar oktatási rendszer szétzúzása után kellett ilyen pillérekre helyezni a kárpátaljai magyar anyanyelvű oktatást.
Ha az orosz, ukrán vezető egy Hurrá!-t kiáltott, a magyarnak hármat kellett.
Ha az orosz átlagember kiszolgáltatottnak érezte magát saját országában, akkor kétszeres kiszolgáltatottságot érezhetett az ukrán, háromszorosat a magyar.
Törtvonal alá szorult, harmadrendű állampolgár lett a Kárpátalján élő magyar ember.
Olyan súlyos ballaszt ez az indulás, amelyet máig nem sikerült kisebbségi gondolánkból kivetni.
A hatvanas évek elején valamelyest javult a helyzet. Eddigre úgy-ahogy kiépült az anyanyelvű oktatási rendszer középső láncszeme, az iskolai oktatás. Vidékünkön ekkor működött a legtöbb magyar tannyelvű iskola, s az ezekben tanuló magyar gyermekek száma is ekkor volt a legnagyobb (kb. 23 ezer). 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen magyar filológiai tanszék nyílt, 1965-től részben, 1967-től pedig egészében önálló lett a területi pártbizottság magyar nyelvű lapja, a Kárpáti Igaz Szó. (Ezt megelőzőleg az ukrán Zakarpatszka prevda fordításaként jelent meg.)
Amire a hruscsovi reformok beértek volna, már ránk ás köszöntött a brezsnyevi „lágy despotizmus”, amely visszarendezte vagy érintetlenül hagyta a korábbi kövületeket. A kárpátaljai magyarságnak továbbra sem adódott módja arra, hogy magyarságát gyakorolja. Ez nyomban a nacionalizmus, jobb esetben a nemzeti elkülönülés vádját vonta maga után.
A jég mégis megtört. Könyvek, lapok bejöttek Magyarországról, a rádió- és tévéadók hullámai sem torpantak meg a határnál. Akinek igénye volt rá, tájékozódhatott a nemzeti művelődés anyaországi eredményei felől. Az akkori Magyarország „szocialista kultúrája” itteni szemmel nézve modernnek, haladónak, európainak hatott, s jobb irányba terelte az itt élő magyarok tudatát, mint a helyi – akár magyar nyelvű – sajtó, rádió, tévé: vagy akár a magyar nyelvű oktatás. Mert bár igaz, hogy iskoláinkban oktatták a magyar irodalom nagyjait, értelmezésük, értékelésük, koruk ábrázolása még a zsdanovi kultúrpolitikai dogmákhoz igazodott. Így történhetett, hogy aki a mi magyar iskoláinkban érettségizett, az Illés Bélát és Zalka Mátét feltétlenül többre tarthatta, mint Babitsot vagy Németh Lászlót (utóbbi kettőről épp csak említés esik tankönyveinkben). Hasonló cipőben járt (sántikált) sajtónk, könyvkiadásunk is. Nemzeti értékeink közül csak a nyelv mentődött át úgy-ahogy, mert amit ezen a nyelven akkor írni, kiadni, sőt mondani lehetett, az voltaképpen nem volt egyéb a szocializmus dicsőítésénél.
Formájában nemzeti, tartalmában szocialista – szajkóztuk az ostobaságot, míg lassan magunk is elhittük.
Persze akadt, aki nem vagy csak nehezen hódolt be. Kovács Vilmos 1965-ben megjelentette (több évi huzavona után) Holnap is élünk című regényét, amelyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének neveztek. Mai szemmel nézve elkötelezett szocialista regény ez is, akkor azonban amiatt a kevéske őszinte szembenézés miatt, amit sikerült belélopni – betiltották. Fél évtizeddel később felszámolták a magyar egyetemistákból, fiatal tollforgatókból alakult Forrás stúdiót is. A vád ellenük a szovjet valóságtól való elidegenülés volt. Holott a Forrásban verselők, írogatók nem a valóságtól, hanem csupán a kötelező rózsaszínű szemüvegtől idegenedtek el.
A Kovács Vilmossal és a Forrás Stúdió fiataljaival szemben táplált bizalmatlanság a kárpátaljai magyar irodalom egészére is átvetült, s a hetvenes évek elején-derekán induló újabb írórajnak ismét a hangsúlyos pártosság vállalásával sikerült csak megszólalnia.
