20 / Kisgyörgy Réka: Az elhagyottak

Kisgyörgy Réka: Az elhagyottak
Dátum: 2009-10-28 / Forrás: LátóOnline

Húszéves a Látó. Rovatunkban az eltelt húsz év általunk legjobbnak ítélt szövegeit közöljük - húsz héten át. A negyedik héten Demény Péter választása Kisgyörgy Réka szövegére esett a Látó 1994. februári számából. Kisgyörgy Réka a Látó-nívódíjak első évfolyamában, 1991-ben nyerte el a debüt-díjat.


Kisgyörgy Réka: Az elhagyottak
Kristófnak, szeretettel


Nem erről volt szó. Vagy legalábbis nem így. Tudom, hogy ezt már mások is mondták, és nem pontosan így, s az, hogy én most újra megismétlem a valaha mondottakat, tudom, semmin semmit nem módosít. Bár tudom, igen, tudom: valaha nem erről volt szó, meg nyilván, erről nem is így esett szó. Az az elmondható történet, amely erre az eseményre vonatkozik – ha jól meggondolom –, valójában nem is elmondható, pontosabban, ha elmondom, akkor minden lehetőség bebizonyosodik, kiderül, hogy nem vagyok jó anya, bebizonyosodik, hogy nem jó anya vagyok, egy másik lehetőség szerint pedig arra vonatkozó információk is kiszakadnának a történet tömbjéből, hogy: nem anya vagyok. Ez utóbbi akár igaz állítás is lehetne. Habár ugyanakkor az állítás igazsága nem zárná ki azt a tényt, hogy rendelkezem egy gyerekkel, azaz valahol a világon van egy kisgyerek, akinek az a szó, hogy anya, az én arcom vonásait eleveníti föl, a kisgyerek talán maga elé tudja idézni az orrom hajlatát, azt a jellegzetes domborulatot közvetlenül a homlokom és a hajtövek találkozásánál, tudja, hogy mit jelent a tükör számomra, s hogy ketten vagyunk (látszunk) benne, akkor az már lényegesen több, mint ha külön-külön látszanánk (lennénk) benne. Természetesen, nem az a kötelék számít, amelyet a vállam, az ő kis válla és az én – vállán és nyakán átfont – jobb karom alkot. Arról van szó, hogy vagyunk és ugyanakkor látszunk egymás számára , azaz a kettőnk és a világ dolga ebben a szűk kis térben, mondjuk, az ő szobájában: rendezett. Ezen a kérdésen, problémán, dolgon, adottságon, tényen (?), állapoton, viszonyon bizony illene már eltűnődnöm, csak az a „gond", hogy amíg magáig az el- és végiggondolás gondolatáig eljutnék, addigra már régen megtorpantam az egymással torzsalkodó, távolról sem szinonim fogalmak sorozatánál. Nézem a családunkat körülvevő tárgyakat, a lakás belső, gondosan vakolt és meszelt falait, nézem az arcokat, a fiam arcát, és nem értem, mi történik. Az, hogy valahogyan mindig beljebb szeretnék kerülni, vagyis az a gondolat, hogy oda beljebb jussak, többnyire megakadályoz abban, hogy valóban beljebb hatoljak. Ha nem arra gondolsz, ami történik, ha a készenlét nem jelent számodra többet figyelemnél. Ha kezedben a forró ólommal nem arra gondolsz, hogy istenem, ez forró ólom, akkor bizonyos, hogy el vagy veszve. Ülsz otthon egy kosár tojáson, és azon meditálsz, hogy ez a diszperz figyelem, istenem, mire vezet, s egyáltalán, a tojás mint olyan, vajon a tyúk méhburka-e vagy valami olyan melléktermék, mint a méhlepény? A tyúk talán naponta elvetél? Közben persze, a csibe távol attól, hogy kikeljen, magának marad, őneki nem a Te meleged kell, hanem megelégszik a tyúk melegével. Kívánni kezded a tollakat, amelyek sűrű burkot alkotva elrejtik előled a titkokat.
