Szemle

Szabó Róbert Csaba
Kiterítve
Romániai magyar kulturális lapok: február-március

A Várad januári számának borítóján ott fekszik Erőss István képzőművész, a testére vetített egyik munkájával, kiterítve. Íme, A Hét nyomtatott formátumának megszűnése óta sehol nem látni ennyire izgalmas képanyagot. Ez meglepetésként ért. Ezt tetézi, hogy ez a szemle, megfogadtam, csupa szép szövegekből kiválogatott részletekkel lesz teli, amit azzal egészítek ki, hogy a kép nézése iránti vágyamtól vezetve az Erőss Pista irányította szárhegyi alkotótábor anyagát fogom példaként minduntalan emlegetni. Aztán csalódtam, mert a Váradban hiába a jó képanyag, nincs merészség a képszerkesztésben, a képek szövegbe illesztésében. Elfogyott a koncepció.

Aztán az is hamar kiderült, hogy a február-márciusi honi kulturális lapokban szép szövegeken kívül jó szövegek is vannak (kalokagathia), és ezen felül nagyon erős tematikus számok, amikről egységében illik szólani, de ez, a Várad képszerkesztésével ellentétben, megnyugtatott, nyilván. A tematikus számok pedig így sorakoznak: a Korunk februári száma egyszerre három jelzővel is előrukkol: magyar, román és fiatal, mindezeket a filmesekre szabva és tematikus blokkba csomagolva. Buzogány Klára felvezetőjéből tudjuk, hogy „a fiatal jelző nyilván viszonylagos értelmet fed", majd magyar és román alatt „a magyar közönségfilm műfajait kialakító és a magyar szerzői filmes vonalat erősítő fiatal alkotókat, köztük a híres Simó-osztály tagjait, román téren pedig a Mungiu, Nemescu, Puiu és társaik nevével fémjelezett generációt" érti a szerző-szerkesztő. Erről a vonalról olvashatunk tehát a Korunk filmes számában. Még ennél is izgalmasabb, legalábbis az irodalom iránt elkötelezetteknek a Korunk márciusi száma, mert bizony az utóbbi időben igencsak sokat vitatott fogalmakat vet az olvasók elé: blog, napló, irodalom, és hát nyilvánvalóan nem lehet nem észrevenni, hogy ebben a hármasban, egymás mellé helyezettségükben ott bújkál a provokáció. Provokáció abban az értelemben, hogy a médiumváltás felelősség elé állítja az irodalom művelőit és fogyasztóit egyaránt. Az egész számra, a hármas fogalomegyüttesre általában véve érvényes Keszeg Anna problémafelvetése, mely szerint „aki a papíralapú íráshasználat felől közelít, kevesebb eséllyel indul a blogkutatás kérdéseinek megoldásában, mint az, aki az íráshasználat e módjának ismeretében dolgozza ki módszertani, elméleti modelljeit."

Gyermekirodalom 2008-ra keresztelt tematikus számmal rukkolt elő a Székelyföld március hónapra. Versekkel, mesékkel és színművekkel, valamint tanulmányokkal, interjúkkal (In memoriam Kovács Ildikó) és kritikákkal fölvértezve a csíkszeredai folyóirat hiteles keresztmetszetét nyújtja annak, amit ma gyerekirodalomnak nevezünk, sok honi szerzőt hozva helyzetbe. A kedvencem Szabó Zelmira lett, ezekkel a mondataival a Három alma ciklusnak A harmadik című meséjéből: „Aztán egyedül marad az egyetlen alma, amelyben az időt egyengetik. Ezerkezű tiktakbogár, holnap felhúzod az órád?", na és persze Molnár Vilmos meséje a szerencséről („Itt van ni: ha nyújtózni kell, akkor világfa; ha Tadeusz, akkor Koszcsiuszko.") Aztán ahogy a Helikont is lapozni kezdem, úgy érzem, mintha az Erőss Istvánnak a testére vetített képére (mely maga is egy kép) Dávid Gyula válaszolna a Nem mentőöv és nem besugóknak című jegyzetében, a Helikon február 10-iki számában, akkor is, ha nyilván nem erre válaszol. Dávid Gyula maga is kiterít valami olyasmit, amit azoknak kéne tudniuk, akik a besúgó-témához kívánnak hozzászólni. Vagy inkább: mintha Dávid Gyula is valamiféle kiterítettségről beszélne, a sajtó kedvenc szórakozásáról, amikor részigazságok egészre emelésével teremtenek szenzációt. Dávid Gyula idézőjelbe teszi a szenzációt, így: „szenzáció". Ezenkívül a Helikon éppenséggel ünnepel: az ötszázadik számukat. Szilágyi István 500 bizony... : „néha úgy érezzük, sorsunkban Sziszüphosz agyonértelmezett története kísért." Az irodalomtörténet számára feltétlenül archiválandó anyaga Balázs Imre Józsefnek a Serény Múmiáról írt összefoglalója, melynek talán legértékesebb mondata a következő: „nehéz lenne olyan jelentősebb, kötettel is rendelkező, 2005 előtt felbukkant fiatal erdélyi irodalmárt találni, aki ne publikált volna a Serény Múmiában."

A végére hagytam hát az általam gyöngyszemeknek gondolt részleteket, kettő is van belőle, itt sorolom tehát: Bogdán László poémája a Székelyföld februári számából (Tolnai), egyfajta Tolnai Ottó-homage, tessék, íme a gyöngyszem (A kirgiz sztyeppén. Kimerevített részlet az erdélyi vakond történeteiből): „A kirgiz sztyeppén, kilencvenegyben, / a kirgiz sztyeppén valahol, / távcsővel figyelsz egy határállomást, / távolabb teve bőg, kutya csahol. / A kirgiz sztyeppén, kilencvenegyben / elveszel. Rémálom forgat. A por / is emelkedik. Eltakar mindent. / Poharadban vádlón villog a bor. / Ma, amikor mindezt felidézed, / homokba süppedsz. A kaján végzet / teveháton bőgve távolodik. / Egy sziklát nézel. Konok baszmacsok / merednek rád. A por gomolyog. / Itt lőtték le őket, hatvan éve, itt!" Ehhez pedig interjú jár az Irodalmi Jelen márciusi számából: Elek Tibor kérdezi a hatvanéves Bogdánt. Bogdán László: „Én mindig egy történetet szerettem volna elmondani, egy hosszú történetet, ami hol átcsap versbe, hol visszatér prózába." (El kell mesélni a történeteinket!)

Szijj Ferenc verse a másik kedvencem, a Szólítás (2) című, megjelent az Irodalmi Jelen márciusi számában, egy részletet ide másolok: „Csak véletlenül mennék arrafelé, / egy vödör vasreszeléket kellene vinnem / a begyűjtőhöz, vagy inkább egy varrógépállványt / egy titkos építkezéshez, mert a varrógépállványok / mindig előkerülnek az élet fordulópontjain, / és valamit kell velük csinálni, mindegy, / hogy nem bírom, túl nehéz, miközben más férfiak / szinte ünnepelve visznek zsákot, gerendát, / mégis mennék, és valami egyszerű látvány félreszólítana." Feltételes mód ugyan, de mégiscsak látvány, és félreszólítana. Erre várunk.