20 / Hervay Gizella: Hazulról haza. Öninterjú

Hervay Gizella: Hazulról haza. Öninterjú
Dátum: 2010-07-15 / Forrás: Látó


– Mikor születtél?
– 1970. Július 15-én Diósadon, Szilágyban, 36 éves koromban. Mikor bedeszkázott házak között egy traktornyomban, könyékig a sárban, feljártam a falut. „Pestis-falu" – mondták. „Elvándorolt a fele falu." Pontos adatok szerint Diósadról 1915-től 1970-ig 1386 lélek vándorolt ki. 45 év alatt egy Isten háta mögötti faluból egy falunyi ember.
– Hány éves vagy most?
– 45. Az én életemből 1386 lélek vándorolt ki.
– Miért?
– Mert nem volt megélhetésük. Mert volt valami kis szőlő, de jött a nagy filoxera-járvány – leragyált. Az Olaszországból hazavánszorgó katonák behozták a novát. Nem is kívánt annyi munkát, mint a nemes szőlő, meg nem is ragyált le. Magántermő a neve is. Mert volt ám a Nagyhegyen nemes szőlő is: Kecskecsöcsű, Csabagyöngye, Olaszrizling, Saszla – gyönyörűség volt nézni is. De csak a gazdáknak. Eladni alig lehetett valami keveset a szom széd falukban – bort –, út nem vezetett sehova. Maradt tehát a legroszszabb – Amerikába! De ott is mire ment a szegény szilágyi ember? Bemehetett az aranybányába. A diósadiak egy fél életet leéltek úgy Amerikában, hogy azt sem tudták, hol vannak. „Nevjork mellett Amerikában." „Amerika mellett Kanadában." „Ott a tenger mellett."
Azt ették ott is, mint odahaza – az orcátlan laskát, amit csak bele kellett ereszteni a sós vízbe. Mikor kifut, akkor orcátlan, akkor ehető.
Jött aztán haza, aki bele nem rokkant az otthontalanságba. Mert ahogy mesélik – naponta esett rájuk a bányabeli eső, naponta leszakadt róluk egy rend gumiruha. Aki összegyűjtött mégis valamicske dollárt, küldte haza. Lett belőle kicsi föld. Az asszony dolgozta. Madárijesztőnek nagy kereplővel rohangált fel-alá a legkisebbik fiú.
Aki már érezte, hogy hazamegyen meghalni, az pénzzé tette mindenét, és indult haza. De még a csomagjától is, a kicsi kis pénzétől is kifosztották a hosszú úton. Hazatért egy dollárral! Kiragasztotta a falra. Jöttek a népek csodalátni. Megnézték a dollárt a falon, elmentek. Az amerikás meg családja kézitől meghalt. Nem is mesélt egyik sem, aki hazajött, csak üldögélt és hallgatott.
Mentek aztán a Zsil völgyébe bányásznak. Merthogy írástudatlanul hová is mehettek volna? A föld gyomrába.
Előbb csak szállingóztak, az ötvenes évektől kezdve aztán családostul, csapatostul mentek. Falunyi diósadi él Lónyán, Petrillán, Petrozsényben. Hazajönnek negyvenéves korukban rokkantan. Nyáron meg, aki teheti, jön haza építeni a házát, öregségire, éveken át. Mire megrokkan, fölépül a ház. Mire fölépül, tíz szomszéd házat bedeszkáznak.
A Nagyhegy a rókának barlang, a fácánnak szerencse.
A nova könnyen termett, könnyen pusztított. Az iskolaköteles gyermekek fele debilis. Csökkent értékű, fejletlen, rosszul táplált.
Az ötvenes években csak azt nem vitték el Szilágyból Duna-Feketetenger csatornát ásni rabnak, akit elfelejtettek feljelenteni. Feljelenteni könnyű volt. Mindenki kisüstit főzött törvénytelenül.
Hatvantól hetvenig aztán tíz év alatt felére csökkent az iskolás gyermekek száma. Tömegesen vándorolt ki a falu. Nem volt maradása. Szőlőből, szilvából pénzelt volt Szilágy. A bor meg a pálinkafőzés állami monopólium lett. Nem volt a népnek maradása.
– Neked miért nem volt maradásod otthon?
– Mert a magnószalagra, amire az emberek Szilágyban rámondták az életüket, a saját lakásomban – amíg én sorban álltam cukorért – rábeszéltek.
Mert a fiam négyéves korában azzal jött haza az óvodából hogy a Télapó román vagy magyar? Pedig amíg nem járt óvodába, addig esti mese helyett a Cantata Profanát követelte, azt a lemezt, amelyiken Bartók mondja el a kolindát. A fiam naponta eltáncolta, eljátszotta, megrajzolta, megfestette a kolindát. Kellett neki a Cantata Profana. Az óvodából aztán azzal jött haza, hogy a Télapó román vagy magyar?
Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is.
Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De – Istenem! – csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében.
Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.
– Honnan jöttél?
– Kelet-Közép-Európából. Egyik nagyapám főjegyző volt Makón, a másik Csíkból menekült paraszt. Egyik nagyanyám kalotaszegi nagyasszony, a másik kórház elé kitett lelenc.
Apám, mikor születtem, takarékpénztári igazgató volt Makón, később könyvelő lett. Anyám, mikor férjhez ment hozzá, éppen leérettségizett.
Apám bohém ember volt, egyik városból a másikba kellett költöznünk. Látszatjólétben éltünk, mert Apám ivott, kártyázott. Anyám végeérhetetlenül veszekedett vele. Eldugta a kulcsot, hogy Apám el ne mulathassa a pénzt. Apám az ablakon szökött ki.
Velünk, gyerekekkel nem sokat törődtek. Nem volt rá érkezésük. Én még hatéves koromban sem tudtam enni. Nem tanítottak meg még enni sem.
Apámat negyvenegyben kirúgták az állásából, mert nem szívlelhette a németeket, és mert zsidó barátai voltak. Ez akkor történt, amikor elindultam egy reggel az óvodába, és nem tudtam átmenni az úton, mert jöttek a német tankok, jöttek az országúton Győrben, egymáshoz ragadva, mint a párzó bogarak. Féltem. Meg sem mertem moccanni… Álló napon át csak álltam és néztem és féltem.
Akkor szétszóródott a család. Anyámnak a három gyerekivel nem volt hová mennie. A saját apja nem fogadta be – fiatal felesége volt, aki nem tűrhetett bennünket. Nagyanyám meg – a lelenc nagyanyám – férjhez ment közben egy tisztviselőhöz, és még a szobába sem engedett be minket. Ott ugráltunk a fekete-fehér kockás konyhakövön, míg Anyám bent a szobában beszélt az anyjával.
Anyám aztán férjhez ment másodszorra egy Horvátországból Erdélybe vándorolt kőművescsalád mesterember fiához.
Engem a nagyanyám nevelt – a kalotaszegi nagyanyám – hatéves koromtól fogva addig, míg halántékon nem érte egy repesz az óvóhelyen Budapesten. Úgy nevelt, hogy mikor német világ volt Magyarországon, akkor minden este kinyitotta a rádiót, meghallgatta a „Kívül a kaszárnyán rácsos kapunál"-t, aztán elzárta a rádiót, és káromkodott egyet. Aztán levette a szegről a legkisebb fia tarkón lőtt katonasapkáját, leporolta és visszarakta.