Egymásra vagyunk utalva. S ez a közhelyes fordulat, helyesebben, ez a feltételekkel körülbástyázott kölcsönösségi és függőségi viszony, amely egy életen át a kettőnk közti kapcsolat legalapvetőbb jellegére utal, s amelyet ez a három szó úgy-ahogy jellemez, meghatározza minden lépésünket. S ezzel csupán azt szerettem volna mondani, hogy nem vagyok egyedül, hiába illesztem orromra azt az új szemüveget, amelynek eredeti célja az volna, hogy kirekessze közvetlen környezetemből a nem oda kívánkozókat, hogy látómezőm is a saját világom legyen, azaz fények és árnyak, körvonalak és limesek, kavargás és kétségbeesés tágasra szabott hálójából ne váljanak ki számok és statisztikai görbék, olyan szilárd anyagi testek, amelyek arra utalnának, hogy a bennünket körülölelő univerzum rendje állandó és változtathatatlan. Megvásároltam a szemüveget, ezt az igen széles és nyújtott keretű sötétkék üvegneműt, még ott, az üzletben felpróbáltam, és arra gondoltam, hogy ez most már így marad, ezzel fogok járni, és lám-lám, senki nem sejti majd, hogy egyetlen gesztus révén sikerült a magam képére formálnom a világot. Ez a csupán saját személyemre szabott megváltás, gondoltam, elkülönít. Vagyis én nézhetek bárkit, de aki reám néz, az nem engem lát valójában, nem lát belém, nem látja a tekintetem, azt, hogy ki felé irányítok egy lövedéket, kit célzok meg, merre kell fordulnom ahhoz, hogy ne hátulról támadjak, főként olyankor, amikor nyílt pályán vagyunk. Valakivel meg szerettem volna beszélni a dolgot. Egy olyan baráttal, mondjuk, akinek szándékában áll azzal az „üggyel" foglalkozni, hogy mit jelent mindannyiunk számára a magányos jelenlét, mit jelentenek a kóbor áramlatok, kit ki visz merre és hová, ki kit cipel egy folyón át vagy távoli sivatagokban. Nem szerettem volna támadni, és az is eszembe jutott, hogy én valóban a hajam igazgattam egy láthatatlan tréner színe előtt, arra gondolva, hogy még mindig előnyösebb tisztességesen odaállni és kijelenteni, hogy nézd, így meg így nézek ki. A történeten ott és akkor rondítottam hatalmasat, amikor rá kellett jönnöm, hogy a szemüveg, amit vásároltam, nem alkalmas a rejtőzködésre, ugyanis azzal a szörnyű és brutális veszélyeket rejtegető tulajdonsággal rendelkezik, hogy mérete és kiterjedése folytán nem eltávolít, hanem közelebb hozza a külvilágot. Vagyis: a lencse túl széles. Kilátok és kinézek belőle, átlátok rajta, ám a nyújtott és szélesített lencse két vége, bár minden ízemben tiltakozom, egy fura fordított képben behozza a hátam mögött tolongó külvilágot. Arcok lapulnak szét a nagy igyekvésben, egy szintén szemüveges nő szétfolyt arca rálapul a zöldséges kirakatára, ne, mondja a zöldséges, hiszen most takarítottam, a zsíros és tág pórusok azonban, amelyek képesek elúrhodni egy egész fényképen akár, az arc alattomos zsírpárnáinak szellőzőberendezése halvány foltokat, nyomokat bélyegzett a zöldséges kirakatüvegére. Azt is láttam, amint egy meglehetősen elhízott, tréningruhás férfit egy vasmarok berántott egy kapu alá. Közép-Kelet Európánk meglevő viszonyaira oly jellemző módon – bár mindenki látta az esetet – azon igyekeztek a hátam mögött lévők, hogy úgy tegyenek, mintha senki nem lett, lehetett volna ott. Ki tudja, kit idézhetnek be. S mielőtt bárki is tanú lehetne, jó azt a látszatot kelteni, hogy valójában semmi nem történt. A bűntények földjén könnyű lesz majd meséket kitalálni. Én mindenesetre háttal álltam. Mentségemre szolgáljon, hogy éreztem: a nyüszítés, amely ott fészkelt valahol a mellkasomban, a rekeszizom és begörcsölt torkom környékén, kikívánkozott belőlem. Óvatosan rándítottam egyet az államon, felső ajkam felcsapódott, épp annyira, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy egyetlen, nem több vakkantás kicsússzon fogaim közül. Mert ha engem húztak volna be, lehet, hogy én is hallgatok. Permanens nyüszítésem tehát soha nem a lázadás, még kevésbé a félhangos tiltakozás hangja. Csupán arról van szó, hogy zsigereim valamelyikében el van rejtve egy láthatatlan óra, amely alkalomadtán kijelez, hogy ez félelem, ez megaláztatás, ez halk öröm, ez pedig, kérném, egy néma, városunkba szorult téli alkonyat.