Mindnyájan megírtuk a magunk Lenin-versét, békeversét, pufogtak frázisaink, sugároztunk az optimizmustól. Ha borúsabb, ne adj isten, pesszimista verset akartunk publikálni, mellétettünk két harsányat, talán így elmegy. Aztán a két harsány megjelent, a borús kimaradt. Lettünk csalók, csalafinták: a komor vers alá odaírtuk, hogy Pablo Neruda emlékére vagy József Attilát olvasva.
Jöttek a nyolcvanas évek, egyetlen nagy tapstól zengett az ország. „Fejlett szocializmus” – sulykolta belénk a tömegkommunikáció, miközben üzleteink polcáról tünedezett a hús, a vaj, a kávé.
„Baráti országok” – vallottuk a szocialista táborról, de huszonvalahány okmányt, pecsétet, aláírást kellett begyűjtenünk, s hónapokig várnunk, míg harminc kilométerre élő nagybátyánkat meglátogathattuk. „Nálunk minden nemzet és nemzetiség egyenjogú” – hirdettük, de ha valahol egyvalaki nem volt magyar, már illett a „többség” nyelvén beszélni, hivatalról, intézményekről nem is szólva, ahol eretnekségnek számított a magyar szó. Városainkat, falvainkat csak magánbeszédben nevezhettük magyarul, a sajtót vagy a falutáblákat olvasva törtük a nyelvünket Veliki gejivcin (Nagygejőc) meg Dobroszillyán (Bene). Kárpátalja is csak Kárpátontúli terület volt számunkra ötödfél évtizeden át, ma is ez a hivatalos forma, egyben a kívánatos is, nehogy elfelejtsük, honnan kell nézni magunkat.
Irodalmi példaképünkül a Lenin-díjas szépíró, Brezsnyev trilógiáját állították elénk egyetemen, szemináriumon, ideológiai fejmosáson és erkölcsi pofafürdőn. De hiába a sok tisztálkodás, bamocskolódtunk. Aki makulátlan akart maradni, hallgatott, de a kötelező taps országában ez is veszélyes szembehelyezkedésnek bizonyulhatott.
S a másik veszély: ha mindenki elhallgat évtizedekre, ki tartja ébren a magyar szót?
„Magyarul alkotó kárpátontúli író” – áll ma is köteteink adnotációjában. Megrögzült kövület abból az időből, amikor a kettős kötődés is szentségtörő eretnekségnek minősült. Kötődésünk csak egy lehetett. Az, hogy magyarul írunk, olyan formai apróságnak számított, amit el tudtak nézni nekünk, a hivatalos beszámolók, jelentések készítésekor pedig jó argumentumai lehettünk a hű-de-nagy internacionalizmus bizonyításának.
Ez az önmagában nemes tartalmú szó – internacionalizmus – vegytiszta pánszlávizmust, burkolatlan ruszifikálást jelentett. Gyakorlását mindig tőlünk várták el.
„Járásunkban 27 százalékot tesz ki az internacionalista házasságok részaránya” – hangzott el számtalanszor a legmagyarabb járás első számú pártvezérének szájából. Ezt mint érdemet, mint korszakos vívmányt tartották nyilván. Lám, szó sincs nemzeti elkülönülésről, éljen az internacionalizmus.
De akkor két magyar házassága vajon milyen? Talán nacionalista?
Igen, bizonyára.
Hát jól nézd meg, magyar legény! Válassz szláv leányt, ha tanúbizonyságát akarod tenni internacionalizmusodnak.
Így keveredett össze sokakban az ideológia a költészettel és a szerelemmel.
Most, amikor az ideológiák szappanbuborékai sorra kipukkadtak, s jöhetne valami értelmesebb önépítés, akkor itt állunk teleluggatott öntudattal szédelegve a sok félrevezetéstől.
Magunkra találni: nehezebb, mint hittük volna.
És amikor azt hittük: na, most, talán, végre... akkor hazajön iskolásgyermekünk, felüti 1987-es kiadású, ma is érvényes olvasókönyvét, s rábök egy versre: holnapra ezt kell megtanulni. Íme: „Tudja ma már minden gyermek, / Lenin nekünk mit adott: / Szabad, boldog életünkhöz / igaz utat mutatott!”
Közben szól a rádió, halljuk, hogy Békéscsabán az ellenzéki pártok megrendezték a kommunizmus szimbolikus temetését, s hogy a Lenin-szobor kezébe vándorbotot, vállára tarisznyát tesznek. A pesti Lenin-emlékmű mintájára ez is rövidesen „eltávozik”.
De a gyereknek holnapra meg kell tanulnia a verset.
Kis magyar skizofrénia.
