Irodalom és a City

Keszeg Anna
A shoppingoló nőt ismeritek?

Már régen írni akartam Émile Zola Hölgyek öröméről (1883). Mert hát mégiscsak nagy klasszikusa a shoppingoló nőről, a grand magasin-ek kultúrájáról, a textiliparhoz kötődő fogyasztói magatartásokról szóló szépirodalomnak. Még abból az időből, amikor az irodalom komolyan gondolta, hogy be tudja tölteni a szociológia szerepét (is).

Természetes, hogy lelkesedtem ezért a könyvért, ahol az igazi vásárlói furor keríti hatalmába a hölgyeket, egy percig sem éreztem, hogy fogyasztóként ki lennének zsákmányolva, hogy vágyaik bele lennének kalkulálva a rendszer működési menetébe. Holott a könyv azért lépten nyomon hangsúlyozza, kiemeli, távolságtartó szájbarágással figyelmeztet rá, hogy Mouret félelmetes kereskedelmi gépezetében a nők apró halak, akiket csak meg kell tanulni beetetni, mert a rendszert a kellő irányba fogják mozgatni. Hiszen Mouret maga is tudja, hogy valamilyen carpe diem-elv értelmében a nők többet kapnak, mint amennyit elvesznek tőlük. (Meg különben is, minek fecsérelném ilyesmire az időt, mikor vannak elegen, akik felelősen gondolkodnak helyettünk, elvakult fogyasztók helyett is.) És százegynéhány év után annyira megnyugtató a nagykereskedelem terjedésének eszkatológikus vízióját olvasni, hiszen megértük a kisiparosi mesterség, a hand made termékek új divatját és felértékelődését is. Arról nem is beszélve, hogy Párizs térképén kiválóan vissza lehet keresni a helyszíneket, és nem kis elégtétel konstatálni, hogy magam is jártam a Bonheur mai jogutódjában, a rivális Le Bon marchéról nem is beszélve.

Valami viszont megrontotta abbeli szándékomat, hogy a ’shoppingoló nő az irodalomban’ archetípuskutatását erre a regényre is építsem. Mégpedig Denise Baudu, a főhős. Aki igencsak eltér a regény nőalakjaitól. És különösen érdekes, ahogyan a nagy shoppingoló tömegből többé vagy kevésbé élesen elkülönített alakok között mennyire ő az abszolút közel levő és érthetetlen. Azt még elnéztem volna, hogy a nagy Mouret Henriette Desforges-ban olyan nőt talál magának, aki megveti a Bonheur des Dames-ban kapható rafinált konzumcuccokat és kitart a saját személyi szabója mellett, hiszen ez még a mai fogalmaink szerint is sikkes. De hogy Denise-ben egy olyan lányra voksol, akinek egy ruhája van, ez azért már mégiscsak túlzás. Persze, értem én a logikát, hogy a csábítást az elutasítás, a másik rejtélyének abszolút volta, misztifikálása, a különbözőség tartja életben, meg azt is, hogy éppen Mouret számára jelenthet legnagyobb kihívást egy olyan nő, akinek döntését a rendszer nem tudja bekalkulálni. És még a nők közötti rivalizálásoknak a belső összefüggései is rendben vannak. De csak a narráció logikája felől nézve.

Én egy másik kérdésemet ismertem fel a vásárláshoz eltérő módon viszonyuló nők magatartásmintáiban. Azt tudniillik, hogy lehet-e szerényen jól öltözni. És itt a szerényent nem a kevés pénzből szinonimájaként értem, hanem igenis úgy, hogy lehet-e nívós, minőségi, trendkövető öltözködési koncepciót kidolgozni úgy, hogy közben se kihívóak, se hivalkodóak, se dögösek, se dámásak ne legyünk.

Ez a kérdés azért fontos, mert benne látom mindannak a garanciáját, amiről az eddigiekben szó volt. Én hiszek egy ilyenfajta önmagára redukált, tiszta öltözködésben. Ahol a ruha a ruhák rendszerén belül kér szót és nem egy rajta kívül levő kultúra eleme. Vagyis, ahol ruha teszi a ruhát. És ha enyém lett volna a lehetőség, hogy kidolgozzam Denise Baudu-t, akkor nagy eséllyel meg lehetett volna alkotni a mondén sikktől, a csábítástól független gardrób titkának a történetét. Mert Denise-ben minden adott hozzá: a követendő nőmodellek hiánya, az önfenntartó egzisztencia ellentmondásmentessége, a ruhákkal való napi, szakmai kapcsolat, illetve a flört mechanizmusainak figyelmen kívül hagyása. Kicsit ilyen figura nekem a Párhuzamos történetek Gyöngyvérje. Igaz, hogy ott az ő esetében flört is és csábítás is van, de azok a passzusok, melyek Gyöngyvér ruháiról szólnak egy annak igazolására érdemes, bár szubverzív szándékú női nézőpontból íródnak.

(Az Au bonheur des Dames köré 2002. október 18. és 2003. április 13. között a Bibliothèque nationale de France-ban kiállítást szerveztek: itt.)

[Kép: Keszeg Ágnes krokija]