Apám állás nélkül ténfergett, azt sem tudtam, hol van, míg zárdába nem adtak Budán, ahol úgy tanítottak az apácák, hogy háttal kellett állni a térképnek, felmondani a folyók, városok nevét sorban, és pálcával eltalálni a várost, aminek hátat kellett fordítani, a folyót, aminek hátat kellett fordítani. Ha meg könyökkel meglöktük egymást tanulás közben, akkor órákat kellett térdepelni büntetésül a kápolna kövin, és késő éjjel fennhangon imádkozni.
Üzentem, jöjjön értem Apám, mert megszököm. Értem jött, pedig akkor már nem is igazoltattak, csak lőttek, ha férfiembert láttak. Le is lőhettek volna, mert katonaszökevény volt, és hamis iratokat gyártott a barátainak. De ezt csak később tudtam meg.
Átértünk mégis a Margit-hídon, de mire a pesti oldalra értünk, felrobbantották megettünk a hidat. Ma is látom, hogy égre merednek az emberekkel zsúfolt villamosok.
Mentünk az Üllői út felé gyalog, süvítettek mellettünk a „fiúk", ahogy a nép a srapneleket nevezte, de én akkor még nem tudtam, hogy mi a nevük, csak azt láttam, hogy akit elér, az már zuhan is hanyatt. Halottakon kellett átlépni, hogy eljuthassunk az óvóhelyre. A pincébe, ahol később Apám későbbi felesége bújtatott minket. Tízéves voltam.
Aztán jött az éhezés meg a szőnyegbomba. Oroszok be, németek ki. Németek be, oroszok ki. Mire feltántorogtunk az óvóhelyről, rom volt az egész ház, az egész város. Aztán gyermekkatonák vonultak végig a Mester utcán. Budáról még sokáig lőttek, még sokáig lőtték Budát. Aztán megérkezett egy bácsi Budáról, leült – mint aki fel sem tud állni többé –, a két könyökéből zsinórban folyt a tetű. Mi gyermekek a romok alól kapirgáltunk ki egy-egy maréknyi cukrot, szemenként válogatva szét a kristálycukrot a földtől, a törmeléktől.
Anyámat hatéves koromtól egyszer láttam csak, mikor eljött egy iskolai ünnepélyre, ahol én kreppapír-angyalka voltam, de esni kezdett az eső, eláztak a szárnyaim. Aztán már azt sem tudtam, hol van.
Tizenkettedik évemben jártam, mikor hosszú vándorlás után utolért Anyám levele, hogy menjek fel Pestre, ott találok egy vasutast, az majd elvisz hozzá. A nagynéném – akinél éppen voltam – Amerikába készült kivándorolni. Megcsippentette a levelet, és azt mondta: „Felnőtt ember vagy, döntsd el, hogy velem jössz Amerikába, vagy Anyád után mész Erdélybe, aki hat éve nem törődött veled. De ha Anyád után mész, én még az állomásra sem kísérlek ki."
Felültem egy vonattetőre, Cegléden kisiklott a vonat. Ültünk a batyukon, míg nem indult egy másik vonat. Elértem mégis Budapestre, megtaláltam a vasutast – csencselt a Teleki téren –, el is jutottunk vele Debrecenig. Onnan nem volt tovább vonat. Aztán mégis lett. A vasutas a fékező fülkébe gyömöszölt, és rám szólt, hogy pisszenni se merjek. Aztán kúsztunk, és lőttek, aztán századeleji, fapados vicinálison ültünk, és azt kellett mondanom mindenkinek, hogy „nustyurumunestye". Ez szilágysági módra azt jelenti, hogy nem tudok románul. Ez volt az első román mondat, amit megtanultam.
Nevelőapám adott egy demizson bort a vasutasnak, Anyám meg bemagoltatott velem egy egész román tankönyvet, amit ő sem értett, én se.
Tanulás közben földet ettem.
– Hová mégy?
– Hazulról haza.
Mikor Pozsonyban a József Attila Ifjúsági Klubban Szilágyi Domokosról beszéltem, úgy éreztem magam, mint otthon Szilágyban. Mikor az óvárosban csavarogtam Pozsonyban, úgy éreztem magam, mint otthon Kolozsvárott. Aztán örültem, hogy hazajöttem Budapestre.
Nem én – a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet meg igazán senki, csak az, aki gyermekkora óta ingázik hazulról haza.
Én itt Budapesten értettem meg három év alatt az otthon eltelt harminc évemet. Budapesten értettem meg azt, ami az alatt a harminc év alatt történt velünk, azt, hogy mi hogyan történtünk. Én Pozsonyban értettem meg azt, hogy a kisebbségi sors nem kisebbségi sors, hanem az egész magyarság létkérdése.
Ezt itthon még a legjobbak is alig értik. „Ti ott" – mondják.
– Nálatok ez hogy van? – kérdeztek rám Pozsonyban.
– Hol nálunk? – kérdeztem vissza. – Erdélyben? Budapesten? Aki már három hazában hontalan, annak már három szeme van. Az nem összeadja a barátságokat – az másképpen barátkozik.
Én már csak úgy tudok barátkozni, hogy minden közös beszélgetéssel kitaláljunk valamit, ami különben nem jutna eszünkbe.
Akár egy szemvillanással.
Már szemmel beszélni is megtanultam. Megtanultunk.
– Hová való vagy?
– Választott szülőföldem Szilágy. Tizenkét éves sem voltam még, mikor Amerika helyett választottam. Ettem Szilágyban földet, martilapit, vadsóskát, árvacsalánt, mint a rucák, villával szorítottam le a vipera fejit, és ütöttem agyon gombászás közben, csináltam tintát bodzaléből, írtam lúdtollal, gyártottam mécsest petróleumhiányban. Tavasztól őszig gyűjtöttünk az erdőn, mezőn, hegyen, Szamos-parton, mikor mit lehetett. Mindenevők voltunk. Dagasztottam kenyeret kisszéken állva – mikor volt miből –, de volt olyan karácsonyunk is, mikor egy marék puliszkalisztet tudtam csak összekotorni a lisztesláda mélyiről – málépogácsát ettünk karácsonyi kalácsnak.
Aztán mégis Szilágyban borították ki a tehervagonból az éhező székely gyerekeket. Úgy válogattak közülük a tehenes gazdák, hogy ki lenne jó az istállóba a jószág mellé.
A kanadai magyarok meg vöröskeresztes csomagokban tűsarkú cipőt küldtek az éhező falunak, egy halom tűsarkú cipőt életmentésül. Mehettünk volna tűsarkú cipőben libát legeltetni, de mezítláb célszerűbb volt.
Igazából mégis akkor választottam szülőföldemnek Szilágyot, amikor már magam is úgy jártam a dombokon át, mint a széllel szemben gyalogló szilágysági asszonyok. Mikor már minden szilágysági sorsban, akit elmondtak volt nekem – otthon voltam. Otthon a közös árvaságban. Otthon a közös kiűzetésben.
Velük vándoroltam ki Amerikába, velük mentem le a bányába, velük álltam ki az út szélire hajnali háromkor öt lejjel, hogy hoznának az ingázók kenyeret, velük építtették azt az istenverte utat, ami önerőből, önkéntesen épült vasárnapokon, és nem vezetett sehova.