*
A mai Magyarország határain kívülre kényszerült kisebbségek önigazoló kifejezése a kettős kötődés. Kárpátalján ennek elismertetése is úttörő tett volt. Sok illetékes fejcsóválását váltotta ki, amikor egy-egy kistanulmányban, cikkben, más megnyilatkozásban először kapott megfogalmazást. Valahogy így: azon túl, hogy a kárpátaljai magyar irodalom vitathatatlanul és egyértelműen szerves része a szovjet irodalomnak, egyszersmind része az egyetemes magyar irodalomnak is, így a szovjet valóság talaján állva a magyar irodalom haladó, forradalmi hagyományaiból is meríthet.
Itt a forradalmin volt a lényeg, és ez véresen komoly megállapításnak számított. Rögvest ideológia is gyártódott hozzá, s a hetvenes években a hivatalos kultúrpolitikában általános lett az a nézet, hogy a kárpátaljai magyarok „szovjet magyarok”, s hogy irodalmi hagyományaikat nem a magyar irodalom egészében vagy a Kárpátalján valaha élt és működött írók munkásságában kell keresniük, hanem – és ez sem vicc! – a moszkvai magyar emigráció alkotóinak tevékenységében. Mert ugye, ezek is, mint a kárpátaljaiak, egyszerre voltak szovjetek és magyarok. Zalka Máté, Illés Béla, Karikás Frigyes, Hidas Antal, Gergely Sándor ekkor vált Kárpátalján a magyar irodalom klasszikusává.
Közben a magyarországi lapok, folyóiratok (ekkor már szép számmal bejöttek) Nagy László, Juhász Ferenc, Ladányi Mihály, Pilinszky János verseit, Déry, Örkény, Sánta prózáját, Németh László, Illyés, Csurka drámáit hozták. Már Váci csillaga is lemenőben volt, mi meg magoltuk Majakovszkijt Hidas Antal fordításában: „Olyan idő következett, Versenyzett a szövetkezet. Olcsóbb lett a dara, só, Pompás, harasó”.
Hozzátenném: ocseny harasó.
*
De térjünk vissza a kettős kötődésre, amely – ha sikerül elfogadtatni – nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az állampolgári determináltság és a nemzeti hovatartozás összeegyeztethető. A kisebbség, amely ebben a bitben ringatja magát, kétpólusú vonatkoztatása rendszerben igyekszik kialakítani saját értékrendjét. Létezésének tere azonban sok tekintetben egyetlen tengelyre korlátozódik: bármit tesz, illetve nem tesz, gondol, illetve nem gondol, az nem egyéb, mint permanens haláltánc a két pont közé feszített kötélen. Sőt, talán ezen a kötélen is csak egyetlen hely felel meg úgyahogy a kettős kötődés támasztatta követelménynek: valahol középen. Bármelyik végponthoz, biztonságot jelentő oszlophoz közeledjék is a kisebbségi lét artistája, azonnal érzi, amint a másik, a távolabb került oszlopnál éles penge kerül a kötélre. Vigyáznia kell, nehogy megkísértse a szakadást, mert nem biztos, hogy bármelyik oszlopot is elérhetné, mielőtt a mélybe hullana.
A kárpátaljai magyarság kezéből a történelem az artistarudat is kiverte.
Beolvadni vagy áttelepülni – ez volt a két pózna. Közte a kötél. Rajta mi, a kisebbség artistái. Lázasan igazodunk, magunkkal is elhitetve: elkerülhető a skizofrénia, a lelki prostitúció. Lehetünk egyszerre jó szovjet állampolgárok és jó magyarok.
De lehetünk-e?
S kell-e – például – jó állampolgároknak lennünk? Elvárható-e tőlünk, hogy a magyarság iránti hűségünk miatt engedetlen alattvalók legyünk, vállalva ennek minden ódiumát? Várható-e bárkitől, hogy érvényesülési lehetőségeit, egzisztenciáját, maga és családja boldogulását feladja magyarságáért?
Elítélhető-e, ha valaki beolvad?
Vagy ha áttelepül. (Szülőföldjét hagyja itt, s ha ő boldogul is, az ittmaradottaknak minden távozó kétszeres veszteséget okoz: nemcsak eggyel kevesebben vagyunk, hanem az áttelepült helyére is idegen jön.)
Mindenkinek joga van az egyéni boldogulásra. De boldogul-e a nyelvehagyott? Boldogul-e a szülőföldjéről elszakadt? S boldogul-e a maradék? Ott, a kötélen.



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.