Irodalom és a City / Keszeg Anna: Mi a baj az élettörténeteinkkel?

Keszeg Anna: Mi a baj az élettörténeteinkkel?
Dátum: 2006-11-21 / Forrás: Látó Online

Remélem, mindannyian emlékezünk még arra, hogy a Sex és New York 6. szezonjának utolsó, An American Girl in Paris (Part deux) című részének legvégén a saját életterébe és élettörténetébe visszataláló Carrie, Mr. Big hívása és a lányokkal elköltött ebéd után arra a következtetésre jut, hogy a boldogság, a jó közérzet nyitja a saját magunkkal való elégedettség. A szingli-, de akár tágabban urbánus kultúrának nagy axiómája marad ez a mondat. Ezért szinte megrökönyödik a néző, hogy David Frankel 2006-os filmje, a The Devil wears Prada, ugyanebből az axiómából indul ki.


A film gyönyörű. Nem is lehetne másképp, hiszen ilyen cuccokat, ilyen jól, tudatosan és szakszerűen megkomponált outfiteket Sarah Jessica Parker óta valóban nem viseltek a filmtörténetben. És szépek a belső terek, a csészék, a szekrények, a sminkasztalok, az Apple-monitorokkal felszerelt irodaasztalok, de mindenekelőtt jó a film ritmusa, a siető, aktív, tökéletesen pontra tett, sohasem fáradt nők egymásra épülő képei. Viszont. És itt a viszontot nem úgy fogom kifejteni, mint a Citizen K novemberi számában megjelent filmismertető kritikusa, aki a társadalmi állásfoglalást hiányolta a filmből. Szerinte Lauren Weisberger azonos című könyvével ellentétben a film azt sugallja, hogy a zsarnokoskodó főnök (Miranda Priestly – Meryl Streep) minden elvárását teljesítő titkárnő (Andy Sachs – Anne Hathaway) egyedfejlődéséhez pozitívan járult hozzá a Runway szerkesztőségében eltöltött periódus. Nem ezt fogom mondani tehát a viszont után. Azzal nekem semmi gondom nincs, hogy az új közeghez való alkalmazkodás hozza meg az egyéni döntéshozatalhoz szükséges merészséget, s ezzel valamennyire legitimálja Miranda Priestly lehetetlen elvárásait. Csak azzal nem értek egyet, hogy miért kétlépcsős az a világ, amelyben ezekről a viszonyokról gondolkodunk. Hogy miért van vagy a Runwayos tapasztalat előtti és az aközbeni identitás között, hogy a kilépés miért jelenti a régi konfigurációba való visszatérést, hogy miért van csak Nate (Adrian Grenier) és Christian Thompson (Simon Baker) közötti választás. Léteznie kell egy harmadik lehetőségnek is. És ez benne van a Sex és New Yorkban. Itt Carrie éppen azért lehet elégedett önmagával, mert kipróbálta Alexandr Petrovksy mellett azt az életformát, amiben a saját jól berendezett new yorki világáról mondott le, és ez nem vált kárára.


Na de mindezt csak azért mondtam el, mert már többször találkoztam reptéren, Budapest-Kolozsvár útvonalon közlekedő mikrobuszon olyan lányokkal, akiknek ezek a tanítások kimaradtak az életükből. Most csak a két legeklatánsabb példa. 2005 nyarán Párizs Orly repülőterén sokat vártunk a Budapest felé induló fapadosra. Köztünk egy lány, aki fél éves Erasmus után jött haza. Rengeteg csomagja volt, bőröndök, szatyrok. Egyedül utazott, de talált egy nénit, aki mellé szegődött, és akinek rendre elmesélte a hat hónap élményeit. Hogy mennyire nehéz volt a nyelvet megszokni, hogy mennyi egyedül eltöltött napja volt, hogy milyen iszonyatosan nehéz egy ilyen társadalomban eligazodni. Dőlt belőle a szó. Mert oda tartott, ahol végre mindent fog érteni abból, amit körülötte beszélnek. A lány 23-24 éves lehetett.


Aztán egy hónapja Pestről jövet végighallgattam egy nála 4-5 évvel talán idősebb hölgyet, aki a korábban egyszer látott mikrobuszsofőrnek elmesélte angliai pasasával eltöltött két hetét, ennek többé vagy kevésbé pikáns részleteit, miközben még tíz személy volt kénytelen hallgatni őt. Én most nem reprodukálom a részleteket, képzeljen ki mit akar ebből a sikertörténetből. A lányok minél hamarabb szabadulni akartak és szabadultak onnan, tőlük, akik nálunk mindenben ügyesebbek, járatosabbak. És nem volt már türelmük, energiájuk arra, hogy kivárják, hogy mindezt azoknak mondhassák el, akikre e történetek igazán tartoznának. Alighanem az van, hogy a nyugat, a külföld, a misztifikált kapitalista világ kultúráját, illetve a benne ránk jutó szerepet mi, kelet-közép-európai lányok nehezen tudjuk asszimilálni. Hogy nekünk ez a Runwaynél való titkárnősködés tapasztalata. És hogy a kinti frusztráció az itthoni siker-és kudarc-történeteink kiindulópontja.


Én nem szeretnék többször hasonló történeteket végighallgatni. A kiegyensúlyozott, aranyos Carrie-vel, a negatív tapasztalatait egészségesen feldolgozó Andyvel szeretnék találkozni.


[Kép: Keszeg Ágnes krokija]



Archívum


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.