20 / Gulyás Miklós: Gyülevész népek

Gulyás Miklós: Gyülevész népek
Dátum: 2009-11-18 / Forrás: LátóOnline

Húszéves a Látó. Rovatunkban az eltelt húsz év általunk legjobbnak ítélt szövegeit közöljük - húsz héten át. A hetedik héten Vida Gábor választása Gulyás Miklós szövegére esett a Látó 2004. márciusi és májusi számából. Gulyás Miklós ugyanebben az évben részesült nívódíjban, próza kategóriában.


Gulyás Miklós: Gyülevész népek


A magyarok
Szép reményeim bételjesedése örömei közt indultunk ki Kolozsvárról az 1830-i őszön gróf Béldi Ferenc úrral. Párizs és London, Philadelphia és Washington képei felejtették az idő s az út minden terheit, s értekeződtem magammal: ha vajon mostani fényes képzelődésem az utazásról visszatértemkor is ily meleg leszen-e? Ha elmém gazdagulását az ismeretekkel nem érzéseim vesztével fizetem-e? Ha igaz-e, hogy a geometriai igazságok elhervasztják a képzelődés szebb virágait? És ha azon sokszori szomorú tapasztalásnak én is áldozatja leszek-e, hogy a külföldön lakott ember hamar felejti hazáját, s korcsosult érzéssel s megvetéssel jön haza! Vagy talán hazám hátramaradtán való bánattal térek-e vissza?
Ezen gondolatok közt haladtunk ki Erdély és Magyarországból, s a Németországon által látott és hallottak még mind a hazaiakkali hasonlítgatásra vontak vissza. Strassburgnál már Franciaországba értünk. A Rhénuson általlépve, igen meglepő különbségbe vetődik által egyszerre az utazó. Túl a parton a württembergi és badeni csendes, szorgalmas szünteleni munkásság közt élő jámbor nép marad el, s innen a parton egyszerre a pajkos, tűzzel teli s örökös nyugtalanság közt lebegő francia tűnik fel.
(Bölöni Farkas Sándor)


Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó szájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)
(Ady Endre)


