Irodalom és a City

Keszeg Anna

Hogy a múltkori dilemmámhoz visszatérjek, arról szeretnék mesélni egy exemplum erejéig, hogy milyen gyönyörű az, amikor a könyvnek piaca és presztízse van. (Olyan igazi, mint az iPodnak például. Hogy késelni érdemes érte.)

Még a hónap elején elkaptam a Pompidou Központban a Seuil kiadóról szóló kiállítást. Pompidou-szinten nem nagy dolog: ingyenes kiállítás az első szinten, kábé akkora térben, mint az az elszállt használati tárgyakat árusító souvenir-shop mellette (ahonnan soha nem vásárolnék semmit, mert sepercalatt megállapítja bárki, hogy az adott óra, szék, kiskanál, stb. onnan származik.) És én ezen a 50 négyzetméteren 3 órát töltök el, elindulok, visszatérek, meghallgatom, megnézem, felismerem. El is vinném, ha lehetne. Egyszerű az egész, nagy kartonfelületeken fotók sorozatokról, emberekről, reklámplakátokról.

Meg néhány dokumentumfelvétel hang- és képanyagban. A Seuil 70 évéről, az első katolikus alapítókról, felvételek szerkesztőségi ülésekről. Azokról a stratégiákról, melyekkel a Seuil-ből a humántudományok divatjainak elindítója lett. Az „Ecrivains de toujours"-sorozatnál (1951−1981) állok meg. Vizsgasegédanyag, vasárnap délutáni olvasmány, innen ismerem Proustot, Molière-t, stb., mikor kit kaptam el. Azt tudom meg, hogy 1978-ban, a 100. kötet megjelenésére valami emlékezeteset akartak. Yves Bonnefoy írt egy fiktív biográfiát erre az alkalomra Marc Ronceroille fiatalon elhunyt francia íróról, akinek korán bekövetkezett halála a francia irodalom egyik legnagyobb reményét függesztette fel. Marc természetesen nem létezett. A könyvet kis példányszámban nyomták, viszont a reklámja a sorozat többi darabjához hasonló volt. Bernard Pivot meghívta Bonnefoy-t az Apostrophes-ba és a kötet apropóján elbeszélgettek a kitalált életműről. Élesben.

Na, erre felkapom a fejem. Merthogy Pivot-t a napokban fedeztem fel. Egy 1990-ben a Gallimard-nál megjelent interjúkötetnek köszönhetően (Le métier de lire. Réponses à Pierre Nora. D’Apostrophes à Bouillon de culture, Folio). Minthogy az Apostrophes már a wikipédián is szerepel, nem szeretném hosszasan elmesélni történetét. A lényeg az, hogy volt egyszer egy könyvekről szóló műsor, ahol egy Bernard Pivot nevű újságíró péntek esti lázban nagy sikerrel győzte meg nézőit arról, hogy az általa ajánlott könyvek miatt másnap elmenjenek a legközelebbi könyvesboltig. Állítólag 20%-kal is növelni tudta egy-egy könyv eladási mutatóit. Volt, hogy többel is. Amiből azt gondolom, hogy a dolog százszázalékban hozzátartozik a 20. század végi francia történelemhez (napjaink történelme, ugyebár), hogy Nora készített interjút a pasassal.

Lieu de mémoire - gondolhatta magában. Ami való igaz, mert a kötetből, a beszélgetésekből ömlenek a nabokovos, szolzsenyitzines, durasos, cohenes, jankélévitches storyk, csak kapkodom a fejem, micsoda elitbúlvár, Árkádia VIP. Elmondok néhány elvet: az olvasás szakma, kemény székre ülve egyenes háttal kell űzni; műfaji diszkrimináció nincs, mindent olvasunk, napi tíz órában, verstől a tudományos értekezésig, a bűnügyi regénytől, a Párizsban-hogy-is-maradhatna-ki-képregényig, de kis részrehajlással a memoár és az esszé irányába; a könyvekről kérdező olvasás-specialista újságíró, nem tudós, nem irodalmár, hanem közolvasó (lecteur public); a könyvet nem önmagában kell eladni, hanem egyéb könyvekkel együtt, alternatívaként, a csatornaváltós esti tévénézőprogramok mintájára. Ha vált, váltson másra, olvasson gyorsan, olvasson mennyiségre, ne álljon meg, dobja félre, de vásárolja meg, tudjon róla, kísértse meg, ne legyen közömbös a könyvvel szemben. Ez mind nagyon, de nagyon tetszik, én is ebben hiszek, mert kábé így csinálom. Valahonnan elítélendő stratégia, de jobb szeretek többet felületesen, mint keveset alaposan. Olvasni, viselni, megnézni. Most erre a ritmusra eredményesebb rászokni. És ehhez eredményesebb alkalmazkodni.

Bernard Pivot-ra meg minden elismerésem mellett ráaggathatom a jelzőt, kultúrsznob. De hát egy olyan társadalomban, ahol az értéktelített amatőrfogalomnak hagyománya van, van-e értelme az ilyen kifejezéseknek? Ez az én kis primitív gyarmatosításom. De a jelenséget támogatom. A Seuil-jel együtt. Aki José Saramago kérésére biopapírra nyomta 2006-tól a szerző franciára fordított könyveit. Saramago erre vonatkozó kéréséről szóló levelét szintén a kiállításon láttam. Lassan az irodalom és a zöldek problémája irányába is nyithatnék.

Olvasnivaló: Hervé Serry, Les Editions du Seuil, 70 ans d’histoires. Seuil, Paris, 2008.

(Képek: Pompidou-központ - fotó; Ircity: Keszeg Ágnes krokija)