Irodalom és a City

Keszeg Anna
Mit honnan?

Vintilă Mihăilescu könyvéhez a tél óta folyamatosan visszatérek. (Socio-hai-hui prin arhipelagul România, Plural, Polirom, 2006.) Időnként azért, hogy meggyőződjem róla, mégiscsak változott azóta a helyzet. Máskor meg azért, hogy vigasztalódjam, mások is látják, a titkárnők, kalauzok, feketén csempéző zolimesterek és buszsofőrök hatalma nem természetes állapot. A ruhákról is van szó benne. A second-hand kutatásokról és a túlöltözöttségről. A turkálóból normalitást vásárol az értelmiségi, kiegyenlíti a státusz és az ahhoz egyenetlenül mért jövedelem közötti űrt. A román menedzser pedig akkor is menedzsernek öltözik, amikor nem kéne, vagyis mindig. Ruhailag nézve a dolgot, nincs különbség magánélet és szakmai élet között. Már eltelt 3-4 év, mióta ezek a szövegek a Dilema Vecheben megjelentek.

Nagyváradon, Kolozsváron figyelem, hogy azóta az utca nem sokat változott. Láttam a party-egyenruhát a szombat délután városba vonuló lánycsapatokon (slim farmer, balerinacipő vagy magassarkú csattogós szandál, -70-es mintázatú, szatén top, nagyon rövid pántos, hónalj alá vett táska). Az öltözék ugyanolyan, a színek különböznek. Most már azt is megsaccolom, hogy az a 100 új lej, amit magukba fektettek kb. hogyan oszlik meg a cipő-táska-nadrág között. Merthogy felfedeztem az adekvát üzleteket. Minimális erőfeszítésembe kerül megtalálni a tökéletes Diesel-imitált farmert. Szombat-vasárnap láttam a napi 9-10 esküvőt, az új cabrio-divatot, a menyasszony ruhája végigterítve a kocsi orrán. És a menetben olasz, spanyol, német rendszámú kocsik, az a 2-3 hazai jóvaljóval gyengébb minőségű. A Fitze Fashiont, a Zzara márkajelzésű gyolcsingeket, a Ferdinánd Galériákban az első emeleti Lifestyle and Fashion boltot. Lépre csalt a nevével.

Viszont a turkálós vagy dizájnsportos magyar lány sztereotípia még mindig nem épült le. Már attól kezdek félni, mégiscsak van nemzetkarakterológia. Holott a turkálókultúrát már a J’adore is propagálja. Csak félő, hogy ezt a turkálósok is megneszelik. Pedig az ezredforduló táján még csak azokat a jószagú kolozsvári turkálókat utáltam, ahol a jó ízléssel megáldott magyar patronnők előre meghozták helyetted az értékes ruháról szóló döntést. Ismerték a márkák titkát, és fel is írták az ár melletti címkére. Ja, és persze, meggyújtottak egy-egy füstölőt. Színek szerint szortírozták az árut. Ez lett volna a dolguk? Lassan rászoktam arra, hogy kiszúrjam a hitközösségi turkálókat. Megjön az áru, bálabontás, rendszerezés nélkül kipakolják a cuccot. Két napon belül leárazás, aztán a 20 ezer lejes, a 10 ezer lejes nap. Lehet turkálni, van sikerélmény. Ez lenne a normális. A turkáló ne legyen több, mint ami. Az eladó ne tudja nálam jobban, hogy mi mire jó. Újabban az ellenkezője lett a tendencia.

Az új helyekhez kalibrált kinézést mindig nehéz eltalálni. Románia már a nevetségességig kihívás. Mihăilescutól megint tanulok valamit, ami erre vonatkozik. Ezt már a legújabb könyvéből (Antropologie. Cinci introduceri, Polirom, Collegium, 2007.). A szimbólumról szóló fejezetben vezeti be a szimbolikus szennyeződés fogalmát arra a helyzetre, amikor szimbólumot és jelentését az adott közeghez nem illő társítási szabály szerint alkalmazzák. Vagyis nem megfelelően építik be a társadalmi kommunikációba. Azt hiszem ez a turkálósdi, az esküvősdi mind erről szól. A szimbolikus szennyeződésről, ami a mindennapok cselekvési elvévé kezd válni Romániában. Nem csodálnám, ha Springfield módjára mi is egy üvegbura alatti esélyt kapnánk arra, hogy megoldjuk a problémát.

Jó hírem is van. A román Elle vezércikkei egyre elevenebb árnyékai nyugati párjaiknak. Ajánlom az augusztusi szám zöldes vezércikkét. Roxana Voloşeniuc egyre jobban végzi a dolgát. Nem csoda, a Mungiu-családdal is intim barátságot ápol.

(Kép: Keszeg Ágnes krokija)