A férfi különben is egy pillanat múlva ott folytatta útját, ahol abbahagyta, kezében égő cigaretta, kesztyűs másik kezével búcsút int a vasmaroknak.
Félelmeim jó részének tehát puszta képzelgés az oka. Amint a hátam mögött tolongókat figyeltem szemüvegem képernyőjén, igyekeztem olyan arcokat is kiszűrni, amelyek akár makacsul kísérhetnek majd álmaimban. Az elhagyottak közül a rossz arcúakat kerestem, a feltehetőleg bűnösöket, a szomorúakat, a kedvetleneket, az erkölcsi tisztátalanokat, mindig azokat, akiknek némileg volt rejtegetnivalójuk, és bizalmatlanul tekintgettek ki kókadt kalapjaik alól szín- és máztalanul, mintha életükből ez volna az utolsó előtti nap. A kavargás és a szelekció azonban szerves kapcsolatban állt azzal a figyelemmel, amelyet az imént diszperznek neveztem. Ha kiszabadultam a fészek melegében, és arra gondoltam, hogy na, most független emberként úgy jutok el a célomig, hogy közben a fejemben és bennem marad úticélom minden logikai tartozéka, vagyis az okok és a körülményhatározók rendje megbonthatatlan egységet alkot majd, hamarosan arra kell gondolnom, hogy hullok szét, hogy nem vagyok eléggé céltudatos, hogy feledékeny vagyok, hogy vissza kellene fordulnom, hogy babonás félelmeim visszatartottak, arra kellett volna gondolnom, hogy lépkedjek csak bátran, hiszen ketten vagyok, amióta szültem, minden lépésem tehát egy magamért és egy valakiért, akit „elvállaltam", itt azonban a szkizofrénia esete áll fenn. Hát hogyan? Legyek bátor is meg ne is, legyek harapós és kedves, magányos és társas, ügyefogyott és magabiztos, vagyis, hogy legyek egy fogalommal jellemezhető oly valaki, akire ugyanakkor nevezett fogalom ellentétpárja is jellemző? Fehér és ugyanakkor fekete? Diszperz figyelemre jellemző módon azonban az is eszembe jutott, hogy vigyázat, a fehér ellentétpárja nem a fekete, hanem minden más, ami nem-fehér, vagyis a színek fehéren kívüli összessége… Nos, vontam le igen hamar a következtetést: egyszerre minden kell lennem. S ha ez nem sikerül, akkor marad az üres szoba bútorokkal vagy anélkül, de mindenképpen fészeknek, amelyet tollaim melegével töltök majd ki.
Mihelyt gondolataim buzgó és kusza során idáig jutottam, éreztem, hogy ha tovább folytatom e magányosságában veszélyes játékot, úgy menten megbolondulok. A telefonhoz rohantam hát, és azt a számot hívtam, amely épp eszembe jutott. Van egy jó barátom, pszichiáter az illető, s ő megtanított arra, hgoy miként kell eligazodni a számok sűrűjében. Megtanított egy jó memorizációs módszerre, amely révén – ha beindul a gondolkodás gépies mechanizmusa – mindig az a szám jut elsőnek eszembe, amely az ő készülékét jelöli meg pici városunk telefonkataszterében: 168696. Ki lehet próbálni, csak föl kell jegyezni a számot. Én is így kezdtem. Előálltam hát újólag a panaszaimmal, ezúttal csupán az volt a baj, hogy nem tudtam, hol kezdjem. Bemutatkoztam és elkezdtem mélységesen hallgatni. Barátom abból mindjárt sejtette, hogy nagy lehet a baj. Nem tudtam, hogy a segítségkérés stilisztikai mozzanatainál alább adva elegendő-e, ha csak feljajdulok, vagy ha bárki számára felgöngyölíthetően előadom szemüvegviselési kudarcom epikus történetét. Legyek csak bátor, azt mondta. Kénytelen voltam hát tükörbe pillantani, és sűrű mozdulatokkal a hajam igazgatva úgy állni elő történetemmel, mintha legalább százan hallgatnának oly figyelemmel, amely arra enged következtetni, hogy életek sorozata függ a szemüvegviselés kudarcvázlatának szerencsés vagy baljós feldolgozásától.
