Szemle

Szabó Róbert Csaba
Helyez, kioszt, fölpofoz?
Romániai magyar kulturális lapok április-májusban

Mit nehezményez a honi kulturális sajtó kritikusa? Nehezményez egyáltalán bármit is, vagy csak dicsér? Állóvízben tapos az olvasó, gyors sodrású patakban, esetleg zavarosban? Születnek-e negatív kritikák? Eljutott-e valaha valaki a pofozkodásig, vagy nagy a barátság? E havi szemlémben arra a kritikaírói gyakorlatra próbálok figyelni, amely a kifogásokat emeli szövegszervezői szintre. Jelzőket és dohogásokat, nemtetszéseket kifejező gesztusokat keresek.

Nem tagadom, az ötlet a Korunk 5. száma kapcsán jött, mégpedig igen nagy lelkesedéssel csaptam le rá, ilyenformán abszolút vezető helyet foglal el a Történetek az irodalomról címmel ellátott májusi szám. A Szegedy-Masszák Mihály főszerkesztésében 2007-ben megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes irodalomtörténeti kézikönyv hibáit, és a hibáit mérlegre téve eredményeit szálazó kerekasztal-beszélgetés szerkesztett anyagát olvashatjuk ugyanis nagy-nagy élvezettel a Korunk májusi számában; a kötelező hozzászólások mellékíze nélküli értékes beszélgetésen több, valóban szálazható kérdés és válasz merült fel, és összességében is az az érzés lepi el az olvasót, hogy valamit megpróbáltak helyre tenni (lásd még: helyre utasít, helyez, kioszt, fölpofoz), akkor is, ha nemigen lehet. Utóbbi megállapítás, tudniillik, hogy nemigen lehet, a beszélgetőfelek szkeptikus, igaz ritka, de annál nagyobb súllyal elejtett megjegyzéseiből rakódik össze a Gondolat Kiadó és az MTA vállalkozása fölött.

A kézikönyvet illető kritikák körülbelül az alábbi negatívumok mentén születtek meg: kapcsolódási pontok hiánya az egyes tanulmányok között (Gábor Csilla, Selyem Zsuzsa, Berszán István), nem egyértelműen plurális értékrendet közvetít (Balázs Imre József), az irodalom mibenlétéről alkotott felfogások leírásának hiánya (Orbán Gyöngyi), a koncepció hiánya. Próbáltam jelzőket is összegyűjteni, amelyek a kézikönyv környezetében, vele kapcsolatban, szorosabban vagy lazábban elhangzottak, egyik kedvencem a stréber (a szövegben: „Innen nézve Szegedy-Masszák irodalomtörténet-víziója a múlt század nyolcvanas éveinek posztkommunista, stréber Nyugathoz idomulásának tünete"), de akad itt másféle is: anakronisztikus (a szövegben: „Szegedy-Masszák mondata anakronisztikus a mai, igen sokrétű kommunikációs térben"), strukturalista („a pozitivista elmélettől eltolódik egy újabb, inkább műközpontú, strukturalista irányba"), hézagos („itt is fölmerül a hézagosság problémája") stb. A kézikönyv pozitív hozadékainak kihámozását az olvasóra bízom, a Korunk májusi száma mégegyszer: Történetek az irodalomról.

Továbblapozva, az Irodalmi Jelen áprilisi számában bukkanhat az olvasó Antal Balázs kritikájára Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című kötetéről. Az Irodalmi Jelen kritikai rovata egyébként máig az egyik legértékesebb pontja az aradi irodalmi lapnak, szerkesztett és átgondolt, kiemelkedik a lapból. „Jó, de semmi különös...", írja Antal Balázs Muszka kötetéről. A jelzői: öntematizáló, magamutogató, harsány, a nekem van a legnagyobb faszom-attitűdöt működtető, olvasóbarát. Antal kritikája ugyanakkor szeretettel telített is, élesen kiérezni az olvasáskor felgyülemlett élményt; talán ezért tud ennyire pontosan a hibákra mutatni, csak tanulni lehet belőle.

És ha már az Irodalmi Jelennél tartunk: a májusi szám két kritikáját is kiemelném, az egyik Koncz Tamás, a másik Szabó Tibor írása, előbbi Fehér Béla Alszik a doki Betlehemben című kötetét vesézi ki, utóbbi pedig a Harry Potter-összest veszi górcső alá. A Harry Potter-összesre térek ki itt, annál is inkább, mert a kritika, vagy inkább a tanulmány szerzőjének végkövetkeztetése valóban elgondolkodtató: „J.K. Rowling hétkötetes vállalkozása (...) az olvasás népszerűsítése, a lineáris szövegek befogadásának fejlesztése terén pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ezért nem is bántottam nagyon. De azért tény, mi tény: a Harry Potter mint regény – erkölcstelen. Mármint a kunderai értelemben. Milan Kundera kimondta A regény művészetében, hogy a regény erkölcse a megismerés. Akkor van értelme elmesélni egy történetet, akkor van egyáltalán létjogosultsága egy fiktív, verbálisan megjelenített történetnek, ha hozzátesz valami újat a világról, az emberi természetről meglévő közös tudáshoz. Ez nem tesz."

A Helikonban Pomogáts unalmas Reményik-sorozata mellett (egy mondat belőle: „A kisebbségi magyar költészetet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át.") igazi fellélegzés Zsigmond Andrea tollából a Johannes szívderítő temetése című kortárs norvég novellaválogatásról olvasni, itt van rögtön például a recenzens egyik őszinte pillanata: „hamisan olvasunk kicsit, az egzotikum belejátszik. A kép is ferde, amit így en bloc kapunk, egy antológia mit is nyújthatna mást." (Helikon, május 10.)

Egy lapszámmal korábban Gál Andrea ír Erdős Virág Eurüdiké című könyvéről, és az Erdős-átiratok kapcsán jegyzi meg a kritikus a következőt: „Az átírások, legyenek azok explicitek vagy kevésbé azok, időnként fárasztóak tudnak lenni, még akkor is, ha tényleg a zsigerünkben van már a belátás, hogy minden szöveg egyben idézet, parafrázis, hipertextuális utalás is, hogy ez a jelenség ki nem kerülhető, figyelmen kívül nem hagyható, egyszóval (már eleve mindig) bele kell kalkulálni az olvasás(ha akarják: aktusá)ba."

Túlságosan nagy summázásra pedig nincsen is ok vagy lehetőség, íme, ez minden, amit találtam. Döntse el ki-ki, hogy ez mit jelent: jót, avagy rosszat. Pofozkodni meg amúgy sem illik. Vagy illene mégis?