OLVASNI@VALÓ / Könyvelőzetes

Dátum: 2009-11-23 / Forrás: LátóOnline

Hamarosan a kolozsvári Koinónia kiadásában fog megjelenni Mihail Sebastian Naplója, Vallasek Júlia fordításában, amit a neves román író 1935-44 között vezetett. Előzetesként, a lato.ro-n a Szilágyi Júlia által írt előszót közöljük.


Szilágyi Júlia
A Sebastian-napló történetéből


Mihail Sebastian a véres romániai parasztlázadás esztendejében, 1907 októberében született, Brăilában. Ez a dunai kikötőváros még fontos kereskedelmi központ volt akkor, de már azelőtt is sokáig, hosszú történelmi korokon keresztül, és még a huszadik század elején is ez határozta meg a jólét és a nyomor jeleit, meg azt, hogy az akkori fővárosnál régibb hagyományú, még Bukarestnél is vegyesebb lakosságú város volt, tágasabbra nyitott ablak a világra. Bő húsz évvel idősebb, világhírű földije Sebastiannak az a Brăila környéki falvak egyikéről származó Panait Istrati, aki gyerekkori emlékein töprengve felsorolja Brăila jellegzetes városrészeit, ebben a sorrendben: az orosz, a zsidó, a görög, a cigány negyed. A jelenlét és az elkülönülés – mediterrán térségbeli, balkáni vagy távolabbi kikötők, metropoliszok, világvárosok társadalmi és etnikai képlete ősidők óta. Maga Sebastian a nosztalgiától sem tompított kritikai érzékkel gondol vissza szülővárosára, gyermekkora környezetére és meghatározó körülményeire, visszatekint a családtörténeti múltba, egészen az atyai dédapáig, akinek a neve már szerepel a város 1828-as telekkönyvében: ő, a Gropeni-i Mendel, egy környékbeli földesúr afféle könyvelője, de a fia, az író nagyapja már a kikötőben dolgozik, bár „ünnep estéken ő is hatalmas héber könyveket olvasott, csak nem merült el bennük olyan szenvedéllyel, mint az anyai nagyapám...". Az apai nagyanya pedig: „Hófehér hajával, fáradt nyugalmával olyan, mint az olvasókönyvek nagymamái. Érdes román nyelvet beszél, falusiasat, a havasalföldi falvak nyelvét.(...) Asszimilációról persze nincsen szó, de ezen a családi ágon érzek valami keménységet, és ez bizonyosan a Duna hatása, amely mellett nemzedékek nőttek fel." A leszármazás másik ága pedig: „Anyám családja sokkal később jött ki a gettóból. Bukovinaiak voltak és észak-moldvaiak, négy fal között élő emberek, könyvek fölé görnyedők.(...) Melegházi, furcsa érzékenységük mellett az apám családjának keménysége valósággal durvának hat. Talán ezzel magyarázható az a néma egyenetlenség, amely mindig is elválasztotta őket, az egyik sértődékeny, a másik egykedvű, az egyik erejét a másik faragatlanságnak érzi, az egyik érzékenysége a másik szemében kényeskedés. A Duna és a gettó nem értik egymást..."
Ez a kettős örökség határozza meg azt a nyugtalanságot, amely Mihail Sebastian lelki valósága, a külső kihívásokra adott, ellentmondásos, nem ok nélkül vitatott válaszainak háttere.