Nekem elmesélték, hogy szétverték volt negyvenötben a csendőrlaktanyát Diósadon, puszta ököllel verték szét a diósadiak, ott tátongott a gödör a falu szíviben, mint egy fordított felkiáltójel, míg neki nem álltak összehordani – húsz év után – a széthordott téglát, neki nem fogtak szülőotthont építeni a csendőrlaktanya gödribe önként, önerőből, vasárnapokon. De hiába építik azt a szülőházat – kimondta a zilaji hatóság: „Orvost soha nem kaphatnak!" Szülhetnek ezután is szekéren az asszonyok, még jó, ha szalmazsákon, kerékagyig sárban, s mire beérkeznek a községközpontba, ahol az orvos székel, már el is harapta a kisanya a köldökzsinórt. Mire megérkezik a szüléskor a községközpontba, vagy megmarad a gyerek, vagy nem.
A községközpont többségi. Minden központ többségi… Minden, ahol elhatároztatik, eldöntetik valami – többségi.
Kezdték Kolozsvárral az ötvenes években. Kezdték Kolozsvárról kiköltöztetni a magyar egyetemi karokat. Először csak egyet. Aztán még egyet. Ki hitte volna akkor, hogy eljön az idő, amikor tíz év alatt (1966 márciusi és 1977 januári népszámlálási adatok összevetése), egyetlen évtized alatt 53 új többségi várost állítanak, miközben ugyanennyi idő elég lesz ahhoz, hogy minden erdélyi várost „átrendezzenek etnikailag". Magyarul: románná váljék minden erdélyi város. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az említett tíz év alatt hárommillió fővel emelkedett a városlakók száma. Mivel pedig az újonnan felépített tömbházakba a magyarok közül csak az összlakosság nyolc százaléka költözhetett be, s mivel törvény szabályozza, hogy a nagyvárosokba csak az költözhet be, akit kineveznek, áthelyeznek: nem kell külön bizonyítani, hogy az egy évtized alatt a hárommillió városlakó megtelepedése a magyarság tömegeinek kizárásával történt.
Előbb Kolozsvárról költöztettek el néhány egyetemi kart – új helyükön néhány év alatt román egyetemekké váltak, aztán vitték a fiatal írókat, lapokat, szerkesztőségeket, kiadókat Bukarestbe. Meg jött a nagy beugratás, a Magyar Autonóm Tartomány.
Marosvásárhely székely kulturális központ. Ki ne örült volna? Lett Székely Népi Együttes. Ki ne örült volna? Megindult az Igaz Szó. Ki ne örült volna? Földes László volt az, aki figyelmezett és figyelmeztetett. „Vigyázzatok, gyerekek; kicsi magyar gettót csinálnak, hogy a többi, ami kinn reked, odaveszhessék." Oda is veszett. De maga Marosvásárhely is „átrendeződött etnikailag" az alatt az idő alatt, amíg a Magyar Autonóm Tartomány székhelye volt. Ki hitte volna?
Román város már Kolozsvár is, Marosvásárhely is, Nagyvárad is, Zilah is. Ki hitte volna, hogy addig lesz a Magyar Autonóm Tartomány a kirakatban, míg többségi nem lesz minden erdélyi város? A testvériség nevében. A jobb megélhetés nevében. Román többségű lesz már hovatovább Csíkszereda is, Sepsiszentgyörgy is. Mostanában már tömegeket telepítenek át a Regátból Erdélybe. Már csak a székelyek nem szóródtak szét. Hát rájuk telepítenek. Szétszóratnak.
Mikor a megyésítés volt, úgy húzták meg a megyehatárokat, hogy ahol csak lehetett, mindenhol többségben legyenek a többségiek, kisebbségben a kisebbségiek. Egyetemesen kisebbségbe szorították a kisebbséget, és mindenhol az országos össznépességhez viszonyított százalékarányban juthattak csak álláshoz, iskolához.
Történelmi határok? Etnikai egység? Természetes határok? Az számított, hogy kijöjjön a százalék. Az előre meghatározott százalék. Kétmillió helyett egymillió hatszázezer. Az összlakosság nyolc százaléka. A gyakorlat pedig azt bizonyítja, hogy mikor papíron megvan a kívánt százalék, akkor a valóságot rövid idő alatt a papírhoz igazítják.
Kovásznával, Hargitával nem ment a dolog. Nem volt lehetséges. Meglett a lehetetlen is. Méghozzá jóba csomagolva. Üdvösségbe csomagolva. Az ipartelepítéssel, a székelység évszázados álmával. Kenyérrel ütöttek, aminek örülni lehetett volna, ha őket illeti. Az ipartelepítésnek örülni lehetett volna, ha a székelység magának építi. De a székely ember, akár a szilágysági, segédmunkásnak ment el abba a gyárba, amit felépített – az újonnan felépített „blokkházakra" vonatkozó diszkriminációs százalékosdi a Székelyföldre is érvényes –, hát elmegy a székely cselédnek a hotelbe, amit felépített, elmegy a tengerpartra kiszolgálni, vagy árulni népművészetét, elmegy a fürdőhelyre főzni, takarítani, útépítőnek Regátba, ácsnak Bukarestbe, segédmunkásnak Galacba, metrót építeni Bukarestbe – vagy építőtelepről építőtelepre vándorol, ha van annyi hozzáértése és szerencséje, hogy nélkülözhetetlenné tudja tenni magát.
Építőtelepről építőtelepre vándorol a magyarság, megy a kenyere után a magyarság, épít a magyarság – csak éppen nem magának. Legjobb esetben a gyermekének, aki már többségi lesz.
Akinek más lehetőség nem adatik, vagy akinek erre lehetősége adatik, az ingázik. Tömegek ingáznak egy életen át. Megy be a munkahelyére, városba az ingázó ember, munkanapnyit utazik, munkaidőn túl dolgozik, fizetéséből automatikusan és kimutathatatlanul levonják a városfejlesztésre, közművesítésre, orvosi ellátásra, közoktatásra szánt összeget, aztán mehet haza a sárba, sötétbe. Szülhet az asszonya szekéren. Tanulhat a gyermeke románul. Mert az ingázó életformának egyenes következménye az, hogy nincs annyi gyermek a faluban, ahány a magyar osztály nyitásához kötelező.
Törvény szabályozza, hogy nagyvárosba csak az települhet, akit kineveznek, áthelyeznek.
A városi lakók közül 1977 januárjában több mint hatmillió élt százezer lakosúnál nagyobb városban, számszerint harminchatban, közel hárommillió közülük ötszázezresnél nagyobb városokban. 1977-ben az összlakosságnak csaknem fele (10.236.846) volt városlakó. Ezek a számok figyelmeztetnek arra, hogy mit jelent a városokba való beköltözés diszkriminációs, a magyarság tömegét kizáró jellege.
Ismétlem, törvény szabályozza, hogy nagyvárosba csak az telepedhet le, akit kineveznek, odahelyeznek, áthelyeznek. Ugyanakkor az újonnan felépített „blokkházakba" a magyarság csak az össznépességhez viszonyított százalékában költözhet be, még azokban a városokban is, ahol valóságos számarányát tekintve – még – többségben van. De mire kimondjuk, már múlt időben is értendő ez a van. Mert kit neveznek ki? Mert kit helyeznek oda? Kit helyeznek át? Kinek utalják ki az új lakótelepek „blokkházainak" túlnyomó többségét? Többségieknek.
A magyarságnak csak elenyésző százaléka jut be, telepedhetik le az erdélyi városokban – mutatóba. Hogy hivatkozni lehessen rájuk.
Ki szorul a város peremére? Ki szóródik szét? Ki ingázik? A magyarság. A kisebbség. Hogy már iskolát követelnie is lehetetlen legyen.