Hogyan lehet valaki perzsa?
Magyarságomat nem választottam, mint svédségemet. Ajándékba kaptam. Senki sem kérdezte, hogy akarok-e 1938. január 31-én Budapesten megszületni. Hatalmas siker, hogy az apám spermáival való harcban én győztem. Én lettem embrió.
Akkor még nem tudtam, hogy háromszorosan leszek magyar. A három magyar népnek kevés köze van egymáshoz.
Az elsőt – a csonka magyarságomat – talán úgy definiálhatom, hogy nem lepődöm meg, hogy az utcán mindenki magyarul beszél, a feliratok is magyarul vannak. Az ismeretlenek is magyarok. Én vagyok az úr, mint a svéd Svédországban, a román Romániában.
Majdnem húsz évet voltam magyar állampolgár. Ha 2006-ot megérem, fél évszázadot fogok a svédekkel a sarkkör mellett élni. Az 1938-tól 1956-ig tartó idő kalandosabb volt, mint a Skandináviában töltött fél évszázad. És minél idősebb leszek a távoli közelebb kerül, a közeli meg az élmény utáni percben már meg se történt.
(Száz éve kivándorolt egy svéd fiú Amerikába, ahol üzletember lett, megházasodott, el is vált, gyermekei messzire költöztek. Vénkorára beköltözött egy panzióba, és rájött, hogy életének tulajdonképpen csak egy korszaka jelentett számára sokat: az első két évtized, a svédországi. Abból az időből is csak egy dolog érdekelte igazán: miért fulladt be fivére falujuk patakába?)
Gyermekkorom patakba fulladásai engem is érdekelnek, de nem tartom a legfontosabbnak.
Vénkoromra mások lettek a fontosak. A Dunakanyar, a napraforgómag a matinékon, az amfiteátrum, a Sziget, a Selmeci utcai udvar, a kiselejtezett (és ezért olcsó) nápolyi a gimnáziummal szemben, Mackó (a kutyám). Kenyeres utca, Zápor utca, Eső utca, Vihar utca, Perc utca, Knurr Pálné utca, Zichy utca.
Nyugdíjba mentem után minden évben két-három hónapot Pesten töltöttünk. Ott tartózkodásom hosszúsága állandóan rövidült, mert főleg azokkal nem éreztem jól magam, akik után vágytam. A halottak érdekelnek. A kövek, a fák, az utcák után kívánkozom. Magyarországon akkor érezném jól magam, ha a régiek nem köszönnének nekem, nem magyarázgatnának, ha békében hagynának. Milyen csodás az én második hazám, Svédország. Itt nincsenek barátaim, itt senki sem magyaráz. Ne értsen félre az olvasó! Nem akarom néma leventeként barangolni be a pesti utcákat, hanem idegenekkel szeretnék beszélgetni. (Az ismeretlenek a leleplezés pillanatáig mindig okosabbak.) Talán egy palóc özvegyasszonnyal, aki gyermekkora falujáról beszél, egy kivénült pappal, aki már nem hisz, egy kilencvenévessel, aki megjárta a Don-kanyart, egy öreg cigány zenésszel, akit kidobott a banda. A barátok, akiket fél évszázada ismerek, a hozzám hasonlóak, már untatnak. Tulajdonképpen ők is csak szeretnek engem, de monológjaimat csak azért fogadják el, mert én mondom.
Ez volt az első magyarságom.
A második, a svédországi. Az anyanyelv a praktikus életben érdektelen. A kétnyelvűség degradál, a magyar az absztrakt telefonbeszélgetések, a véletlen utcai találkozások nyelve, az adóhivatalban, a postán csak a többség nyelvét használhatom. A többség azt se tudja, hol van Magyarország.