De: vajon ideillenek-e, a Sebastian-napló elé, a Kétezer éve önéletrajzi, családtörténeti vonatkozású kitérői? Talán igen, mert éppen ez a könyv vágja ketté az író életrajzát, azelőttre és azutánra. Ebből a regényből és az előszavából, a kettőből és összebékíthetetlenül kétféléből egy borító alatt, pattan ki a botrány, oszlik meg a közvélemény és a szakkritika akkor és időről-időre ismét. Énregény a Kétezer éve, tehát lebegteti a kérdést, az olvasóra bízza a választ, hogy vajon azonosítandó-e a szerzővel hőse, akire ráruházza egyes életrajzi adatait, a rokonságát és a tűnődéseit, vitáit és barátságait, a legionárius diákokat, akik nap mint nap kiverik makacsul kitartó zsidó társaikat az egyetem tantermeiből, s egyáltalán azokat a nem csak irodalmi értelemben tipikus mozzanatokat és szereplőket, amelyek és akik a húszas–harmincas évek Bukarestjében valóságosak voltak. Az életregény és a napló rokonsága nem újkeletű. De megújítja a regényforma fellazulása a huszadik század elejétől napjainkig. Az író neveltetése, a kétféle családi hagyomány, ragaszkodása a szülőföldhöz, a gettóvilágból való kitörés igénye, a modern életé, amelyben természetesnek érezné, ha hagynák, hogy egyaránt jussaként birtokolhassa a soha meg nem tagadott zsidó szellemi örökséget és a dunai táj igézetét, a román nyelvet, mint írói léte közegét és az egyetemes kultúrához való tartozás otthonosságát, mindazt, amit a vallomásosság hitelével tesz mindkét mű, mindkét műfaj közös forrásává.
A legtöbb naplóból nem annyira a szerző írásművészetét, mint inkább az egyéniségét ismerhetjük meg. Nincs ez másként a Sebastian naplójával sem. Ha a nyilvánosságnak szánta volna, és ha életben marad, aligha adja ki a kezéből anélkül, hogy még dolgozna rajta, anélkül, hogy irodalmibbá tenné. Hitelessége, érdekessége, varázsa éppen abból a körülményből ered, hogy ez a napló megmaradt majdnem nyersanyagnak, dokumentumtárnak. Posztumusz műnek. Alaptónusa nem az önmutogatás, hanem az önsajnálat, az önkínzás – éppen ezt szokta a magára adó ember a külső tekintet elől elrejteni. Ha az utókor mégis betekintést nyer ebbe a belső világba, választhat a kukkoló, a kutató és az empátiás embertárs szerepei között. Maga a szerző így vall naplójában a naplóról:
„Ahhoz, hogy naplót vezessen az ember, valamiféle energia kell, egyfajta kitartás legalább is eleinte, amíg belejössz és megtalálod a helyes hangot. Végül is van valami mesterkélt abban, hogy az ember bizalmas feljegyzéseket készít. Sehol nem érzem hamisabbnak az írást. Hiányzik az a mentség, hogy a közlés eszköze, nem tűnik közvetlenül szükségesnek. (Eszembe jut, hogy amikor Párizsban Poldyval [az író orvos testvérbátyja – Sz. J. ] / magunk között voltunk, sosem beszéltünk franciául, pedig szerettük volna gyakorolni a nyelvet. De ahhoz olyasvalakinek a kényszerítő jelenléte kellett, aki más nyelvet nem ismer). Hasonló zavar nehezíti meg azt is, hogy »önmagamnak írjak«. Az írást, ha nem arra szolgál, hogy kommunikáljak valakivel (levélben, cikkben, könyvben), kezdem, legalábbis eleinte, abszurdnak érezni, intimitásától megfosztottnak."

A Sebastian-napló az 1935-től 1944-ig terjedő korszaknak, zsidóüldözésnek, háborús éveknek, történelmi tragédiáknak, egyéni kötődéseknek és csalódásoknak krónikája. És mint minden napló – monológ. Benne események és hangulatok, alkotói vívódások és anyagi gondok váltakoznak. Akarva-akaratlan önarckép, gyakran önkritikailag az, és persze kortárs arcképcsarnok. Nem úgy tükre a szerző külső és belső világának, és nem úgy őszinte, mintha ki akarna terjedni ez a monológ mindenre, ami az utókort érdekelheti. Nem is az utókornak készült. A kutatók figyelmét nem kerülte el, hogy ezt a naplót a spontaneitás jellemzi inkább, mint a műgond.. Nincs híjával ugyan az inkább írói, mint irodalmi erényeknek, fontosabb itt a megfigyelés, mint a kidolgozás, az impressziók ereje, az önvallomás kényszere diktálta, nem pedig valamilyen kimódolt önéletírási stratégia. Kiélezetten, felfokozottan hozza felszínre ez a kilenc év, az író utolsó kilenc éve, válságok, egzisztenciális és elvi döntések ideje, mindazt, ami az emberekben mint lehetőség lappang és kevésbé jellempróbáló időkben talán önmaguk számára sem válna nyilvánvalóvá. Érvényes ez magára Sebastianra, barátaira, kollégáira, írótársaira, színházi emberekre, újságírókra, bizonyos értelemben a román szellemi elitre általában.
