Irodalom és a City

Több mint másfél évtizede már, hogy nem lányokként, asszonyokként, nem dolgozó nőként, nem ifjú munkásként szólítanak meg a sajtótermékek. Ahhoz is szokni tanulunk, hogy elle-nek, glamour-girlnek, one-nak titulálnak, hogy a Cosmo világpolgárrá alakított, hogy a férfiaknak különleges health jár ki, hogy ami körülvesz bennünket, az beau monde. Úgy érzem mégis, hogy ezek a city és life guide-ok sajátos gondokkal küszködnek, mialatt a nemzetközi Glamour, Cosmopolitain, illetve a Nők lapja, Gyöngy paradigmái közötti utat keresik. Illetve, hogy emiatt a tanácstalanság miatt nekünk, olvasóknak sem könnyű a dolgunk.

Két évig éltem Franciaországban. Ott szoktam rá arra, hogy Vogue, Officiel, Glamour, Jalouse nélkül nem telhet el a hónap. Néha még Vogue Homme nélkül sem. Ami heti egy áttanulmányozott lifestyle and fashion magazint jelentett. A szokásról itthon sem tudtam lemondani. De már csak folyamatos felháborodással tudok hódolni neki. Mindig az az érzésem, hogy a trendek tekintetében félrevezetnek, átírt tendenciákat kapok, s kénytelen vagyok bulvárhírekkel megelégedni. Pedig a francia tapasztalatom nyomán kiállításokról, szép filmekről, mondén eseményekről, könyvekről szerettem volna olvasni és arról a divatról, ami mindezekkel összefüggésben áll. Arról a beau monde-ról, amely valóban szép minden porcikájában, mert folyamatosan esztétikusra találjuk ki. Hogy Nicolas Sarkozyt parafrazáljam, az esztétikus világot teremteni kell, nem megvárni, hogy elkövetkezzék. És éppen ezt nem érzem, hogy ebben ezek a magazinok segítségemre/ünkre volnának. Egyrészt nem lehet 200.000 forintos Dolce&Gabbana táskát ajánlani olyanoknak, akik nem a Zadig&Voltaire hasított bőr, hanem a Daniel Ray vagy Fishbone vászontáskájukat akarják most lecserélni. Másrészt meg nem lehet a hollywoodi sztárvilággal etetni azt a közönséget, akinek esélye sincs konkrét tapasztalatokat szerezni arról a világról. Nyilván azt is tudom, hogy létezik a nemzetközi női sajtónak egy búlvárabb (Glamour, Cosmopolitain stb.), illetve egy a divatot művészetként felvállaló (Vogue, Officiel, Runway stb.) változata. S hogy a kettőt egyszerre biztosítani nagyon nehéz. De ez még nem mentség.

Én a kontinuitásban hiszek. Mostani és egykori fogyasztói szokásaink kontinuitásában, egykori és mostani tevékenységi formáink közötti kontinuitásban, illetve e két szféra egymáshoz viszonyított kontinuitásában. Abban, hogy a kolozsvári ószer, a second handek érintkeznek a Zara, Mango, Promod, H&M ajánlotta öltözködési kultúrával. Ezért gondolom úgy, hogy az urbánus világban való tájékozódás eszközeit honosítanunk kell.

Miközben hosszabb ideje gondolkodtam ezeken az ellentmondásokon, végre, négy hónappal a Cannes-i bemutató után, a moziünnep alkalmával Pesten is bemutatták a Volvert, Pedro Almodovar új filmjét. A vélemények megosztottak voltak. Hasonlították a Match Pointhoz, amiben, mint a Volverben egy gyilkosságra kell élet(ek)et építeni, hasonlították a Mindent anyámról- és a Beszélj hozzához, s ezekben a viszonylatokban nyilván lemaradt. Mintha – mondják - a Rossz nevelés óta Almodovar nem tudna ugyanolyan intenzív maradni. Én viszont nagyon örültem a filmnek. És nem csupán a plakát színei, a divatvilágba most ismét visszatért -70-es évekre és a szecessziós grafikára utaló vizuális effektusok miatt. Hanem a színekért, a kosztümökért, a kezdőjelentért, Raimunda Penelope Cruzra kiosztott szerepéért, a storyért. Mindenikben volt valami olyan tünetre való reagálás, amit én éppen ebben az urbánus térben való autentikus tájékozódás-kérdésben jelentősnek éreznék. Vegyük csak sorra. Carmen Maura, Penelope Cruz és a frissen felfedezett, ígéretes Yohana Cobo, (akit A hetedik napban fedeztem fel magamnak) színes bokára kötős espadrille-okat, ceruzaszoknyákat, kötött kardigánokat és hamisított Louis Vuitton-táskákat hordanak. Az elemeket a 2006 tavasz-nyári kollekciókból ismerjük, a film las chicasai azonban mindezt fűzöldben, püspöklilában, vérpirosban, koromfeketében preferálják azon a nyáron, amikor a divatvilág a fehérre, a krémszínre esküszik. És a kötöttből sem a habos mohairt, a vékony selyemszálat választják, hanem a Jesus del Poso által honosított, vastagabb fonalakból készült változatot. Aztán még hozzá kell venni azt az első képkockát, amikor egy La Mancha-i falu temetőjében színes ruhába öltözött nők élénk csevely közben fényesre sikálják halott férjeik sírköveit. Teszik mindezt kalákában, energikusan, zajosan és színesen. Olyan kép ez, amely a XXI. század első évtizedének filmművészetéből bizonyosan kanonizálódni fog. És ott van Raimunda, aki lánya mostohaapján elkövetett gyilkosságát magára vállalja, rejti, sikerrel titkolja. És direkte férfiakat próbáló fizikai erőfeszítéseknek kell megfelelnie. Bájos és almodovari jelenet, amikor az éjszaka leple alatt négy nő emel be egy hullával feltöltött fagyasztóládát a bérelt teherautóba. És ez az erőfeszítés nem nagyobb és nem kisebb annál, amikor Titkom virága főhősnője csizmája lehúzásával órákat kínlódik férje távollétében.

A Volver egy La Mancha-i faluból Madridba átszármazó, genetikusan öröklődő női magatartásmódról mesél, arról a nőről, aki saját ítéletére hagyatva magára vállalja az igazságszolgáltató szerepét. Az eltérő temperamentumú, bűnökbe és hazugságaikba bonyolódó férfiak az áldozatok. Éppen ezért a film egyetlen férfi kulcsszereplője öt percnél kevesebb ideig van színen. A film azonban nem arról szól, hogy ezek a feminin társadalmak létjogosultak lennének, hanem arról, hogy a nagyváros ilyen mikrotörténetekkel van tele, hogy az urbánus kultúra ilyen eseteket hoz közös nevezőre. Ehhez Almodovar sokkoló storyt választott.

Amit bátran eltanulhatunk tőle, az az, hogy a big citybe való felszívódás történetei nem tűnnek el nyomtalanul, s hogy beépülnek, belesimulnak annak a világnak az arculatába, melyet egységesként érzékelünk. Az urbánus világ és a művészetek, irodalom közötti érintkezésben én is ilyen honosított történeteket szeretnék keresni. A galmourgirlöknek, akik hordtak még sólyomnyakkendőt.

[kép: Keszeg Ágnes krokija]