Szilágyban három falut jártam föl 1970-ben. Diósadot, Szilágyfőkeresztúrt, Szilágysámsont. A három falu három világ. Nem esnek pedig távol egymástól. De útja csak Szilágyfőkeresztúrnak van. A három falu három világ.
Diósad a legszegényebb, legelmaradottabb, Szilágyfőkeresztúr a legpolgárosultabb, országúttal. Mégis mind a három faluból tíz év alatt (1960– 1970) egyformán felére csökkent az iskolásgyermekek száma. Egyformán elvándorolt tíz év alatt a fele falu.
De vegyük sorjába. Diósad úttalan, elmaradt, tövisháti szegény falu. Diósad olyan falu, ahol a hatvanas években a tanító úr gyalulatlan deszkából összetákolt ágyon hált, kenderlepedővel leszorított szalmán. Még szalmazsák sem jutott a tanító úrnak. Olyan falu Diósad, ahol a tanítónő hetvenben hajnali háromkor állt ki könyörögni öt lejjel az ingázó munkásoknak, hogy hozzanak neki a városból kenyeret. Olyan falu Diósad, ahol novával altatják a csecsemőket. Ahol fekete disznók között, gyalulatlan deszkabölcsőben árválkodik a csecsemő. Azért mondom, hogy árválkodik, mert a disznó felfalhatja. Mint ahogy meg is esett nemegyszer.
Olyan falu Diósad, ahol tíz év alatt száz tanító fordult meg (1960–1970), ahová büntetésül küldték a tanítókat – el is szöktek. Volt, akit mentő vitt be a városba, mert azt ette, amit a diósadiak esznek, volt, aki rászokott a novára, hogy sértődés ne essék, volt, aki nem bírta már a mindenkori gyaloglást a sárban, a dombokon át a vasútig minden gyűlésre.
Olyan falu Diósad, ahol írástudatlan volt majd az egész falu, aki meg végzett valami iskolát, hát legfeljebb négy elemit. Egyetlen asszony akadt, aki szalmazsákra ültette a fiát, és bekerekezett vele Zilajba, a valamikori Wesselényi Kollégiumba. Mérnök lett a fiúból. Mezőgazdász. Puszta szemmel hegeszti meg a traktort, ha leáll. Jobban félti a traktort a saját szeme világánál. Fontosabb neki. Hisz benne. A gépben hisz. Kiszántatta a novát, és telepített szőlőt. Olyat, ahol majd gép csinál mindent, csak néhány szakemberre lesz szükség
Csakhogy az okos gépek csak néhány szakképzett munkást tűrnek meg. Az okos gépeknek csak néhány szakképzett munkásra lesz szükségük. A többiek tehát feleslegesek lesznek, maradnak szakképzetlenek a jövőben is. A többiek – több mint a fele falu – el fognak vándorolni azután is. A telepített szőlő töviből is. Nem lesz otthon megélhetésük, nem lesz maradásuk.
Már az is csoda, ha valaki Diósadon elvégzi a kötelező elemi iskolát. De hogyan? Átengedik a tanítók azt is, aki olvasni se tud, írni se, számolni se. Hogy ne legyen bukás. Mert az szégyen. De az nem szégyen, hogy tíz év alatt egyetlen diósadi gyermek sem jutott felsőbb osztályba, szakképesítésre? Tudják jól a tanítók, hogy senki sem juthat tovább ilyen iskolával, ilyen tudással – tudatlansággal – se szakiskolába, se semmilyen mesterségre. Tudják jól, de a bukásért a tanítónak büntetés jár. Átengedik hát azt is, aki nem tud. Aki rátermett a tanulásra, az meg ilyen igénytelen tanítási „módszerek" mellett semmit sem tanul, mert amennyit kérdeznek tőle, annyit tanulás nélkül is tud. Tehát a legrátermettebbek is elesnek attól, hogy továbbtanulhassanak.
Versenyképtelenné teszik az amúgy is hátrányos helyzetű gyermekeket. Olyan iskolából, ahol a gyermekek fele debilis, a másik fele részeg, a tanító meg engedékeny, nem csoda, hogy tíz év alatt egyetlen tanuló sem jutott tovább valamilyen – akármilyen – iskolába. 1960-tól 1970-ig egy se.
Mehetnek ők is bányásznak, segédmunkásnak, idénymunkásnak, aratni Aradon az állami gazdaságban, mehetnek kapálni a hóstáti kofáknak Kolozsvárra, mehetnek ingázni, mehetnek világgá a puszta munkaerejükkel. Tele van a térkép velük. Az ország minden végében van diósadi. A legtöbb a Zsil völgyében. Bányász.
Negyvenéves korára, aki még él, hazamegy rokkantan. Három fekete disznó meg egy cserép muskátli – öregségre. Be van deszkázva a fele falu.
Szilágysámsonban ott a szőlő. Abból pénzelnek. De az út, az út, aki nincs (hiába terem szépen a szőlő, ha többe kerül az elszállítása, mint a szőlő ára). Van pedig egy derék mérnöknőjük, aki ha intézni kell valamit a városban, Zilajon, hát „háztul jön". Demizsonnal állít be a hivatalba. Ez így szokás. De ettől, ha jobb módúak is, ha kulturáltabbak is egy évszázaddal Diósadnál, ettől még innen is elvándorol a fele falu. Ugyanúgy, mint Diósadról. Pedig van szőlőjük, jó mérnöknőjük. A fele falunak mégsincs megélhetése odahaza. innen is Aradra járnak aratni, itt sem élhet meg munkája után az ember.
Szilágyfőkeresztúr polgárosult falu. Útja van. Országútja méghozzá. Ácsnak állt innen, aki csak tudott, már a század elején. Emberfogatok vitték őket hetente el s haza. Most Szilágyfőkeresztúrról is elvándorol a fele falu. (A most 1970-re értendő.) Tíz év alatt egy polgárosult faluból a fele falu. Csak ők szakmunkára. Jobb megélhetésre. Építőtelepre. Az iskola üres – a falu polgárosult, kevés a gyermek. Már hetvenben attól tartottak, hogy hetvenegyben nem indulhatnak osztályok.
Három teljességgel más történetű, hagyományú, kulturáltságú, gazdagságú falu egyben egyezik. Hogy tíz év alatt mind a háromból elvándorolt a fele falu. 1960-tól 1970-ig. Tíz év alatt az iskolás gyermekek száma mind a három faluban pontosan a felére csökkent.
Nyilvánvaló hát, hogy az is elvándorolt, akit nem a kenyérnyomor, hanem a kisebbségi élet nyomora űzött el.
– Mit tettél?
– Meg akartam írni. Magnószalagra vettem a sorsokat, följegyeztem a pontos adatokat, a pontos és ellenőrizhető adatokat, meg akartam írni. Rábeszéltek a magnószalagomra a saját kulcsommal bezárt, saját lakásomban. Hazamentem és valami ugatás hallatszott a magnószalagról.
Úgy tettem, mint aki megsemmisíti az egészet. Látványosan elégettem egy csomó feljegyzést – de volt még egy másolatom. Azt elrejtettem. Magammal vittem a kórházba, törülközőbe tekerve, a kórházba, ahová bevittek. Anyám vitetett be, mert már a kávémba is kábítószert tettek. Anyám úgy akart megmenteni, hogy mentődjék meg a csupasz életem, a többi nem számít. A többi vesszen oda. Anyám úgy beszélt velem, mintha kihallgatott volna. A saját Anyám. Azt mondták, üldözési mániám van, de kinek ne lenne üldözési mániája, ha a saját anyja kihallgatná? Ha saját testvére börtönőrködne a saját lakásában?