A svédországi magyarok unokái a legjobb esetben képesek lesznek elmekegni, hogy sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, vagy elénekelni a Mennyből az angyalt. Sok magyar hű maradt gyermekkorához, pedig annak a világnak már réges-régen vége. Imádkoznak/imádkozunk a délibábhoz. A haldokló ne járjon nyelvleckékre, mert svéddé válni lehetetlen. Idegrendszerünkben a velünk hozott kultúra él, attól megszökni nem lehet. A konfliktus a jó magyarok és köztem nem a magyar kultúra különböző fokú szeretetében van. Itt közös hajóban evezünk. A baj, hogy én istennel nem foglalkozó anarchista vagyok, akinek a világképe a Magyar Házba nem illik. Nehéz ott a kommunikáció, és az importált régi gátlások sem hagyják rendezni közös dolgainkat.
Svédországban kihal a magyar kultúra. Esetleg néhány tízezer újabb menekült-tömeg megválthat minket, olthat belénk valami újat.
Ez volt a második magyarságom.
A harmadik, az erdélyi. Azt hiszem, csak ők értik – szeretve nem szeretve –, hogy miről beszélek (a csonka meg svédországi magyaroknak a legjobb esetben csudabogár vagyok). A romániai és svédországi erdélyiek kértek meg, hogy írjak. Magukra vessenek!
Egyik-másik erdélyi magyar kiválasztottnak tartja magát, más meg vágyik az Ígéret földjére. Egyesek elrománosodnak, mások világpolgárok lesznek. De a legtöbbjét a családi pótlék és a nyugdíj érdekli.
Én három egymástól idegen magyar néphez tartozom. Kérem az olvasót, mutasson fel magyarabbat nálam!
Isteni színjáték!
Nem vagyok magyar? Mert szeretem a románokat, mert istentelen vagyok és anarchista? Mert svéd is, finn is vagyok? Mert nem lábad a himnusztól könnybe a szemem? Mert úgy olvasom a magyar történelmet, mint az ördög a Bibliát? Vajon van-e egy mennyei computer, amely kiválogatja azokat, akiket Péter beenged a magyarok istenéhez? Én tudni vélem, hogy csak engem ismer el a szakállas szent és Munkaadója. Te kedves olvasóm, majd várakozol a kapu előtt, mint a Közértnél, ha véletlenül volt banán. És akkor az Úristen – a magyarok istene – fogad engem. Megtanítom sakkozni, elszavalom A vén cigányt. Eléneklem a Garibaldi csárdás kis kalapját. Mesélek Vásárhelyről, a Látóról, Óbudáról és az Árpád gimnáziumról. Kérdezem, hányan vannak a kapu előtt. 177 millió magyar. És a többiek? A Mackó kutyám? A komondorok, a pulik, a korcsok? A cenki meg a zsibói ménesek? Az állatkerti zsiráfok magyaroknak számítanak?
Kérem, engedje be őket! És Péter kinyitja a kaput. És Mackó szagomról felismer. Ott jön Krúdy Gyula, Szent István, Bölöni Farkas Sándor, Bartók Béla, Apácai Csere, Neumann János, Bolyai János, Zrinyi Ilona, Kölcsey Antónia, Budai Nagy Antal, Szendrey Júlia, Bethlen Gábor, Slachta Margit, Arnold, Baranyai, Boga, Tolnay Klári, Vámbéry Ármin, Batthyány Lajosné, Kandó, Eötvös Lóránd, Szilágyi Erzsébet. Meg a Bözsik, Mancik, Ferik, Kovácsok, Nagyok és Kohnok. Jön a Látó szerkesztősége is. Jönnek a papok, a püspökök. A lábápolók, a fodrászok, jobbágyok, zsellérek, állatorvosok, termelőszövetkezeti párttitkárok és elnökök. Nyilasok és Ávósok. Ügyvédek, ügyészek, bírók, bakók és fegyőrök. Grosics és Buzánszky.


