20 / Hagyomány és nyelv. Láng Zsolt kérdéseire Márton László válaszol

Hagyomány és nyelv. Láng Zsolt kérdéseire Márton László válaszol
Dátum: 2010-08-03 / Forrás: Látó


– Nem tudom, leírtad-e, de szóban gyakran hallottalak arra hivatkozni, hogy volt egy törés a magyar irodalomban a 18. században, létezett egy irodalmi hagyomány, amelynek nem volt folytatása...


– Nem az egész irodalomról beszéltem, csak a prózáról, mert a lírában ez a folyamatosság sokkal inkább fennáll, a drámában viszont semmiféle folyamatosságról nem lehet beszélni, hiszen azt a 18. század végén, de inkább a 19. század elején alapították. Arra, hogy a magyar irodalomban volt egy erő teljes prózai hagyomány a 16., 17. században, amelynek legfényesebb lapjait az erdélyi emlékírók meg a korabeli krónikások írták...


– Mikes Kelemen volt az utolsó...


– Nem, mert vannak későbbi prózai munkák, ebben az értelemben régi típusúak. Haller János is Mikessel egyidős. De jóval Mikes után írta Faludi Ferenc a Téli éjszakákat, még később írta vagy jegyezte föl Hermányi Dienes József a Nagyenyedi Démokritust, vagy ide tartozik Andrád Sámuelnek az anekdotagyűjteménye. De persze, ez az anekdota önmagát túlélt formai megnyilvánulása. És ugyanakkor jönnek létre az első regénykísérletek, Mészáros Ignác Kartigámját szokták annak tartani, vagy Bessenyeinek a Tariménes utazását, de kevésbé ismert könyveket is lehetne említeni, mint Bacich Józsefnek a Sajdár és Rurik című regényét. Ám aki igazán számottevő életművel és tudatos írói programmal van jelen, az Dugonics András, aki külsőségekben a régiségekhez igyekszik visszanyúlni, de mivel ez kifejezett ideologikus előfeltevés nála, ezért ez egy kelet-európai romantikus paradigmába illeszkedik be. Ugyanezt magasabb fokon csinálja Jósika Miklós, és aztán az első nagy kiteljesítője ennek a formának Kemény Zsigmond. Ám ez a fajta elbeszélői forma korabeli nyugat-európai vagy középnyugat európai mintákra vezethető viszsza. Nem tud mit kezdeni önmaga százötven-kétszáz évvel korábbi magyar előzményeivel.


– Ez miként látszik a nyelvben? Utalni akarok ezzel másik megállapításodra, miszerint bizonyos szerkezeti hiányosságok konkrétan eredeztethetők a nyelvből...


– Balszerencsés véletlennek tartom, hogy a modern magyar próza kialakulása egybeesett a nyelvújítással. Jósika regényei szerintem ezért olvashatatlanok. Viszont a nyelvi minőség az epikai forma lényegéhez tartozik. Jósika főművét, az Abafit megpróbálták átdolgozni, nem lett egy fikarcnyit sem olvashatóbb, sőt rosszabb lett. De hát a legtanulságosabb példa erre Kemény Zsigmond, aki ismerte és olvasta a régi forrásokat, és éppen azok nyelvi frisseségét nem tudta átvenni, éppen azért, mert az az általa választott formához nem illett volna. Ám a saját nyelvén belül nem tudott rugalmasabb és alkalmazkodóbb közlésmódot kidolgozni. Ez először Jókainak sikerült. Viszont ő az elmélyültebb és gazdagabb kompozícióról mondott le, amivel egy másfajta elbeszélői hagyományt teremtett, ami a mai napig hat. Ez a fajta kifejezési mód, amit románcosnak, románcos jellegűnek lehetne nevezni, megfigyelhető Krúdy és Móricz írásművészetében is. Szerintem Szentkuthyra is jellemző, annak ellenére, hogy ő ezoterikus íróként van számon tartva, s mindazok a kísérletek, amelyek ennek ellenébe igyekeznek hatni, Mészöly prózája, vagy korábbi példákat felhozva Asbóth János, Justh Zsigmond munkái, azok szinte leküzdhetetlen nehézséggel találják szembe magukat. Ez a műveken belül görcsösséget és morzsalékosságot okoz, és a nagyepikai formák kiteljesítését nagymértékben megnehezíti. Olyan dilemma, amit a magyar irodalom a mai napig nem tudott feloldani, és a feloldás sikertelensége a magyar próza 18. századi törésére megy vissza. Ez természetesen leegyszerűsített séma, de fontos volna, hogy legalább sémaként átmenjen a köztudatba, egyáltalán minden irodalmi tény és jelenség tisztában legyen saját előzményével és eredetével.