Tudod, hogy kaptam meg az Űrlap kötetemért az irodalmi díjat? Bejött értem a nővérem a kórházba egy zacskóban valami porral, azt kellett szagolgatnom, hogy el legyek kábulva, végig az úton, a kórháztól az Írószövetségig. Átvenni az irodalmi díjat az Írószövetségben. Ki kellett húznom magam, hogy el ne essem.
Tudod, mit tettem? Mit voltam kényszerű tenni? Magát az iszonyatot. Mikor láttam, hogy a fiam egészsége van veszélyben, miközben engem imbolyogni tanítanak a kórházban, akkor megsemmisítettem a maradék magnószalagot, a maradék följegyzést. Hogy a fiam életben maradjon. Mert nem bízhattam már senkiben. Megsemmisítettem az életem értelmét, tartalmát, hogy a fiam életben maradjon. Mert nem bízhattam már senkiben. Azokat az adatokat nem tudom már sohasem megtudhatni. Mikor kiengedtek a kórházból, elmentem a Szilágyságba egy jó magnóval. Nem működött.
Mit tettem, istenem, hogy a fiam életben maradjon? Elpusztítottam három falu hiteles jajkiáltását, hogy a fiam életben maradjon. Mást nem tehettem. Mert nem bízhattam már senkiben. Ezt voltam kényszerű tenni. Hogy a fiam életben maradjon.
Meghalt tizenöt évesen. Mindent tudott már tizenöt évesen.
– Mit teszel most?
– Rekonstruálom a fejemben a magnószalagokat. Az odapusztult jajkiáltást. Mindennap eszembe jut egy mondat. Följegyzem. Van olyan nap, hogy egész emberi sorsok jutnak eszembe. Nemsokára fel tudom mondani fejből az egész odaveszett Szilágyot. És ha nincsenek adataim, ha csak néhány adatra emlékszem bátorságosan, akkor megírom a történelmi folyamatot. A történelmi folyamat végzetes logikáját. Megírom, hogyan jutottunk ide, idáig, hogy már csak szemmel beszélgetünk, ha otthoniakkal találkozom.
Megírom, hogy veszett oda a magnószalag, milyen iszonyatos módon. Megírom, hogy tudassam a világgal: ELVETTÉK TŐLÜNK AZ ÉLET LEHETŐSÉGÉT! Szétszórattunk, segédmunkásokká váltunk, cseléddé, munka után vándorlókká. Kiűzettünk szülőföldünkről, városainkat ellopták, rendőr áll már porrongyunk előtt is.
Akit még élni; írni hagynak, azt kirakatba szánják. Hogy hivatkozni lehessen – íme, megoldottuk a nemzetiségi kérdést. De próbáljon meg valaki az elűzött tömegek jajkiáltásával érvelni – megsemmisíttetik. A testvériség nevében, amiben komolyan hittünk.
Mikor még odahaza éltem, az volt a sorsa a beszélgetésnek, hogy három ember nem mert megszólalni, ha összegyűlt, mert a harmadik biztos besúgó. Valaki a hármunk közül. Úgy is volt. Nemcsak elhitették velünk, be is súgtak. Megtudtuk. Talán azt is akarták, hogy megtudjuk.
Ma már az van, hogy két ember nem mer leülni egymással beszélgetni. Férj feleség sem. Szerető szeretőjével sem. Nincsenek már barátságok, nincsenek már szerelmek. Besúgták a barátokat, besúgták a szerelmeket. Erdélyben, ahol vonatra ültünk, ha meghallottuk, hogy valamelyikünk írt valamit, vagy festett, s rohantunk egymáshoz, ha valaki bajban volt. Ahol természetes állapotnak számított, hogy egymásnál háltunk meg a földön, egymásnak álltunk sorban húsért, egymás gyerekét vittük az iskolából haza. Egy-egy kiló cukorért másfélórákat villamosoztam naponta, és újabb órákat álltam sorban, hogy aztán ócska gyermekruhába csomagolva – hogy ne lássák, cukor – elküldjem Kolozsvárra Nagy Kálmán árváinak, akiket Szilágyi Domokos nevelt.
– Mit teszel most?
– Írom, amire emlékszem. Amire nem emlékszem pontosan arról nem írok. Kényszerítem magam, hogy emlékezzem. Amit nem tudok pontosan, annak utánakérdezek, utánajárok. Már amennyi statisztikai adat egyáltalán hozzáférhető. Ráadásul minden hivatalosan közzétett statisztikai adat megbízhatatlan és részrehajló. Ezért tartom fontosnak magát a történelmi folyamatot megírni, s az eredményt, amely vitathatatlanul végzetes.
Írom, amit csak fel tudok fogni, mert irracionális már az egész. Írom azt, amit otthon még elgondolni sem mertem, mert megzsaroltak, megfélemlítettek. Anyját gyermeke, gyermeket anyja ellen fordítottak. Testvért testvér ellen, barátot barátja ellen.
Írom, hogy GYARMATOSÍTOTTÁK A MUNKAERŐNKET, AZ ÉLETÜNKET, AZ AGYUNKAT, DE MÉG AZ ÁLMUNKAT IS!
Írom, hogy A NEMZETISÉGI ELNYOMÁS, AZ TÁRSADALMI ELNYOMÁS.
Írom, hogy TÖRTÉNELEM ALÁ SZORÍTOTTAK BENNÜNKET, versenyképtelenné tettek bennünket, életképtelenné tesznek.
Ma már a megmaradás is hősiesség!
Tudod, mi volt a legiszonyúbb Szilágyban? A jövőtlenség. Hogy mindenki csak menekült, senkinek a fejében nem fordult meg a jövő, de még a lehetősége sem. Ha megkérdezel egy szilágysági gyermeket – akár Szilágyfőkeresztúron is –, hogy mi akar lenni, kínai a kérdés, mert a gyermek van annyira okos, hogy tudja: az lesz belőle, ami lehet. Eszébe sem jut, hogy valamivé akarjon válni. Tudja már gyermekkorában, hogy lehetetlen akarnia valamit is. Lehetetlen vágynia valamire.
Ez a koravén bölcsesség már a jövő lehetőségét is lekaszálja gyermekeink feje fölül. Úgy nő fel a gyermek, hogy eszébe sem jut törekedni valami felé. Olyan bölcs már gyermekkorában, hogy már nem is él, csak vegetál.
A tanítónő, aki elmegy a faluba tanítani – nem akar semmit. Semmi elképzelése sincs arról, hogy mit tehetne a tehetetlenség ellen. Siránkozik a sár miatt.
Annyira természetessé vált az emberek számára, minden magyar számára, hogy semmit sem akarhat, semmit sem tehet, hogy csak menekülhet hazulról, mert semmibe sincs beleszólása, legkevésbé a saját sorsába, hogy a jövő elvont fogalom a számára, ami nem is létezik.
Csak néhány fiatal értelmiségi fejében él a jövő lehetősége, akarása – elvontan. Holott a jövő akkor élő, akkor alakítható, ha az ujjunk hegyével tapintjuk ki. Akkor átélhető, akkor emberi. Akkor válik erővé.
Egyetlen bátor mondat már lehetőség. Ha elhangzik.
– Mondj rá példát!
– Nézd! Nekem tizennyolc éves koromban adtak egy papírt a kezembe, hogy hontalan vagyok. Nem volt szabad elhagynom Kolozsvárt, rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen. Szilágyba sem utazhattam haza. Az Anyámhoz sem.