A románok
Ismeretes, majdnem fanatikus román-barát vagyok, s ezt tudja, s talán elhiszi nekem híres-neves román kollégám és jó barátom, Goga Oktávián is. Habzsoló, nagy örömére a nemes magyarság és teljes emberség s így a románság ellenségeinek, a magyar impotens sovinisztáknak s a klerikális mezei hadaknak, õ nekitámadt valaminek, amit talán rövidség okából magyar Géniusznak címezhessek.
(Ady Endre)


Én is fanatikus románbarát vagyok. Ez tulajdonképpen nem teljesen igaz, mert csak a buta ember általánosít; szeret vagy nem szeret népeket. (Ady és Goga csak mai értelemben buta; abban az időben ilyen tipizáló szóhasználat még divatban volt. Én persze örülök, hogy fejezetemhez szívemhez szóló idézetet tudok szolgáltatni.)
Jacobescunak hívták még az elemi iskolában egyik osztálytársamat. Keresztnevére nem emlékszem. Voltam náluk otthon. Még a háború utáni körülmények között is szánalmasan éltek. Egyke, papája nem volt, vagy akkor nem volt. Keveset beszélt, talán szókincse gátolta. Szegényesen bútorozott szobában laktak a Pacsirtamező utcában.
Az én családomban Románia vagy Trianon nem volt beszédtéma. Tudom, miért. Akik Erdélyről beszéltek, azok általában a jó magyarok voltak, akik nem ritkán bennünk látták az idegent, nem kevés közülük nem érzett semmiféle empátiát a Kárpát-medence népeiért se.
Az iskolában pedig se jót, se rosszat nem mondtak a románokról. Tudtuk, hogy József Attila apja talán egészen az, meg hogy a két folyónak morajos és halotti a hangja. Vénkoromra (svédkoromra) verseket csak nagy ritkán olvasok, az úri modort és a józan diplomáciát többre tartom.
Svédországban az első román, akit megismertem, sportember volt Jugoszláviából, izmos és nyúlánk. Mindig segítőkész, jó barát. Octavian.
A nyolcvanas években jöttek a magyarok, a falurombolás, a primitív elnyomás Romániájából. Az ő sorsuk a kommunista Romániában mintha még a románokénál is rosszabb lett volna. Az egyiket a másik után megismertem. (Ők buzdítottak, hogy írjak.) Szerencsétlen sorsuk fájt, sokak nagyképű magabiztossága riasztott. Akkor kezdtem el igazán a románokat szeretni. Valaki azt is mondta, hogy a magyar nép civilizáltabb, mint a román. Lejáratta magát, elvesztette hitelét.
1993-ban aztán elindultam húsvét nagyhetére Romániába. Nem voltam példás vendég. A nehéz magyar kisebbségi sorsot tapasztaltam persze, de annyit láttam ebből a portékából, hogy mindössze kívülállóként mustrálgattam. Azért hinni akarom, hogy több szolidaritás volt bennem, mint sok hangoskodóban. Házigazdáim jól szervezték meg a kolozsvári és marosvásárhelyi napokat. Románokkal is megismertettek, de csak olyanokkal, akik magyarokkal voltak házasok. Nevetséges lett volna, ha például egy Funar-párti nacionalista demagóg magyar baráti körökhöz tartozna. Megismerhettem a 23 milliós Románia lakosságából három románt, akik nem voltak félművelt ideológusok vagy hordószónokok. De a sors még kettővel összehozott.
Nagyszombat. Este. Nagyon hideg volt, és javaslatomra taxit rendeltünk. A Szent Mihály-templomnál kiszálltunk, az addig hallgatag taxis mondott valamit. Kérdeztem mit? Boldog húsvéti ünnepeket kívánt. Persze, ezt tartja az illem. De nagyon fontos volt.
Húsvét másodnapja, Pest felé. A vonatfülkében magyar ismerősök ültek és egy fiatal román parasztember. Tört magyarsággal mondta, hogy Pesten dolgozik egy svéd vállalatnál. Most kapott földet. Pesten már összekeresett egy villanyfűrészre valót. Elővette magyar-román és román-magyar szótárát, meg egy kiszótározott magyar uborkareceptet. A felesége próbálkozott vele, de vagy a recept hibás, vagy ő értett félre valamit. Mi az, hogy borkősav?
Stockholmban vagyok újra. Román könyvtárosnőnek mesélem úti élményeim és a magyar kisebbség romániai sorsát. Temperamentumos, művelt, még japánul is tud. Mit lelkesedsz, te nem is vagy magyar. Te zsidó vagy!
Egy kiállításon odajön hozzám egy nagyon szép művésznő. Mondja, vásárhelyi. Minden erdélyi magyarral való beszélgetés óhatatlanul a kisebbségi sérelmekbe torkoll. Ő élvezi, hogy magyarul beszélhet, de a végén hozzáteszi:
Uram, én román vagyok.
Tényleg román? Cioran írta öregkorában: Vajon ha apám, akit a 14-es háborúban Sopronba deportáltak, látná, hogy Párizsban órák hosszat magyar cigányzenét hallgatok, mit gondolna? De ez a zene oly szervesen hozzátartozik ahhoz a közép-európai világhoz, ahonnan származom, hogy a soviniszta visszahatás minden formája fonák lenne. Lelkemben románnak és magyarnak érzem magam, magyarnak talán inkább, mint románnak.
Művésznő, köszönet a csillogó tekintetéért, és ha fiatalabb lennék, elkezdeném a román nyelv tanulását is.


A cigányok


Nem voltam otthon, lopni voltam.
Nem loptam, mégis börtönbe zártak.
Ne engem hibáztassatok, a kurvát hibáztassátok.
Jön a személyvonat, jön rajta a feleségem.
Hajts, kocsis, az asszony cicázik.
Nem voltam otthon, a fiúknál voltam.
Nem loptam, mégis börtönbe zártak.
Jaj, anyám, mit tudjak csinálni.


Míg a világ világ lesz, ahol cigányt látok, egy asztalhoz ültetem magammal, és egy tányérról eszem vele.
Lakodalmat csaptak, ettek-ittak, a szegény cigány megesküdött a feleségével, szép fekete kisgyerekük született. Ha meg nem haltak, ma is élnek.


Rajta, anyám, rajta, mély árokba estem,
rajta, anyám, rajta, mély árokba estem,
Te is menj, testvérem, a sok-sok cigánnyal,
eredj nagyvilágnak, hagyj meghalni engem.
Elmegyek, testvérem, el a nagy világba,
el a nagy világba, mi mást is tehetek.
Gyere, asszony, gyere, ne hagyj itt meghalni,
itt a nagy világban ne hagyj itt elveszni.


