Irodalom és a City

Keszeg Anna
Hát kellett ez nekem?

Úgy terveztem, hogy most valami nagyon izgalmas, jó és hiánypótló könyvről fogok írni. A borító és a cím alapján születő elvárásaim miatt. Zsolt Péter Divatszociológia című frissen megjelent könyvéről akartam és fogok írni (Pro Die Kiadó, Bp, 2007). Csak kicsit másként, mint ahogy elképzeltem. Az 1982-es Klaniczay – S. Nagy-szerkesztette Divatszociológia I-II. című szöveggyűjtemény óta nem jelent meg Magyarországon e tárgykörbe tartozó munka, s aki az öltözködéskultúrára vonatkozó kutatások kortárs trendjeiről szeretne képet kapni, néhány Replika-, vagy Valóság-beli tanulmány alapján tájékozódhat. Minden okom megvolt rá tehát, hogy örüljek a kötetnek. Amellett a borító sem volt éppen sikertelen. Szürkészöld mezőben halványpiros és sárgászöld betűkkel a szerző és a kiadó neve, a könyv címe olvasható. Egyetlen tárgyi elem az I betű helyén álló sissys töltőtoll. Eléggé minimalista ahhoz, hogy jó legyen. És még az is nagyon lépre csalt, hogy a fülszövegben ez áll: „Valamikor létezett egy kiváló magyar kifejezés az öltözködés divatjára: a módi, míg a divat szó szélesebb spektrumra utalt. Ez a könyv sem elsősorban a ruhák, az öltözködés, a szavak, az építészet divatját tekinti kiindulópontjának; divatnak tágabb értelemben a széles kört érintő népszerű és középtávú jelenségeket tekinti.” Bár a második mondat utolsó része, s a következő mondat, amit itt már nem is idézek, elgondolkodtathatott volna. Már olyan általánosságok felé csúszott a szerző, amelyekhez comme il faut elemzést úgysem társíthatott volna. Persze, a módi szó volt a hibás mindenben, hiszen nem sokkal korábban lapozgattam a Kármán József-féle Urániát (azt, amiben a Fanni is megjelent), s onnan olvastam egy azóta is dédelgetett anekdotát, ami pontosan ezt a szót viselte címében. (Itt és a XVIII. századi szóhasználatban mellesleg a módi valami olyasmit jelentett, hogy trend.) Meg sem fordult a fejemben, hogy Zsolt Pétert valószínűleg nem az enyémhez hasonló lelkesültség fűti.

Az első fellapozás után viszont már nem voltam annyira biztos a dolgomban. A 248 oldalas könyvet meglehetősen szellősre nyomták (ami szakkönyvnek nem éppen áll jól), s amellett a lábjegyzetekben ugyanaz a néhány hivatkozott kötet ismétlődik az i.m. jelzése nélkül. Mintha a szükséges szakszerű hivatkozási kötelezettségnek a szerző csak nehezen tudott volna megfelelni. És már a legelején meg is jegyezte, hogy „divatszociológiai diszciplínáról ma mégis csak periferikusan beszélhetünk, nincs is sok szakirodalom a témában.” Holott ha nem egyéb, nemzetközi szakirodalmat kereshetett volna a Fashion Theory című folyóiratban, a világ divatmúzeumainak publikációiban stb. Így maradt a Ráth-Végh Istvánra való hivatkozás lehetősége. Meg az improvizált hipotéziseké. Most csak a könyv kiindulópontjánál állok meg. „A divatról mindenki valami kellemesre asszociál, általában úgy tűnik fel, mint ami az élet szebbik feléhez tartozik: a boldogság, az öröm, a szépség, a vitalitás stb. képzete társul hozzá.” Persze, mindjárt jönnének az ellenvetések. Hogy szebbik fele, az nyilván, de hogy felhőtlen boldogság, az azért túlzás. Mert még inkább munka, erőfeszítés (anyagi, szellemi, hát hogyne). És ki az a mindenki. Mert én biztosan nem tartozom bele. És aztán Zsolt maga is elbizonytalanodik. A saját improvizált, gyenge lábakon álló hipotézisével nem tud mihez kezdeni. „A közvélekedéssel szemben tehát azt állítjuk: a divatnak mégis vannak határai. Például bizonyos korszakokban lehetett divatos a vékony és törékeny tüdőbeteg lány, de egy gyomorbeteg akkor sem.” És végig ez lesz.

A divatnak az a fülszövegben bejelentett igen tág fogalma egy csomó dologra vonatkozik, igazán semmire sem, és éppen ezért önálló kutatásról, bizonyos részproblémára szakosodott saját elemzést nem is olvasunk ezen a gyér 248 oldalon. De még a részdiszciplínán belüli kutatási irányzatokról sem kapunk képet. Hogyan is lehetne, ha a szakirodalmi hivatkozások között az erdélyi olvasónak igen jól ismert transindexes melltörténet szerepel például. Amivel nincs semmi baj, csak éppen nem ide való. S arról szó sem esik, hogy a divat – a szónak abban a szűkebb értelmében – jól kialakult intézményrendszerrel rendelkezik, amely elitista szerkezete ellenére mégiscsak hat valahonnan valamire. Valamire, amiről Zsolt beszélni látszik anélkül, hogy ismerné.

Én csak fájlalni tudom, hogy most ismét kihagytak egy lehetőséget.

[kép: Keszeg Ágnes krokija]