Megtanultam tizennyolc évesen, hogy aki hontalan, az rendőri felügyelet alatt áll. Mikor már megtanultam, akkor megkérdezték, hogy románnak vallom magam, vagy magyarnak. Román vagyok, vagy magyar.
– Magyar vagyok – válaszoltam, román rendőrfelügyelet alatt, tizennyolc évesen. És elmentem az Erzsébet útra a magyar konzulátusra – akkor még működött –, néhány kiló papírt kitölteni. Máig sem tudhatom, hogy Magyarországnak miért nem kellettem, a főjegyző nagyapám miatt-e, vagy a román rendőrség tette fel úgy a kérdést, hogy eleve eldöntötte a választ – függetlenül attól, hogy én mit felelek.
Valószínűleg ez történhetett.
Eldöntettetett.
– Megkaptam a buletint, hazautazhattam Szilágyba. Nevelőapám meg szilágysági szokás szerint „háztul jött" – beállított a rendőrségre egy demizson borral.
De az a hatalom, aki annyira biztos a dolgában, hogy felteszi a kérdést, és mindegy neki, hogy mi a válasz, mert a választ már eleve eldöntötte, ez az önelégült hatalom nem számolt valamivel. Azzal, hogy én akkor tizennyolc évesen, román rendőri felügyelet alatt, komolyan feltettem magamnak a kérdést. Hogy román akarok-e lenni, vagy magyar. Én választottam. Válaszoltam a kérdésre. Döntöttem akkor is, ha az én döntésem semmit sem szorzott vagy osztott a hatalom döntésében. Belül döntöttem, döntésemet fennhangon elmondtam, és ezt a hatalomnak tudomásul kellett vennie. Szabad mertem lenni hontalanul, tizennyolc évesen, román rendőri felügyelet alatt.
A hivatal csak egy űrlapot, annak is csak egy rubrikáját akarta kipipálni, hogy el legyen intézve az ügy. Hogy jelenthesse a hatalomnak, az ügyet elintéztük.
Gépiesen gondolkodott a hatalom, amikor eleve eldöntött valamit, amikor egy emberi sorsot kipipálható rubrikának tekintett. Gépiesen gondolkodott – tehát nem gondolkodott. Csak kipipált egy rubrikát. Kipipálható rubrika helyett saját sorsot választottam. Én kerültem ki valójában győztesen.
Akkor értettem meg, hogy ez a kérdés: románnak vallod magad, vagy magyarnak – a mi „lenni vagy nem lenni" kérdésünk.
És vallom, amíg élni hagynak, hogy minden kérdésünk lenni vagy nem lenni. Minden kérdésünk létkérdés immár. Minél inkább szétszóratunk, annál inkább.
A kisebbségi kérdés nem erdélyi kérdés, nem fölvidéki kérdés. Magyar kérdés. A puszta létünkről van szó. Az egész magyarság puszta létéről. Arról, hogy életünk lesz-e, vagy halálunk. Mintha a Szózatban élnénk.
Nem lehet ezt a kérdést megkerülni, vagy hajtogatni: megmaradni, megmaradni. A puszta megmaradás: hátrálás. Ez a történelem logikájából nyilvánvaló. Gyarapodni kell észben, erőben, öntudatban.
Közösségben kell gondolkodni – mert éppen ezt nem engedélyezik. Mert éppen ezt akarják betiltani.
Közösségben kell élni, mert éppen ezt nem engedélyezik. Mert éppen ezt akarják betiltani. Hogy a sok magánember egyenként megsemmisíthető legyen.
Jövőben kell gondolkodni – mert éppen a jövőnket fejezik le. Egységben kell gondolkodni, mert szétszóratunk.
Mindenhol otthon kell lenni, ahol magyarság él. Mindenhol otthon. Nem vendégjárásban. Közös gondban. Mindenkiért, mindenkivel együtt kell gondolkozni. Mert egyetlen emberöltő alatt csak Erdélyben eltűnt négyszázezer ember. Előbb csak papíron, statisztikákban, aztán a valóságot hozzáigazították a statisztikához. Áttelepítéssel, rátelepítéssel, szétszóratással, kiűzetéssel. Amit nem végez el a tömegek áttelepítése, azt elvégzi a nyomor kényszere. A megmaradás kényszere.
És miközben védekezünk, hátrálunk, eltűnik négyszázezer emberünk. Kimutathatatlan az is, hogy mennyi idő alatt, lévén a statisztikák hamisak, megbízhatatlanok. Éppen azért, hogy hozzájuk lehessen igazítani a valóságot. Áttelepítéssel, kitelepítéssel, betelepítéssel, rátelepítéssel.
GYERMEKEINK NYELVÉNEK KIFORGATÁSÁVAL.
Hát ezért mondtam el ezt a példabeszédet. Ha én tizennyolc évesen, román rendőri felügyelet alatt magyarnak vallottam magamat, akkor az emberi cselekvés lehetséges, másoknak is eszébe juthat. Tehát másoknak is eszébe fog jutni a szabadság vállalása rendőri felügyelet alatt – mert egyre több ember érti, hogy a szent hatalom irracionálisan működő gépezet. Bábu. Álhatalom. Nem működik. Csikorog. Nem gondolkodik – gyilkol.
Hát akkor nekünk egyedüli lehetőségünk gondolkodni. Magunkért. Emberek vagyunk, magyarok vagyunk. A magunk jogos követelését állítjuk a világ szeme elé. Magyarok vagyunk, emberek vagyunk. Gyermekeinknek ugyanaz a jog jár, ugyanaz az emberi jog, hogy jövője lehessen, hogy nyelve ki ne fordíttassék, mint minden gyermeknek a világon. Életet kell követelnünk gyermekeinknek. Másképp nekünk sincs életünk, csak áléletünk, látszatéletünk.
Félünk attól, hogy lenacionalistáznak bennünket? Nem vitatjuk el senki néptől a jövő jogát, az élet jogát. De azt nem tűrhetjük, hogy tőlünk elvitassák, elvegyék. Elvegyék az élet lehetőségét is. A testvériség nevében. A testvériség nevében, amire életünket tettük. A testvériség nevében, amiben felnőttünk, amiért halálra sebződtünk. A testvériségért élt Szabédi László, és öngyilkos lett, mikor látnia kellett, hogy a testvériségből a magyarság kizáratik. A testvériség volt Szilágyi Domokos létformája, míg reményét vissza nem kellett vonnia. „Rabbá szabadultam." Mert hiába írta: „…kiülünk a közös mennybolt alá s itt / most és mindörökké kérges reménnyel várunk a / hajnali csatlakozásig". Hiába élt kérges reménnyel, végül neki is csatlakoznia kellett az öngyilkosok vádló sorához.
– Beszéljünk még rólad magadról. Hisz önéletrajzot ígértél. Hogyan kezdtél írni?
– Közösségi megrendelésre. Háromszor is.
Tizenhárom éves koromban írtam egy jó magyar dolgozatot Petőfi egyik legszebb verséről. Könnyű volt szépen írni róla. A tanár mégis felolvasta az osztály előtt. Erre az osztály elhatározta, hogy színdarabot kell írnom. Megírtam. Sikerült, mert minden osztálytársamnak jutott szerep, holott – akkor még – negyvenketten voltunk.
Tizennégy éves koromban kezembe került a Cserépfalvi-féle kis József Attila-kötet. Akkor künn laktunk a téglagyár töviben, Zilaj állomása mellett – ahonnan visszafordul a vonat, nem megy tovább –, félórányi gyalogútra a várostól.
