Irodalom és a City

Keszeg Anna
Mikor lettünk döntéshozók?

Tulajdonképpen azóta foglalkoztat a dolog, amióta a Martin Guerre visszatért olvastam. Illetve, még inkább miután Daniel Vigne filmjében a Bertrande de Rols-t alakító Nathalie Baye expresszív kislányarcát is hozzáképzeltem a problémához. Ahhoz tudniillik, hogy mióta vannak döntéseket hozó, és azokért felelõsséget vállaló nõk. Na jó, nem a Mária Terézia, Erzsébet királynõ kaliberû, az ország, a birodalom nadrágját viselõkre gondolok. Sem a George Sandokra. Hanem azokra a kevésbé öntudatosakra, akik a „becstelen emberek életeibe" kerülhetnének be.

A férfiuralom minden átkát elszenvedõ nõk története még csak hagyján, de közben a kortárs történelmi regényekben is mintha fõkötõs Kate Mossok szaladgálnának. Ami nyilván nem baj, csak elgondolkodtató. Legutóbb Orhan Pamuk A nevem: Vörös címû könyvét olvasva volt ez a benyomásom. Persze, a Nobel-díj miatt kezdtem el olvasni, jobb híján franciául. (Magyarul jövõ karácsonyra várható az Ulpius-háznál.) A könyv több mint szép. A képelméletnek egy olyan hagyományába is bevezet, amit egzotizmusa miatt legalábbis igencsak élveztem. Na de a fõhõsnõ. A gyönyörû Shékuré, egy képíró-iskola vezetõjének lánya, ijesztõen hasonlít Charlotte Yorkra. Most persze sarkítok. De visszautasít, megházasodik, otthagy, majd maga sem érti, miért, szerelmes lesz az elutasítottba, mérlegeli a lehetõségeket, két gyereket nevel, és mindeközben nyilván kijárási tilalom alatt van. Mert hogyan is lehetne ez másként a 16. század végének Isztambuljában. És ezalatt arra kíváncsi, milyen portrét lehetne festeni róla, aki – bár a Szultán minden festõje belátja szépsége ellenállhatatlan voltát – nem lehet szép, hiszen „a festészetben egy nõ szépségét csak akkor lehet elismerni, ha a szája és a szemei a kínai nõi szépségre emlékeztetnek." És a tökéletes boldogság képére is kíváncsi. Errõl egyébként konkrét elképzelése van. „Kétgyermekes anyát látnánk; a kisebbik, a karján, örömittas szemmel szopna anyja telt keblén, mialatt a nagyobbik kissé féltékeny tekintete az anya tekintetével találkozna." Nyilván a fantazmagória ödipális összetevõit felõlünk nézve nem nehéz belátni, s ha csak ennyi emlékeztetne anakronisztikusan mai nõi szerepekre, a régi nõk katemossosításának vádját el is ejthetnénk. Mindeközben viszont Shékuré a saját képére formálja a regény világát is, hiszen a polifonikus regény utolsó fejezetének szólásjogát magához ragadja, és olyan értékrendet állít a végére, ami koherensen és szisztematikusan ütközik a többi regénybelivel.

Pamuk merészségéhez még két magyar párhuzam. A kedvenc irodalmi hõsnõim: Barkóczy Krisztina, Márton László Testvériségébõl és a „gyöngyruhákban járó" Anna, Háy János Dzsigerdilenjébõl. Az már eleve inkább tetszik, hogy ezek a nõk nem beszélnek bele a narrátori hangok közé, hanem csak a gondolataikból látunk néha egy-egy férfiak által megértett foszlányt. Azonban azért igencsak látszik az õ magatartásukon is, hogy tanultak valamit 20. század végi utódaik praktikáiból. Barkóczy Krisztina megkreálja a maga Károlyi Istvánját, s „Kártigámhoz való hasonlósága is maradéktalanná válik." Az újrateremtõdõ Kártigám kéziratból azért sejteni lehet a nap közben szunnyadó vágyak körvonalait is. Anna ennél kiismerhetetlenebb. Viszont szeszélyeivel rendre lehetetleníti el és ítéli halálra az életüket hozzá kapcsoló férfiak és városok sorsát. Pedig nem spekuláló femme fatale. Csak „fény volt a ruhája és a bõre, mikor nekünk csak a szívünk lobogott, bõrünk alig mosott, s a ruhánk nyûtt és koszlott." Csak elutasít és lehetetlenné tesz minden közeledést. Mert semmi sem méltó hozzá. És mindjárt látok is egy Peter Lindbergh-arcot, amint átnéz a világ fölött.

Én nem kétlem, hogy vannak fokozatok. Hogy Barkóczy Krisztina és Shékuré között azért az öntudatosságnak sok-sok árnyalata van. Csak mégis szeretném azt hinni, hogy régen Szentirmay Eszéki Flórák és Mayer Fannyk jártak a világban. Mert az bölcsebbé, türelmesebbé tenne, és nagyobb lehetõséget adna a kísérletezésre is. Bár mióta Marie-Antoinette-hez Kirsten Dunst és Sofia Coppola szeszélyein keresztül férünk hozzá, nem is igazán tudom, hogy mire lehet még számítani. Hölgyeim, a mögöttünk húzódó idõ is lehetõség!

[Kép: Keszeg Ágnes krokija]