Irodalom és a City

Keszeg Anna

Az n-edik művészet

Karácsonyra megkaptam Sophie Kinsella Shopaholic and sister című könyvének román fordítását (La cumpărături cu sora mea, Polirom, Colecţia Chic, 2006). Becky Bloomwood történetében most már sokadszor éreztem azt a dilemmát, amit a shopping-fetisiszták beszéd- és viselkedésmódjában sokszor, hogy nincsen bejáratott módszer a ruhák iránti lelkesedés tálalására. Illetve nagyon nehéz elhelyezni a fétistárgyakat a világ dolgainak összefüggéseiben. Becky Angel’s táskája kapcsán például, mely a könyvnek ugyanolyan teljes jogú főszereplője, mint a személyek, az a replika hangzik el, hogy nyilván ritkább faj, mint a bengáli tigris. Míg Carrie Bradshaw azt magyarázza Alexandr Petrovksynak, hogy számára egy Oscar de la Renta-ruha jelenti a poétikusságot. A replikák öntudatosságán túl a megszövegezés stílusában, a viszonyítási mód mikéntjében némi iróniát vélek felfedezni. És az sem mellékes, hogy az állatvédők, illetve a művészetkedvelők érdeklődéséhez társított jelenségek lesznek az értékes ruhák analogonjai.

Ja, és a mintákon túl, persze, magam is jól ismerem azt a kínos érzést, amikor az én szememben a föld legfontosabb, legfantasztikusabb, legcizelláltabb (és hogy az említett irónia terhét én is magamra vállaljam), a nyugati civilizáció legtöbbre érdemes alkotásairól, a ruhákról és kiegészítőkről kell beszélnem olyan emberek előtt, akik a hasznos és időtálló dolgokban vagy a hosszú intézményes múlttal rendelkező kulturális javakban hisznek. Túlzásokba keveredem, szabadkozom, vagy éppen a meggyőzés igényének felsőbbrendűségével kezdek el képtelen rangsorokat felállítani. Tüntetőleg csak a shoppingolásról vagyok hajlandó beszélni, majd megbánom, és úgy döntök, erről hallgatnom kell, mert senkit sem érdekel. És megfogadom magamban, hogy a következő hasonló típusú beszélgetésre kitalálok valami ennél jobb kommunikációs stratégiát. Ami nyilván sohasem sikerül.

Miért van az tehát, hogy a vallásos világképhez hasonlóan az életmód és világszemlélet teljességet dominálni képes öltözködéskultúrájához ennyire nehéz pozitív értékképzetet társítani? Illetve, visszafordítva a kérdést, miért esik e kaszt tagjainak nehezére mások előtt irónia nélkül beszélni imádatuk tárgyáról? És miközben a női magazinokban a gardróbszekrények egyre inkább a múzeumok berendezését utánozzák, a ruhadarabok becsét egyenként akarják hangsúlyozni, vajon a szép ruhának csak titokban lehet hódolni?

Pedig – és most nem valamely civilszervezet életmentő projektjéhez akarom a ruhákkal való törődés életelvét hasonlítani -, a divat már a 20. század eleje óta elkezdett a társadalom autonóm részrendszerévé válni. Akárcsak a művészetek, a tudományok. Igaz, hogy a szociológia, a néprajztudomány, a hivatásos irodalmárok vagy akár a fotó- és film/mozgókép-művészet esetében már egyre több olyan leírást ismerünk, mely az autonóm rendszerré válás nehézségeiről hasonló értetlenségi szindrómákra rámutatva számol be, ezekből a krízishelyzetekből viszont viszonylag hamar, 20-30 év alatt sikerült kilábalni.

Márpedig a mai divatvilág struktúrájának is van már legalább száz éves története, az öltözködés történetére pedig kár is vesztegetni a szót. És most már nem csak az életmódtörténeten belül a ruházkodásnak, hanem a divatnak és sajátos intézményeinek is vannak saját múzeumai. Lehet, hogy azzal van a baj, hogy a művészetnek tekintett divat, a bejegyzett divatcégek alkotásaihoz képest a hordható ruha kicsit olyan, mint az elit irodalomhoz képest az alkalmi költészet: a kompozíció múlékony, gyenge másolata a művészetként hitelesnek. Vagy inkább még csak az elején járunk annak az útnak, melynek végén az egy személyre szakosodott öltözködés szakértői fogják belakni a metropoliszokat? És meg fogunk tanulni kiegyensúlyozottan, hasonlítgatások nélkül beszélni arról, ami hasonlíthatatlanul fontos? És reggeli néhány perces Patricia Field-i énünk végleg átveszi a szuperego szerepét?

(A Chic sorozatot egyébként mindenki szíves figyelmébe ajánlom: itt.)

[Kép: Keszeg Ágnes krokija]