– De a törés mindenképpen nehezíti a visszanyúlást, alkalmasint teljesen gátolja...


– Kapcsolódási pontok mindenképpen vannak, hiszen az irodalom nem magában áll, és a magyar történelmi tudatnak az első világháborúig meglevő folyamatossága nagyon erősen a hagyomány integrálásának irányába hatott. Másfelől a hagyomány nem egy adott, kézhez kapott, feltérképezhető dolog, hanem azt mindig a jelenkor teremti meg visszamenőleg, és abban a pillanatban, mihelyt valaki felismer valamilyen múltbeli kapcsolódási pontot, akkor azzal igenis megteremt egy hagyományt, a hagyományt és a mítoszt mindig teremteni és alapítani kell. Nagyon sok példa van erre a magyar kultúrában, az egyik leglátványosabb Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című antológiája, amely egy másfajta hagyomány megalapozására tett kísérletet, a köztudatban benne levő irodalmi folyamatosság-tudattal szemben, és az ő kísérletének hatása ma még felmérhetetlen. Nem tudok olyan íróról, költőről, aki komolyan gondolta a mesterségét, és ez mint kísértés vagy probléma ne érintette volna meg. Ugyanez kimutatható Mészöly Miklós vagy másképpen Ottlik és Mándy prózájában is.
És még valami, ami a hagyományt a magyar irodalomban jelenvalóvá teszi, és megteremti az összeköttetést a régebbi és az újabb korok között. Ti. a hagyománynak a hiánya és töredezettsége is funkcionálhat hagyományként, az, hogy egy dolgot újra meg újra meg kell alapítani. Ami ugyan rengeteg energiát elvon, és nagyon sok belső torzulást okozhat művekben meg életművekben, de nem lehet azt mondani, hogy nem funkcionál hagyományként. Ez a prózában és a drámában egyaránt megfigyelhető, nem egyszerűen művek jönnek létre, hanem mindig az alapítás gesztusával jönnek létre művek. Katona József nem egyszerűen ír egy történelmi drámát, hanem egyszersmind meg is alapítja a magyar történelmi drámát. Nem feltétlenül ez a szándéka, de utólag ezt a szándékot kell neki tulajdonítanunk, miután Gyulaitól Pándiig rengeteg sok interpretáció sok iszaprétegben rárakódott Katona művére, úgyhogy a mű maga, annak tényleges értékei és gyengeségei már alig látszanak, de az alapítás gesztusa, mint valami sziklatömb, az interpretáció fölé magasodik. És jóformán minden műfajban ez történik, legutoljára ugyanez történt az új magyar prózában a hetvenes évek vége felé. Ekkor szintén az alapítás gesztusára került sor, új és érzékenyebb, a valóságot mélyebben feltáró, leleplező megismerés prózáját alapították az akkori szerzők, a Termelési regénytől kezdve Spiró Kerengőjéig. A kritikusok nem csupán belső értékeik miatt figyeltek fel ezekre a művekre annak idején, hanem azért tudták a belső értékeket észrevenni, mert ők is az alapítás gesztusára voltak érzékenyek, és ezt az esztétikai ellenállás egyfajta paradigmájába be tudták illeszteni.


– Idevágó kérdésem: szerinted tényleg nem képes ez a mai magyar nyelv a modern regénystruktúrák létrehozására?