Fordulásnyi kispirostégla padú nyárikonyhában olvastam József Attila verseit. Odakünn az udvaron drótra fagyott a ruha. Addig olvastam, míg betéve nem tudtam az első verstől az utolsóig.
Jött egy magyartanárnő – mert évente változott a tanár, tanterv, tananyag –, és azzal kezdte a magyarórát, hogy József Attila naturalista, beleiben vájkáló, kegyetlen.
Akkor én felálltam és azt mondtam: – A tanárnő hazudik! – És felmondtam az egész József Attila-kötetet az első verstől az utolsóig. A tanárnő úgy meghökkent, hogy szóhoz sem tudott jutni. Csak kapkodta a levegőt dühében. Én meg bebizonyítottam – ahogy tudtam –, hogy József Attila a legnagyobb magyar költő.
A tanárnő kidobott az osztályból, és összehívta a tanári vésztörvényszéket, hogy dobasson ki az iskolából. Ez akkor azt jelentette, hogy az ország minden iskolájából kirúgnak.
Magam elé tartottam a kis József Attila-kötetet, és azt mondtam a tanári kar előtt: Ha engem ebből az iskolából kicsapnak, akkor József Attilát csapják ki Ady Endre iskolájából.
Nem csaptak ki.
Ady Endre megvédte József Attilát, Ady iskolája megvédett engem.
Adyt Józsa Gerő tanár úr úgy tanította nekünk, a zilaji valamikori Wesselényi Kollégiumban, hogy behozta az osztályba a Szilágy elsárgult, spárgával összekötött évfolyamait. Mi magunk kereshettük ki a lapokból Ady cikkeit, de még a verseit is. Józsa Gerő tanár úr színész volt, míg a háborúban ki nem lőtték a félszemét. Ezért a magyarórák úgy teltek el nála, hogy Ady-verseket szavalt nekünk.
Ő biztatott az írásra. Már nyugdíjas volt, mikor ahányszor csak tehettem, beállítottam a kéziratos verseimmel, hogy: Mit szól hozzá, tanár úr?
Aztán színiakadémista koromban Kolozsvárott esténként statisztálni jártunk öt lejért. Éjfélkor kellett kimosni az egy szál fehér blúzomat, hogy reggelre megszáradjon. Mindenki mosott, énekeltem hát a magunk örömére a bádogvályú felett. Népdalra rögtönzött szövegeket. A magam örömére. Eszembe sem jutott, hogy leírjam. Az évfolyamtársaim biztattak, írnám le. Leírtam egy negyven szakaszos balladámat, be is vitték az Utunkhoz. Asztalos Pista bácsi olvasta el, és azonnal meg is bízta Szász Jancsit, hogy tanítson meg verset írni. Szász Jancsi hetente elhozott egy halom könyvet az Utunkhoz, hazavittem a bentlakásba, egy hét múlva kikérdezett. Így elbeszélgettünk szépen, míg a szomszéd szobából át nem jött Bodor Pali, hogy levigyen a Szentegyház utcai cukrászdába megetetni. Mert csont és bőr voltam a menzakoszt jóvoltából.
Szóval költőt csináltak belőlem, mikor még verset írni sem tudtam. Mert akkor szükség volt a fiatal tehetségekre. Néhány év múlva már mi voltunk a gyom, amit irtani kell. Mi lettünk az apolitikusok, a befelé fordulók, az egocentrikusok, az expresszionisták. Ez akkor bűnlista volt.
Aztán jóegynéhány év múlva Forrás-nemzedék lettünk. Hozzánk igazította jambusait az előttünk járó nemzedék is.
Úgy jártunk mi is, mint a Wesselényi-szobor, akit hol bedeszkáztak, hol kideszkáztak Zilajon gyermekkoromban. Hol kideszkázták, hol bedeszkázták. És mindig szemrebbenés nélkül bebizonyították az ellenkezőjét annak, amit három hónappal azelőtt mondtak. Szóval, mikor szükség volt a szürkeagyunkra, akkor tehetségesek voltunk, mikor nem volt szükség ránk, ekkor gyom voltunk, amit irtani kell.
– Menjünk vissza még messzebb. Hogy tanultál meg olvasni?
– Nehezen. Mert ha elolvastam a leckét, fel tudtam mondani fejből. Kínlódtam, hogy olvassak, és ne fejből mondjam fel a leckét, de hiába. A tanító észre sem vette, hogy nem tudok folyékonyan olvasni, csak fejből mondom föl a leckét.
Később rákaptam az olvasásra. Éppen azért, mert nevelőapám, ha könyvet látott a kezemben, visszakézből ütötte ki. – Induljanak mosni, főzni, takarítani, ásni, kapálni, csalánt szedni a levesbe, csalánt vágni a rucáknak, ne taszilóskodjanak itt nekem!
Padlásra menekültem hát Anyám könyveivel, így olvastam el tizenhárom éves koromban Szilágyban a Magyar Világjárók sorozatot, amit nevelőapám méterre vásárolt Anyámnak, mikor megkérte a kezét. Kérek két méter könyvet – ment be a boltba, aztán vitte a Világjárók sorozatot Anyámnak Szilágyba, azt sem tudván, mit vásárolt, mert magyarul sem olvasni, sem írni nem tudott. Románul végezte el a Faipari Szakiskolát Brassóban.
Tizennégy éves koromban szerettem meg egy életre József Attilát. De erről már beszéltem volt.
Petőfit majd csak egyetemista koromban szerettem meg igazán, elolvasván Illyés Gyula Petőfijét. Petőfi összes verseivel egyetemben. Váltogatván a két könyvet, egymásba olvasván őket.
Shakespeare összes drámáit a Szamos-partra menekítettem ki magamnak zsákmányul Kolozsvárott; fürdőruhában rajzoltam fel a királydrámák királyainak családfáját, mert másképpen nem értettem, ki kinek fia, fattya gyilkosa.
Radnótiért sorban álltam Kolozsvárott Bretter György testvérénél. Egyetlen példányt tudtunk szerezni – kalákában olvastuk.
Apollinaire-t akkor olvastam, mikor házról házra jártak megnézni, kinek van otthon karácsonyfája. Mikor bűn volt Apollinaire-t olvasni. Meg is vádoltak. Revizionista lettem, túlbecsültem az értelmiség szerepét, lebecsültem a munkásosztályt.
Bizonyíték az Apollinaire kötet volt.
1960-ban véletlenül került kezembe az a folyóirat, amiben Nagy László Havon delelő szivárványát olvashattam. Azonnal elloptam, vittem haza boldogan Szisznek. Akkor jártuk fel a várost, Nagy László-kötetet keresvén, akkor derült ki, hogy csak Oláh Tibor zeneszerzőnek van egy árva Deres majálisa, kölcsön sem akarta adni. Addig kértük, míg odaadta egy éjszakára. Egész éjjel másoltuk a könyvet. Reggelre volt egy kézzel másolt Nagy László-kötetünk. Sokan olvasták. Az ortodox kegyboltan, ahol laktunk.
Úristen! Ha akkor tudtam volna, hogy Nagy László fogja temetni Sziszt!
Én is meg akartam halni. Kétszer is egy gyönyörű könyv miatt támadt kedvem újra élni. Először 1976 nyarán Marosvásárhelyt a kórházban öngyilkosjelöltként olvasván Tamási Áron elbeszéléseit – és kedvem támadt élni; másodszor 1979 tavaszán a váci kórházban elolvasván Csoóri Sándor Nomád naplóját – és kedvem támadt írni.