Nicolae Iorga, a jeles történész és nacionalista politikus, pártvezér önéletírásának Az első politikai és nemzeti törekvésekről szóló fejezetében írja a moldvai polgárságról, hogy „szinte teljes egészében idegen, és nemzetivé nem is tehető", és ez az utalás a zsidóságra vonatkozik. Sebastian anyai nagyszülei, a naponta templomba járó, szent könyveket forgató órás nagyapa, és a művelt, öregen is elegáns szépasszony nagyanya ehhez a középosztályhoz tartoztak. Az alig polgárosodó, premodern társadalomban, ahol még nem alakult ki ennek a rétegnek a nemzeti változata, a zsidó órás nem kiszorít valakit, valamit, hanem pótol egy hiányt. Idegenségét a jelek szerint az unokája is örökölte, nem annyira mint saját viszonyát a családinál tágabb környezethez, hanem mint ennek a környezetnek a szelídebben vagy durvábban idegenkedő magatartását iránta. Első ilyen tapasztalatát az iskolában szerzi, ahol osztálytársak figyelmeztetik, hol van a helye és hol nincs. Ez az első találkozás az antiszemitizmussal megsebzi ugyan, de mint emlék feltehetően csak emeli a sorsfordító élmény meggyőző erejét, értékét: az érettségin a román líráról szóló írásbeli dolgozatával feltűnik a vizsgabizottság szintén brăilai születésű elnökének. Nae Ionescunak hívják, karizmatikus egyéniség, logikát és metafizikát tanít a bukaresti egyetemen. Lapja is van, a Cuvântul. A nagy példányszámú, tekintélyes, konzervatív napilap ekkor még II. Károly király szolgálatában áll. Miután már az első, még Brăilából küldött cikkét késedelem nélkül közölte, a bukaresti egyetem jogi karára beiratkozott fiatalembert alkalmazza is Nae Ionescu a laphoz. Egzisztenciát biztosít neki és szakmai kifutópályát. Kitűnő tollú, sokoldalú, művelt munkatársat nyer a huszonkét éves szerkesztő személyében. Életre szóló hálára kötelezi, a rajongásig, az önámításig, sőt az önmegtagadásig menő hűségre, és ez a lelki függés Sebastiannak nem csak a mindennapokra bontható sorsát, hanem még az utóéletét is meghatározza. Ámde Nae Ionescu már a legionárius mozgalom ideológusaként viselkedik, amikor a teológiai antiszemitizmus érveivel értelmezi és támadja nem csak a könyvet, a Kétezer évet, méghozzá éppen annak előszavában, hanem a szerzőt, és nem is csak a szerzőt, hanem személyében a zsidót, nem egy zsidót, hanem a judaizmust általában. Nem kétséges, hogy Nae Ionescu Sebastian feltétlen lojalitására számított. Ami meg is volt, meg nem is. Ugyancsak meglephette és felbőszíthette mindenekelőtt a – már a címmel sugallt – öntudat, a kettős identitás bejelentésének gesztusa. Felmutatja a múltat is, a zsidó szenvedéstörténetet. Ezzel pedig arra emlékeztet, hogy itt, Európában meghitt idegenként él egy nép, amelynek régebb van köze a világtörténelemhez, mint az üldözőinek. Zavarhatta az is, ahogyan ez az akár kulcsregényként olvasható mű a korszak bukaresti szellemi életéről szól, a diáknyomorról, az egyetemet terrorizáló vasgárdistákról, a zseniális, ám cinikusan közönyös egyetemi tanárról, akiben akár magára is ismerhetett, a kiútkeresőkről, a cionistáról, a kommunistáról. Leginkább talán az őszinteség irritálhatta: a származásától kulturálisan távolodó, már-már úgy tűnik, szabadulni vágyó mesélő az író alteregójaként szégyenkezve bevallja gyávaságát és megvallja szolidaritását ama kétezer év örököseivel. Ezt az örökséget Mihail Sebastian a zsidóság metafizikai dimenziójának tekinti. Nae Ionescu pedig fundamentalista ortodox álláspontról büntető ítéletnek.
