Irodalom és a City

„Erdélybenn is el-hatván a fellyebb vágyódó pipes Patyolat népnek vásott módisága, mint hogy messze Béts, vagy Paris, s minden harmad nap nem újjíthatja, Hóra s Kloska-módi Fő-kötőket, Pixiseket s.t kezdett a hazába behozni." – írta a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztője, Szacsvay Sándor 1785 júniusában. Sajnos, maximum a Horea-Kloska-árnyképekről lehet arra következtetni, hogy milyen lehetett az a Hóra s Kloska-módi. De a mondatot formai és tartalmi diszkrét bájain túl most két dolog miatt idéztem. Egyrészt és főként a sapkatrend miatt, másrészt és ugyanezért, csak más összefüggésben, a Rejtélyek, sorsok, múmiák kiállítás miatt.

Elég volt végiglapozni a szeptemberi női magazinok trendkatalógusait, hogy a téli sapka ügyét napirendi pontra tűzzem a vásárlási listámon. Mert most igazán markáns formákat javallanak a tervezők és még a rossznyelvek rágalmai ellenére sincs fent a kalap, az igazi karimás, kemény-, filc-, western-, kihívó kalap a prioritások listáján. Ehelyett van Bob Marley-inspirációjú kötött reggae-sapka (Marc Jacobs, D&G), barett (Alexander McQueen), lovaglósapka (Balenciaga, Bottega Veneta, Dsquared), kucsma (Louis Vuitton, Giambattista Valli). Szőrméből (Prada, Miu Miu, Alexander McQueen), gazdagon kötött vastag fonalakból (Burberry Prorsum). És csak vissza kell lapozni a 70-es évek kötőkönyveit, hogy a most éppen toppon levő modelleket megtaláljuk: a mackókötéses visszatűrős klasszikust, a (kockás) szövetből készült baszksapkát, az elől kivágott, harisnya-jellegű gyereksapkát, amit most már a 20-30-asok is vállalhatnak (Max Mara).

Igen, a sapkában az idei téli felelősség. A magam részéről egy H&M-es khaki vétellel vállaltam. És még csak egy nagy klasszikus: az őszi-téli Alexander McQueen-kollekció, ami színeiben, sziluettjeiben most ugyancsak vállalható, de a fejet övező madárszárnyakat a divatvilág örökkévalóságában is regisztrálják. S már utalnak a továbbiakra, a tavaszi kollekcióra, a 20-as éveket imitáló hajhullámokon megülő lepkékre.

Főkötőről azért éppen nincsen szó. Én most mégis szóba hozom. (Lásd a honosítási projektet. Illetve az ethno-láz négy szezon óta tartó, minden inspirációs forrást figyelemmel követő érzékenységét.) Nem abban a formában gondolok a főkötőre, mint Agnès Jaoui, aki a European Film Award díját középkori francia népi viseletet imitáló kosztümben ment átvenni, ami ugyebár a főkötőt is implikálta. Hanem abban, ahogyan most (2006. 04. 08. – 2006. 11. 30. között) látni lehet autentikus 17-18. századi változatában a budapesti Természettudományi Múzeumban a Rejtélyek, sorsok, múmiák kiállításon.

1994-ben a váci fehérek templomának felújítási munkálatai közben bukkantak egy földalatti boltozatos kriptára, ahol 1730 és 1808 között elhelyezett koporsókat találtak, 265 holttestet. A kiállítás csemege. Nem csak azért, mert ennek a természetesen mumifikálódott tetem-leletnek nincsen párja Európában. És nemcsak azért, mert az első fonetika tankönyv szerzőjét is látni lehet a halottak között. És még csak azért sem, mert az esetek 70 százalékában az anyakönyvek alapján családtörténeteket lehetett a tetemekhez társítani. De még a tuberkulózis-baktérium azonosítható, eddig ismeretlen, feltehetőleg genetikus úton terjedő változata miatt sem. Hanem a múmiák eredeti viselete alapján rekonstruált ruhák miatt. A kiállításon mindössze két múmiát lehet meztelenül látni (mondjuk azért egy 18. századi pocak látványa sem semmi), a többi esetben viszont azok a viseletek követhetők, melyekben a 18. századi váci szerzetesek, apácák és polgárok temetkeztek. Így jön ide a főkötő. A fehér, rózsaszín selyemszalagos fejékeken textíliából készült virágékek, fenyőágak. Gyerekeknek, nőknek. A főkötőviselet generációs eltéréseit leginkább azon a családon lehet követni, ahol az anya és két lánya teteme konzerválódott. A két lány tüdőbetegségben halt meg, az egyik 27, a másik 14 éves korában, az idősebb éveken keresztül ápolta testvérét. A romántörténethez fehér, barna textíliák járulnak. Látni kell. És egy kis inspirációs olvasnivaló a főkötőhöz: Ujváriné Kerékgyártó Adrienne: A magyar női haj- és fejviselet, Budapest, 1937.

[kép: Keszeg Ágnes krokija]