– A magyar irodalomban van egy erősen retorikus vonulat, és ez a régi magyar elbeszélés krónikás jellegével párosul. Egyfelől a közösségnek címzett önostorozás, másfelől egyéni önigazolás. Tótfalusi Kis Miklós önéletírása nem véletlenül már címében is hordozza, hogy „maga mentsége”, vagy Bethlen említi önéletrajzában, azzal a szándékkal írja művét, hogy lássák a kései maradékok, hogy nem ő volt a legnagyobb gazember a világon, és a történetek elmondása e köré szerveződik. Az ilyen fajta történetmondás kései változatában, az anekdotázásban is ez figyelhető meg. Én azt hiszem, bár nem akarom túlságosan leegyszerűsíteni a dolgokat, hogy a magyar irodalom fejlődése eléggé könnyen levezethető az antik típusú történetmondásból. A modern regény sokkal reflektáltabb és sokkal gazdagabban rétegzett megismerési folyamat, mint az antik típusú regény. Közismert példa Petronius Satyriconja, amely a társadalomábrázolásban a legelmélyültebb az általunk ismert antik művek között, és nagyon könnyű volna párhuzamba állítani valamely Balzac-művei, mondjuk, a Goriot apóval. Igazából itt is, ott is felkapaszkodott újgazdagok dőzsölnek, és visszataszító dolgokat művelnek, de van egy eléggé lényeges különbség a két mű között, senkinek sem jut eszébe, hogy a Satyriconban feltűnő bármely tökfej sorsát komolyan vegye, megrendüljön tőle, ugyanakkor Goriot apó minden korlátoltságával és fogyatékosságával együtt megrendít minket. Egészen egyszerűen azért, mert az európai regény a létezésnek a drámaiságát be tudta építeni önmagába. Akkor is, amikor nyilvánvalóan parodisztikus szándékkal íródik, mint a Don Quijote. A magyar elbeszélés korai stádiumából ez a szakasz kimaradt, és aztán a 18. század végén már nagyon hirtelen kellett bepótolni. Az első magyar regényírók sokkal inkább a sémákat tudták átvenni, mint magának a folyamatnak a feszültségét és tétjét. Mire aztán sikerült a regény műfaját, annak formai elemeit integrálni, addigra az egész magyar kultúra más irányba fordult, és ez nem kedvezett az epikai narráció elmélyítésének; Kemény Zsigmond írásművészete lényegében magányos maradt. Nagyjából a mai napig így van ez, mert hiszen a legnagyobb prózaíróink Kosztolányitól Móriczig, hogy realistákat említsek, akármilyen gazdag életanyagot tudnak felvonultatni, és akármennyire vehemens ábrázolói szenvedéllyel látnak ehhez az életanyaghoz, valójában mozaikszerűen rakják ennek az életanyagnak az elemeit egymás mellé. Valamennyire kivétel ez alól a Tündérkert vagy talán a Rokonok is, de Móricz (és mások) legtöbb regénye mégis ebben a paradigmában született.


– A fordítók sokszor panaszkodnak. Egy francia regényt sokszor lehetetlen magyarra fordítani, mert hiányzik a nélkülözhetetlen nyelvi erő.


– Igen, ez egészen egyértelmű. Más kultúrákban nyilván van a megszólalásnak egy olyan konszenzusa, ahol a puszta ráutalás asszociációknak egészen gazdag sorát váltja ki, és ezek megteremtésével nem szükséges bajlódni, mert ez magától értetődő, csak ebben a viszonyrendszerben kell a figurák meg a szituációk elmozdításáról gondoskodni. Így van ez a francia irodalomban, ahol ragyogó tollal tudnak írni egészen középszerű tehetségek is, egyszerűen azért, mert a történetmondásnak ezek a sémái már évszázadok óta ki vannak csiszolva, és rendkívül erősek és tartósak. A német irodalomban ilyen megállapodott elbeszélői konszenzus nincsen, ám mégis a művészi próza formája a 18. századtól kezdve megszilárdult. A magyarban a mai napig azokat a viszonyrendszereket is meg kell teremteni, amihez képest mozdulnak a figurák meg a helyzetek, ezt mindig, műről műre meg kell teremteni, és ez az írókra óriási többletterhet ró. Ráadásul azt is el kell képzelni, vagy abból a fikcióból kell kiindulni, hogy megvan ez a fajta konszenzus, úgy kell megszólalni, mintha megvolna. Tanulságos ilyen szempontból Márai pályája, aki ezt látszólag a legkönnyebben megcsinálta, és akinek a legtöbb figyelme ennek a magától értetődésnek a megteremtésére ment el. Éppen ezért a regényeiben a cselekmény megteremtésére, a figurák ábrázolására kevés írói energia jut. Ki tudja, hogyha az a fajta polgári közönség, amiben Márai elemében érezte magát, ha az a polgári irodalom nem vész el, nem irtódik ki, lehet, hogy egy-két nemzedékkel később egy ilyen magától értetődés mégiscsak létrejött volna. A megújuló magyar próza nem ebből indult ki, nem ezt választotta előzményének, hanem szaggatottabb beszédmódokkal kísérletezett, és nem annyira a regényhez ment vissza, hanem a novellához, a mai magyar próza reprezentánsainak műveiben látszik is. Az a fajta rövid próza adott ösztönzést, amely össze tud sűríteni dolgokat, és azt nagy intenzitással kis terjedelemben megjeleníti, de nagyobb íveket ez a fajta beszéd nem képes kitartani. Csáth Géza meg Kosztolányi novellisztikája és Mészöly Miklós kései műveinek töredezettsége között szoros ok-okozati összefüggés áll fenn, annak ellenére, hogy Mészöly soha nem volt tanítványa még a szó legtágabb értelmében sem az említett két írónak.