Az utókor számára szokatlannak tetsző előzménye ennek a történetnek, hogy az előszót maga a szerző, Mihail Sebastian kérte mentorától, főnökétől, professzorától, még 1931-ben. Csakhogy ekkor még nem következett be Nae pálfordulása, kiűzetése „a hatalom védte bensőség" fedezékéből, szakítása a királypárti politizálással és nyílt csatlakozása a szélsőjobboldali Vasgárdához. Hiszen 1927-ben, amikor a Keresztény Ifjak Egyesülete, az éppen alakuló Mihály Arkangyal Légiója egyik fiókszervezete, Nagyváradon tartott kongresszusának úgy ad nagyobb nyomatékot, hogy programját félreérthetetlenné teszi: zsinagógákat dúl fel, járókelőket bántalmaz, kirakatokat tör be, a világsajtó felfigyel, a tájékozott, tekintélyes professzor és publicista pedig népszerű vasárnapi rovatában elítéli az atrocitást, és megállapítja, hogy elkövetői számára a kereszténység csupán cégér. Mintha nem ugyanaz az ember írta volna az egykori cikket és az 1934-es előszót! Nae Ionescu elég gyorsan megtette az utat a metafizikától a gyűlöletbeszédig. Sokszínű lényéből, gátlástalanul váltogatott nézetei készletéből, állásfoglalásaiból ki-ki azt választhatta, amiben hinni akart. Mihail Sebastian választása legalábbis kétértelmű. Sértett ember lett, de nem haragtartó, és a legkevésbé sem bosszúálló. A kelleténél defenzívebb az életstratégiája, megbocsájtóbb és hűségesebb a természete. Ebben a konfliktust kerülő védtelenségben – nem véletlen az ominózus regény címe! – lehet, hogy éppen a kétezer év kollektív tapasztalata egészíti ki az egyéni alkatot. Csakhogy a pálya első szakasza, a bemutatkozásé, még a félelmetesen harcias publicisztika ideje. Bebizonyította Mihail Sebastian, hogy vannak szellemi eszközei a nagyon is offenzív magatartáshoz. Vitriolos cikkek alapozták meg a hírnevét és szereztek neki nagyon különböző táborokban számos ellenséget. Barátokat is persze. Erősnek és szabadnak érezte magát ekkor? Sikeresnek mindenképpen. És az is bizonyos, hogy nemzedéke legjobbjaihoz nem csak életrajzi adatok köteléke fűzi. Amíg csak a tehetség és pimaszul tehetséges fiatalok mindenkori, rombolva építő indulata fűti az összetartozás-tudatot, addig Mihail Sebastian barátai Mircea Eliade, Emil Cioran, Constantin Noica, Camil Petrescu, Eugen Ionescu voltak. Éppen az ideológiai pandémiát allegorizáló mű, Az orrszarvú majdani szerzőjének kivételével lelkesen elfogadták a gyilkos szélsőség politikáját. És mind a Nae Ionescu köpenyéből bújtak elő.