Mihez kezdjünk??? Barátom azt tanácsolta, hogy tüstént szálljak fel a kilences trolira, amely egyenesen odaszállít hozzá, s ő majd autóján hazahoz, közben persze, elbeszélgetünk. Mindkettőnknek jót tesz az ilyen fajta mozgás, neki kissé majd koncentrálnia kell a vezetés miatt, de én nyugodtan kiengedhetek, mint a fagyos csirke a hármas fokozatra állított mikrohullámú sütőben. Együtt az épp szintén kiengesztelődőben levő, de amúgy fáradt téli nap sugarainak össztüzében; meglásd, ez teljesen rendberak. Tegyem csak föl egészen nyugodtan az új szemüvegem is, ez jól használható a sugarak záporában, majd ő is szemüveget tesz, és a színes plasztikon át, meglátom majd, milyen jól lehet gyanútlanul figyelni a sétáló típusokat az utcán. Ha elbeszélgetünk, ebédeljünk meg, ne túl sietve, ne túl komótosan, és közben épp arra gondoljak, ami eszembe jut. Öltözzem föl, ne túl hanyagul, de ne is túl divatosan, és spricceljek ki az óvodába, köszönjek el az óvónőtől félig kedvesen, félig durcásan, fogjam meg a gyerek kezét, és induljunk haza a diákparkon át. Közben persze, beszélgessünk. Mondjuk azt, ami az eszünkbe jut, de ne túl folyékonyan, ha az emberek látnak, ne gondoljanak arra, hogy valami baj van, valamit meg kell magyarázni. Ha pedig Kristófra hallgatok, úgy igyekezzek csak őt hallgatni, de úgy, hogy közben erre-arra figyeljek is, főként ha úttesten igyekszünk át, nehogy elgázoljon egy autó. Ez persze, nagyon nehéz, tudja ő, de hát, így tanítják, ilyen a figyelem természete. S még egy szóra, ne igyekezzünk persze, ép, kerek történetekben beszélni, ezt sokan próbálták már, és nem mindenkinek ment. Én akkor itt néhány görög példát hoztam fel, ő Ottlikról mesélt hosszasan, és kérdezte, hogy olvastam-e a Budát…
Beszélgetésünk eltartott vagy egy jó negyedóráig, és közben a telefonszámla is eszembe jutott, de megnyugodtam. Ezt nem nekem kell fizetnem.
Miután letettem a kagylót, hosszasan a tükörbe meredtem, és figyeltem, figyeltem a vonásaim. Két szemem alatt két mélyedés, a halántékom felé észrevétlenül kivékonyodik, kisimul a bőr, a hajam behullt a homlokomba, épp takarja azt a domborulatot, amely a szemöldök felett kezdődik közvetlenül, két tanúdomb, gondolom, amelyek ittmaradtak még az árvizek óta. Különös volna, ha egyszer elkezdenék folyékonyan beszélni. A szavak fölmásznának két fülem felé, a kopulák behálóznák az arcom és a nyakam, két szemgolyóm úgy ugrana az arckifejezés boltozatos hullámai fölé, mit két őrtorony, öröm, kiengesztelődés, szenvedés. S persze, még bejön a kéz, a tenyér, a vasmarok, hogy összetartsa ideig-óráig ezt az építményt: a kigördülő szavakat, a forró lávát, a drótozott párát és ködöt, a színek foltjait, halmazait… Elkezdtem csöndesen készülődni a beszélgetésre. Gondosan begomboltam a kabátom, kipillantottam az ablakon a háztetőkre és az új baptista templom síkos grádicsaira. A ház előtt tüdőm megkívánta a füstöt, zsebemből kihalásztam egy cigarettát és rágyújtottam. Óvatlanságom folytán azonban nemcsak a cigarettám, hanem kesztyűm is meggyulladt. Amint nagy ívben a fél pár kesztyűt továbbhajítottam, az vadul sisteregve ott égett a hóban még egy darabig. Különös, különös, bámultam. És mindenesetre jó jel.



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.