Romában kibicsaklik a nyelvem. Nekem már csak cigányok. Vénségem és megszállott szolidaritásom bocsássa meg az időszerűtlen szóhasználatot.
Óbudán sok cigány volt. Órájuk biztos nem volt, apám üzletébe, azt hiszem, nem jártak. Cigány barátaink se voltak.
Egyszer anyámnak a boldogságtól csillogott a szeme. Megállította egy cigányasszony, mondván, hogy a világ bajaiért mindig mi vagyunk a vétkesek. A zsidók és a cigányok. Anyám örült, hogy a cigányasszony befogadta, és közösséget vállalt vele.
Nem furcsa, hogy cigányokkal Svédországban ismerkedtem meg, ahol kevesebb él, mint Óbudán. A Rózsák Kertje. Ez a malmöi városrész magyarított neve. A svéd polgárok lenézik a Földközi-tengertől és a még messzebbről jött városrész lakosságát. Svédek is laknak azért ott. Nem ritkán munka nélküliek, kivetettek, alkoholisták. Itt laktak az én cigányaim is, akik a lépcső legalsó fokán álltak. A cigányokat ugyanis a majdnem cigányok vetik meg a legjobban, mondhatnám örömükben, hogy van valaki alattuk is.
A svéd cigány tanítónő, cirkuszos vándorló, jósoló és aranyműves család sarja. Kiállította a könyvtárban családja szépséges kézműves munkáit. Egy nagy kör alakú rézkolompra emlékszem, amelyet a szibériai fagyban ütögettek őseik, hogy elriasszák a farkasokat. Az én ricsajozó, könyveket dobáló, törvénytelenül viselkedő mátrai/tátrai füstös képű moréimmal talán valamelyest szolidarizált, de alig hiszem, hogy honfitársainak érezte őket. Mint én.
A felvidéki család feje gyakran járt hozzám a könyvtárba, svédül nem tudott, olvasni meg semmilyen nyelven se. Mutatta a telefonszámláját. Több ezer korona, mert rokonaival való tengeren túli beszélgetése hosszú időt igényelt. Segítettem neki az adóbevallásban, fölhívni a hatóságokat. Úgy köszönte meg, hogy „nekünk magyaroknak össze kell tartani". (Hát akkor tartsunk össze, gondoltam.) De mit csináljak a kis banditákkal, lehetetlen fiaival, lányaival? Az unokatestvérekkel?
Kitaláltam, hogy csinálunk egy cigány nyelvű mesekönyvet. Kis gazfickóimnak tetszett az ötlet. A feltételük csak az volt, hogy a lányok ne vehessenek részt a munkában, és majd ha kész leszünk a könyvvel, eladjuk a cigányoknak. Egy dán mesekönyv svéd fordítását használtuk alapul, az írónőtől engedélyt kaptam. Naponta és órákat ültünk és dolgoztunk. Banditáim majd hajba kaptak egy-egy szó miatt, cigányul veszekedtek. Ők nem tudtak magyarul (vagy szlovákul), mint a szüleik, svédül beszéltek velem. El kellett hinnem, amit mondtak. Becsaphattak volna, hiszen ellenőrzésre lehetőségem alig volt. De néha felbukkant egy-egy magyar szó, amelyről csak én tudtam, hogy magyar, és akkor megnyugodhattam, hogy ezek komolyan veszik a munkát. Ilyen szó volt például az újság. Egy esetben mégis csúful becsaptak. A főhősnek cigány nevet javasoltam, és ők Bundinak keresztelték, ami, azt hiszem, egy illetlen szó. A füzetecske rajzai és színezése kézimunka volt, ezért egyik példány sem hasonlított a másikra. Dolgoztak, mint Gutenberg előtt a másoló szerzetesek. Aztán árulták a cigányoknak. A könyvtár vezetőségétől nem kaptam dicséretet. Óvónő vagyok-e vagy könyvtáros?
A lányoknak, akik nem vehettek részt a munkában, meseórákat tartottam. Élvezték a rossz kiejtésemet, kijavítottak, ők voltak fölényben.