Amit maga Sebastian valóban átvett Nae Ionescutól, az a liberalizmus kritikája. Nem következetes ebben sem, mert értékrendje középpontjában mindig is az egyén állt, az egyén értéke, méltósága, jogai, veszélyeztetettsége. Máig vádolják azzal, hogy fullánkos tárcákban gúnyolta a román parlamenti demokráciát. Hogy ennek a Mester örült, hogy ez a Cuvântul hivatalos politikája volt, az nem kétséges. De az sem, hogy Sebastian félt a tömeguralomtól és nem vette komolyan, nem tekintette kiérleltnek, hitelesnek a hazai liberalizmust, és a parlamenti demokrácia paródiáját látta a bukaresti képviseleti demokráciában. Ebben a kritikus attitűdben Mihail Sebastian valójában Caragiale, no meg az alap nélküli formák bírálója, Titu Mairescu nyomdokain halad. Amit viszont nem vett át Mihail Sebastian Nae Ionescutól, az az erőszak kultusza, az ortodox misztika és a nacionalizmus. Márpedig éppen ezek a Vasgárda ideológiájának tartópillérei.

Időről időre az értelmiségiek közül is sokan átélik az önálló gondolkodást felfüggesztő politikai fanatizmus, valamiféle erkölcsi tudathasadás, az erőszaknak behódoló konformizmus, önámítás életszakaszait. Jules Renard Naplóját kommentálva állapítja meg a saját naplójában Sebastian, hogy a francia író „képmutatás nélkül jegyez fel mindent, amit az ember tudata megismerhet egy nem mindig hősi élet során." Kritikai önvizsgálat is ez a megállapítás. Naplójában Sebastian elismeri és gyakorolja az őszinteség értékét, mi több, magára ismer abban az emberben, akinek nem való a hősi élet. Egyébként éppen a hősi élet a korszak egyik vezérszólama, és hozzátartozik a Vezér iránti feltétlen odaadás, a deszperádó erkölcs, a vivere pericolosamente hisztériájához. 1932-ben, amikor a fasiszták betiltják Olaszországban az idegen szavak használatát, Sebastian felszisszen: „Valahányszor egy közösség átesik a »nemzeti ébredés« folyamatán, kitör rajta a purista düh. Csakis nemzetien akar enni, öltözködni, járni és beszélni." Egyes kommentátorai felróják az írónak, hogy bár a diktatúrákban, kivált pedig a hitlerizmusban felismeri az irónia hiányát, vagyis a szellem hiányát, nem tagad meg némi rokonszenvet Mussolinitől. Mások viszont kimutatják, hogy nem volt ez kritikátlan szimpátia és korántsem profasiszta hajlamból eredt. Ma már, a huszonegyedik század elején kevesen tudják, hogy a Duce szocialista újságíróból lett politikus (amerikai sajtóértesülés szerint a brit titkosszolgálatnak is dolgozott, nem csak a lapjának), valamint hogy a futurizmus kezdetei és egyes futuristák pályaíve érintkezik a fasizmuséval (például a Marinettié), másoké a kommunizmuséval (például a Majakovszijé), és eleinte, a programformálás és a szociális demagógia idején, nem csak a tömegek, hanem a kor legnyitottabb értelmisége (például Freud) szemében Mussolini még egyáltalán nem annak látszott, aminek a történelem és a történetírás utólag mutatja. A Kétezer éve megjelenésekor Hitler egy éve Németország ura, és a román politikában is félreismerhetetlen a radikális jobboldal térnyerése és félreérthetetlenek céljai és módszerei. Az addig csak antiliberálisként viselkedő Nae Ionescunak nem is kellett keresnie fegyvertársakat, megvoltak már, tanultak tőle, készen álltak a cselekvésre, a hatalom megszerzésére minden áron és minden eszközzel, és ő, Nae Ionescu professzor, az elit értelmiségi a kedvükbe járt: ellátta őket eszmei munícióval. Az a bizonyos előszó felért egy tüntető csatlakozási nyilatkozattal, ha erre még szükség lett volna. Felfedezettje, Mihail Sebastian, a hű tanítvány, ekkor és itt csupán feláldozott szemléltető eszköz.