Mert élni nekünk csak otthon lehetett – amíg lehetett –, írni meg már itthon sem lehetséges.
– Hogy kerültél a váci kórházba?
– Lakhatási engedély és pénz nélkül jöttem be Nagymarosról Budapestre örömömben, hogy lakást kaptam. Meg akartam nézni. Nem találtam meg a házat. Nehéz megtalálni, mert ami az egyik oldalon a Váradi út, az a másikon Érc utca, a harmadikon Gyenes utca. Késő is volt már. Amikor elmentem egy barátomhoz, kaptam tőle vonatra pénzt, és felültetett a vonatra – csakhogy a nagymarosi helyett az esztergomira. Késő volt, elaludtam, Esztergom fölött ébredtem föl, állt a vonat, egy árva ember sehol, se kalauz, se senki. Leszálltam, indultam volna gyalog hazafelé. Két katona odajött, igazoltatott. Nem tudtam igazolni magam. Akkor forintot kértek. Oroszul. Nem volt nálam pénz. Akkor meg akartak erőszakolni – nem hagytam magam. A testem is föllázadt – nem tudtak megerőszakolni. Akkor otthagytak az árokban. Begyalogoltam Esztergomba. Egy pékségből fény világított az utcára. Odamentem megkérdezni, hogy mikor és honnan indul busz Nagymarosra. – Ugye, a sittről jössz? – nyújtott ki a rácson át egy darab kenyeret a pékfiú. Megitatott szódavízzel is a rácson át. Aztán azt mondta: – Menj innét! – Kóboroltam a városban reggelig. Reggel a buszmegálló felé mentemben szembejön két rendőr. Igazoltatnak. Nincs nálam irat. Bevisznek a rendőrségre. Nem szólok semmit. Nem mondom meg a nevemet. Délfelé bejön egy asszony, hogy elvisz a szeretetházba, csak mondjam meg a nevemet. Erre sem szóltam semmit. Akkor jött a legfőbb rendőr, és azt mondta, hogy majd kapok olyan injekciót, amitől beszélni fogok. Nem beszéltem. Akkor bevittek a váci kórházba. Zárt osztályra.
Mikor már átengedtek a nyílt osztályra, akkor kezdtem olvasni Csoóri Sándor Nomád naplóját. Ez a könyv tartott életben. Mert kibírhatatlan volt. Mindennap elolvastam a könyvet, mindennap írtam egy verset. Beszélgettem vele.
A főorvos azt mondta, hogy meggyógyultam, mehetek, csak mondjam el őszintén, hogy kerültem be először a zárt osztályra. Elmondtam. Hogy a magnómra rábeszéltek. Hogy kábítottak, hogy sugarazták a fejemet. Ekkor kézen fogott, és visszavitt a zárt osztályra. Amiért őszinte voltam.
Onnan még telefonálni sem lehetett. Végül is sikerült kiszabadulnom – kiszabadulnom, mondom, mert szögesdróttal voltam körülkerítve a kórházban.
Ha ép, egészséges elmével kerülök be, akkor is megőrülök ott, hát még egy ilyen igazoltatás után, hát még egy ilyen őszinte beszélgetés után?
– Hogy tanultál meg számolni?
– Még nehezebben, mint olvasni. Mert kórusban kellett felmondani az egyszeregyet minden álló napon. Azzal kezdődött a tanítás, minden álló napon, hogy kórusban felmondtuk az egyszeregyet. Énekelve. Ha rám nézett a tanító, hogy mennyi hatszor nyolc, akkor végig kellett mondanom magamban az egyszeregyet az elejitől, csak így tudtam megmondani, mennyi hatszor nyolc. Az egész osztály így volt vele. A hatszor nyolc nem juthatott el önállóan az agyunkba, csak ha magunkban elénekeltük az egész egyszeregyet, egészen a hatszor nyolcig.
Nem a fejemmel volt a baj. Később foglalkoztam elméleti matematikával, információelmélettel is.
Megértettem például, hogy vannak olyan matematikai tételek, amelyek emberi erkölcsöt fogalmaznak meg.
Itt van például az a matematikai tétel, hogy jobb a nulla információ, mint a félrevezető mondat, mert az mínusz információ, tehát kevesebb a nullánál.
Hát jóegynéhány felelőtlen fecsegőnek el kellene gondolkodnia ezen a matematikai tételen. A féligazságok lovagjainak nem ártana ismerni a matematika erkölcsét!
– Hittél Istenben?
– Nem. Mert kötelező volt hinni benne. Hatévesen még nem tudtam enni, de a Miatyánkot átírtam. Mondta nagyapám: „és ne vigy minket a kísértésbe", mondtam én: „és ne vigy minket a külső kertbe" – ennek volt értelme.
Templomba nem szerettem járni, mert ha nem mentünk, elfenekeltek. És voltak templombesúgók, akik jelentették, hogy ki nem gyónt, ki nem áldozott. Én elájultam, ha nem ehettem, hát nem szerettem áldozni. Elfenekeltek érte.
Sokkal emberségesebb vallás a református. Jobb szeretek református templomba menni, ha hallani akarom: Tebenned bíztunk elejitől fogva! Nincs ahhoz fogható, ahogy a térdig érő fatemplomokban, a paticsfalú, fehérre meszelt templomokban éneklik az emberek: Tebenned bíztunk elejitől fogva!
Katolikus templomba csak akkor megyek, ha éneklik a Szózatot. Búcsúba is elmegyek, csak hallgathassam.
Egy félévet jártam lemez után. De csak néma Szózat kapható. Szöveg nélkül.
Nem tudok abba belenyugodni, hogy Magyarországon a Himnuszt meg a Szózatot is eldugják. Olyan kislemezt lehet csak kapni, amelyiken a Himnusz is meg a Szózat is néma. A verset nem éneklik.
Ha még attól is félünk, hogy a Himnuszt és a Szózatot fennhangon énekeljük Magyarországon, akkor hova dugjuk magunkat? Az antikváriumba, ahol a néma Himnuszt meg a néma Szózatot árulják?
Eldugjuk a Himnuszunkat – hogy kapni is lehessen, meg nem is, hogy hallani is lehessen, meg nem is –, miközben négyszázezer magyar eltűnik? Néma a Himnuszunk, néma a Szózatunk, mikor a kisebbségeket módszeresen eltüntetik a történelem színéről is? Akit meg tíz-húsz év alatt eltüntetni nem lehet, azt a történelem alá szorítják, hogy tüntesse el önmagát? A történelem alá, mint a középkorban a jobbágyokat?
Szülőföldjükről kiűzetnek, városaikba nem telepedhetnek be. Földönfutókká válnak, száműzöttekké a saját szülőföldjükön. Puszta létükért nyelvüket kell kifordítaniuk.
Szégyelljük a Himnuszunkat, szégyelljük a Szózatunkat Magyarországon? Hát ha felhangzik a Szózat, már az is nacionalizmus? Ha kimondatik kétmillió föld alá szorított magyar jajkiáltása, már az is nacionalizmus?
Hát én itthon vagyok. És otthon vagyok Szilágyban és Kolozsvárott, és otthon vagyok Pozsonyban, mintha csak Kolozsvárott lennék. Ezt tőlem már senki el nem veheti. Hacsak az életemmel együtt.


Kérdezett: HERVAY GIZELLA Válaszolt: HERVAY GIZELLA
Kelt Budapesten, 1980 februárjában.


Megjelent: Látó, 1991/május



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.