A történetnek van folytatása is. A cigány rokonság és ismeretség nem ismer határokat. Művünk eljutott Norvégiába, és talán egy cigány tanár javítgatott rajta, és eladta az ottani iskolai hatóságoknak. Ott már profi módon, kinyomtatva, hivatásos művész illusztrációival – Bundi nélkül – adták ki. Nem tudom, hogy jutott a kezembe. Feldühödtem, felhívtam a norvég iskolai hatóságot, de a gyerekeknek nem voltak hajlandók fizetni. A cigány tanítóval, a tolvajjal, aki nem ismerte a szerzői jogszabályokat, nem akartam pereskedni, pedig örömet leltem volna abban a jelenetben, amikor átnyújtom a gyerekeknek kiérdemelt honoráriumukat.
A könyvtárba gyakran járt egy cigányasszony, aki bár a Felvidékről származott, magyarul nem tudott. A kis szlovák gyűjteményünk szorgalmas kölcsönzője volt. Amikor banditáim túl hangosak voltak, rájuk szólt cigányul. Egyszer megláttam (megmutatta?) a karjába égetett auschwitzi számát.
Két évet dolgoztam a Rózsák Kertjében, Stockholmba vágytam vissza. Banditáim is szívták véremet, biztos álmaimban is róluk beszéltem. Megpályáztam egy könyvtárvezetői állást, és meg is kaptam. Az egyik cigány gyereknek elmondtam, hogy új munkahelyem lesz. Erre teljes erővel a gyomromba bokszolt. (Hát én sem az ő kedvükért voltam a Rózsák Kertjében?) Én is cserbenhagyom, elárulom őket, mint ahogy az egész világ azt teszi velük.
Ma már úgy emlékszem a Rózsák Kertjére, mintha igaz se lett volna. De árulásom emléke – amikor ezeket a sorokat írom – kicsit még mindig szorongat. Akkoriban sokat olvastam a cigányokról, néha-néha szakértőkkel találkoztam Stockholmban és Pesten, Vekerdi Józseffel is. Ő tudós emberként közelítette meg a cigány írásbeliség kérdését, én óvónőként. Én a cigányok méltóságának fontosságáról beszéltem, ő meg, hogy akinek a könyv kell, az tud valamilyen írott nyelvet. Akkor még talán nem mondtam, hogy a walesi egyetemeken a hivatalos papírok a helyi nyelven is megvannak, de a diákok csak az angol nyelvűt olvassák. Panaszkodott egyszer egy iskolaigazgató: drága mulatság ez, kérem. Azt is megemlíthettem volna, mit jelentett a törökországi anyanyelvén analfabéta kurdoknak, hogy Svédországban szabad polcon láthatják a hazájukban tiltott könyveket. Úgy néztek rájuk, mint az oltárképre.
Már Stockholm mellett laktam, amikor meghívtak egy Lundban élő szlovákiai magyar cigány családhoz. (Akkor könyvet írtam a könyv és betű nélküli gyerekekről. A kurdokról, lappokról, cigányokról.) Nagyon szép lakásban laktak, mindenki tudott magyarul. A ház ura elmondott egy történetet, sokkal kifejezőbben, költőibben, mint ahogy ezt én most fogom tenni. Már csak azért sem jegyzeteltem, mert azt mondta, hogy egyszer ő maga le akarja írni.
Vályogvető cigányok voltak Szlovákiában. Tulajdonképpen befogadták őket a vályogvetők, hagyományosan valami más volt a foglalkozásuk. Amikor a kommunisták kerültek hatalomra, a falu egyik cigányát nevezték ki rendőrnek. Ő lett a putrik ura. Megerőszakolta az asszonyokat, meglopta az embereket. Senki sem mert panaszkodni a hatóságoknál. Mert ugye, ki hisz a cigánynak? A falu férfiai elhatározták, hogy végeznek a rendőrrel. A tetemét bevarrták egy döglött lóba, átszöktek Magyarországra. Hosszú idő után küldték őket vissza Csehszlovákiába, ahol vendéglátómat, a ház urát életfogytiglani börtönre ítélték. Tíz év után amnesztiát kapott, és lassacskán kikerült Svédországba.
Már évek óta nem találkozom cigányokkal, de másokkal se nagyon. A Rózsák Kertje kis banditái már nagyapák, lehet, hogy azóta elitták vagy elcigarettázták magukat. De a még élő talán előveszi kis könyvecskéjét, és felolvas unokájának. Valaki engem is megemlít.





Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.