Ideológiák és események baljós forgatagában, már az első világháborút követő általános csalódás a polgári értékekben, a humanizmus erejében, a békés haladás mítoszában megteremtette egyfelől az agresszivitás, másfelől a szorongás légkörét. A Sebastian-napló hangulata ebben a légkörben alakul ki. Stílusát, minden csiszolgatás nélkül, a szerző közérzete határozza meg. Valójában már a Cum am devenit huligan? (Hogyan lettem huligán?) című, egyszuszra megírt könyve a publicisztika gyors reagálását elegyíti már az esszé, de még inkább a napló személyességével. Sebastian itt összegezi, nagyon higgadtan, nem pedig a sértett hiúság hangján, a Kétezer éve megjelenése nyomán kialakult közhangulatot, a fogorvosától kezdve, aki ugyan nem olvasta a könyvet, de véleménye van róla, mert hallotta, hogy mit beszélnek az emberek, egészen a profi sajtómunkásokig, akik jobbról és balról kéjesen mártogatják tollukat a sikeresebb, de most éppen pórul járt kolléga vérébe. Az utcákon már úgyis egyre gyakrabban nem csupán képletes vér folyik. A vasgárdisták nem csak szónokolnak és nem csak menetelnek nyalka egyenruhájukban: rendőrtiszt, bíró, miniszterelnök vérét ontják minél nyilvánosabban, hadd lássák és értsék meg: így jár mindenki, aki útjában áll az „új rend" érvényesítésének, az „új ember" kialakításának. Ezek ugyanis nem csupán egy későbbi korszak jelszavai! Az olasz fasciók, a német különleges alakulatok, SA, SS, a román Vasgárda peckesen vonul és gyilkol. Ma betiltják, holnap új néven új életre kel. Mihail Sebastian véleménye viszont az, hogy: „A kritikai szellem sosem viselt egyenruhát. Civil".
Fontos felismerés ez. Az épen maradt, kevés számú bizonyosság egyike a vihart követő szerepválság idején. Hiszen tudja, hogy többé nem lehet az, aki eddig volt: sikeres fenegyerek. Számára ekkor a napló a szerepkeresés eszköze. Önanalízis, önterápia. Nem tudja még Mihail Sebastian, s rövid élete nem engedte, hogy valaha is megtudja, az utókor felől nézve már meg is találta az új funkciót: a tanúét. Ez a szerep paradox módon éppen azzal függ össze, hogy nem tudott vagy nem akart lemondani a régi, meghitt kapcsolatokról, amelyek a harmincas évek derekáig nagy mértékben meghatározták társadalmi pozícióját. Valamilyen fonák módon az önazonosságához tartoztak azok az emberek, akiknek a szellemi alakulása éppen ennek az önazonosságnak a lebontásához vezetett. Továbbra is ragaszkodik a Mesterhez, az immár büszkén zöldinges barátokhoz, akik közben szépen kihátrálnak az életéből. Tudja ugyan, hogy „a történelem nem osztogat ajándékokat", látja és naplójában rögzíti Nae Ionescu ripacskodását, rájön, hogy az, akit eredeti, nagy szellemnek gondolt, Spenglert plagizálja szóról-szóra, és Sebastiantól, tőle magától tudjuk, hogy amikor Naet letartóztatják, mint politikai gyilkosságok felbujtóját, kétségbeesik. És zokog, amikor halálhíréről értesül. Idézi Eliade és a többiek magántársaságban elhangzott, elképesztő kijelentéseit. Közben ő maga úgy gondolja, hogy „Semmilyen ár nem túl nagy az embernek azért a jogáért, hogy egyedül maradhasson, félemlékek, félérzelmek, féligazságok nélkül." Mégis habozik, visszaretten, vonakodik megadni a keserves történelmi és személyes lecke árát, véglegesen lezárni életének azt a fejezetét, amely már úgyis visszahozhatatlanul a múlté, szakítani azzal a valaha volt eszményi baráti körrel, amely most már csak az emlékeiben él. Ilyen megjegyzésekkel lát el a naplóban egy-egy igazán kínos epizódot: „szerettem volna odamondani, legszívesebben visszavágtam volna, erre az lehetne a replikám, hogy..." De nem mond oda, nem vág vissza, nem replikázik. És nem szakít. Ha megtette volna, akkor persze ezek a tanúságtételek sem lennének. A tanú jelen van, hallgat, figyel, mindent megjegyez és megörökít az utókor, a történelem számára.