– A te munkádban megoldódnak-e ezek a gondok?


– Úgy igyekeztem megírni eddigi prózai munkáimat, hogy egyfajta szekvenciát alkossanak, az ábrázolási problémák növekedő nehézségeinek lépcsőfokát rajzolják ki. Eddig nagyjából három ilyen fokozatot sikerült bejárnom. Volt egy novelláskötetem, ahol azzal az érzéssel néztem szembe, hogy miként lehet a múltat mint tájat ábrázolni, historizáló meg régészeti szándék nélkül. Aztán írtam két kisregényt, a Menedéket meg a Tudatalatti megállót: mindkettő arról szól, hogyan ábrázolható a tudat belülről, amikor maga is a cselekmény helyszínévé válik. A harmadik foknak az Átkelés az üvegen című regényemet tekintem, ott azt kíséreltem meg ábrázolni, hogy az emlékezés hogyan működhet tájként, és hogyan szerepelhet egy tudatban, egymás mellett két egymással össze nem vágó, sőt egymásnak időnként konzekvensen ellentmondó valóság. A negyedik fokozat az volna, hogy a drámai történést próbáljam meg ugyancsak tájként ábrázolni, ami persze meglehetősen furcsán hangzik. Ezúttal arra tettem kísérletet, hogy úgy írjak meg egy drámaciklust, hogy az ennek a megismerő folyamatnak a feltételeit jelenítse meg. Ez a ciklus három drámából áll – az elsőt, A nagyratörőt játszották Kolozsvárott –, külön-külön mindhárom dráma a színpad szövegszerűségeinek van alárendelve, de együtt, mert egységes mű, a Báthory Zsigmond akár regényként is olvasható: olyan regényként, amelyből hiányuk a narráció síkja. Én ily módon próbáltam meg úrrá lenni azon a nehézségen, ami a románcszerű elbeszélésmód megkerülhetetlenségéből adódik.


– Milyen viszony köt a nyelvhez?


– Nagyon nehéz erre úgy válaszolni, hogy őszinte is legyen meg teljességre törekvő, és ne egy Ábrányi Emil-féle sóhajba torkolljon. Közismert az a verse, hogy „hatalmas szép nyelv, magyarok nyelve, maradj örökké gazdag s virágzó”. Ha valaki ezt elsóhajtja, abban a pillanatban a nyelv kultikus tárgygyá válik, olyasfajta bálvánnyá, amely független a személyiségtől, és a személyiség előtte leborul. Én a nyelvet személyiségem részének tekintem, és éppúgy munkaeszközöm, mint ahogy egy író számára a személyiség többi része is munkaeszköz, a megélt élet is munkaeszköz, és a nyelv ennek értelmében a megélt élet része. Éppen ezért nem tudom megmondani, hogy szeretem vagy nem szeretem azt a nyelvet, amely anyanyelvem, mert ezt test részeimről sem tudom megmondani. Nem sok értelme van ezen morfondírozni, ez adva van, ez csak az élettel együtt volna elvehető. Lehetne idézni emigráns írók vallomását, akik azt írják, hogy a nyelv a hazájuk, vagy azt a meglehetősen ideologikus kijelentést, amelytől mégsem lehet eltekinteni, hogy „nyelvében él a nemzet”, ami ezen a tájon különösen érvényes, hiszen angolszász nyelvterületen valószínűleg csodálkozó hümmögést váltana ki, de az, hogy ez tény, ezzel igenis szembe kell nézni. Különösen fordítás alkalmával válik ez igazán valóvá, amikor egy másik nyelv ablakként nyílik ki idegen tájakra, és ezekről az idegen tájakról az, csakis az hozható át, amit a nyelv, a saját nyelv, a saját életem része asszimilálni és integrálni tud. Igazán az én viszonyom a nyelvhez ezen a ponton ragadható meg. Szeretném minél integratívabbá tenni ezt a nyelvet, hogy minél több dolog beleférjen, minél nagyobb terheket legyen képes megbírni. Így aztán legkedvesebb kalandjaim azok a kincskereső kalandok, amikor régi nyelvekből vagy tájnyelvből sikerül fölszednem olyan kifejezéseket, fordulatokat, amelyek nem archeológiai leletként építhetők be az általam írt nyelvbe, hanem ami valóban szerves részévé válik. Ennyiben nem azt mondanám, amit Ábrányi, hanem azt, hogy én nyelvem. Legyen számomra – és mások számára is –, ha kell, országút; ha kell, porond; ha kell, rejtekhely.


Megjelent: Látó, 1994/2.

(Ablakkép: Burger Barna fotója)



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.