Az ilyesmiért pedig nem csak megértés, elismerés, hála jár. Aki a lélektan felől közelít a Sebastian-jelenséghez, az majdnem mindent meg tud magyarázni. Aki viszont erkölcsi szempontból ítéli meg a helyzetet, amelyet az író szenvedve, önmagával viaskodva, de vállalt, az semmilyen mentséget nem talál. Van, aki sehogy sem érti, hogyan lehetett ennyire naiv egy ilyen rendkívül éleseszű ember. Személyiségképlete beleillik abba a jelenségegyüttesbe, amelyet a szociálpszichológia kognitív disszonanciának nevez. Az egyén olykor nem hajlandó kialakult véleményeit, magatartását, érzelmeit megváltoztatni, hozzáigazítani olyan tényekhez, amelyeket felismert ugyan, de valahol nagyon mélyen nem képes elfogadni. Elképzelhető, hogy mindezek a széttartó jellemvonások, tulajdonságok, helyzetek együttesen érvényesek, innen jön a karakter komplexitása, az a feloldhatatlan belső feszültség, amely egész életében kísérte, írásainak mondanivalója és formaelve volt, és valójában túlélte az írót, máig táplálja a műve és sorsa körüli izgatott légkört.
Bach-muzsikával kezdődik Mihail Sebastian naplója, 1935 telén. És 1944 decemberéből való az utolsó bejegyzés, egy téli kirándulás néhány sora. A hó, a hegyek ezúttal nem tettek csodát. Elmaradt a felfrissülés, a megtisztulás, a visszanyert erő és lelki béke. A két dátum között az élet utolsó évei. Házukat lebombázták, zsidósága miatt állását elvesztette, az Írószövetségből kizárták, egy-két színdarabját bemutatták ugyan (a legsikeresebbet, A névtelen csillagot a zsidótörvények miatt egy jóbarát, brăilai földi neve alatt tűzte műsorra az a színház, amelynek Mihail Sebastian a házi szerzője volt), munkaszolgálat előtt egy gyötrelmes katonai kiképzést is végigcsinált, felejthetetlen képsorban örökíti meg a román katona reménytelen megalázottságát, a rossz ellátást, a tisztek kegyetlen önkényeskedését („A testi leromlás zülleszt, felszámolja az emberi méltóság erőforrásait"). És a másik életről is beszámol a napló, például a Sebastiant minden körülmények között vállaló, mert csak a saját véleményükre adó arisztokratákkal, Bibescu herceggel és angol feleségével való baráti együttlétek idilli napjairól a birtokon és a bukaresti mondén társaságban. A két véglet minden kiegyenlítés nélkül jellemzi ennek a rövid életnek a kereteit. Az is, hogy visszahívják az állásába, az Írószövetségbe, amikor fordul a történelem kereke, egyesek úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, mások meg magyarázkodnak...
Van szerelem is a naplóban, ha nem is boldog szerelem.

Az első bejegyzés nem tűnik igazán kezdetnek, az utolsó nem tűnik végnek. Töredék? Torzó? Mindenképpen befejezetlen, akárcsak az 1945 májusában egy pillanat alatt lezajlott ostoba közlekedési balesetben félbemaradt, harminchét éves élet. A Sebastian életében közölt néhány részletet leszámítva, a Napló maga félévszázaddal később jelenik meg. Franciaországból került elő, az író öccse által kicsempészett hagyatékból. Örökösök és kutatók tanúsítják, hogy valamennyi elveszett belőle a viszontagságok közepette. Vegyük úgy, hogy Mihail Sebastian életének és talán a naplójának is tényleges és mindenképp méltó záróakkordja az a néhány sor, amelyet a háború végén jegyez fel, egy új történelmi fejezetet nyitó, kétértelmű szabadságban a szabadságról:
„Talán ámítjuk magunkat, hogy a mi szabadságvágyunk azonos a tömegekével. Nekünk Montaigne szabadsága kell: az értelmiségi ember szabadsága, aki védi magányát. A parasztoknak, munkásoknak, a „tömegnek" egyszerűbb, de sürgetőbb igényei vannak."



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.