Irodalom és a City

Keszeg Anna
Denevérujj és a Liceenii

Különösen a 2007 tavaszi Marni-kollekció miatt nosztalgiáztam a denevérujjról. Igaz, a style.com-on a new sporty megnevezés alá sorolták be, de nekem ez inkább getás volt. Természetesen, az a Cesonia Postelnicu-féle Geta, aki Nicolae Corjos Liceenii filmjében (1987) – mely egyébként trilógiává egészült ki 1992-93-ban – a szinte „bukott férfivé" avanzsáló Mihai Constantin partnerét alakította. (Akit persze a kommunista pedagógiát megtestesítő lelkes tanármodellek munkára szoktatnak és megmentenek a csúfos évismétléstől.) Oana Sîrbu (Dana) barátnője és ilmai mása, Geta a film nagy házibuliján viselt ilyen ruhácskát extradiszkós fülbevalóval aszortálva. A román Beverly Hills logikájában ez a ruha volt hivatva arra, hogy az életrevaló, bulis, könnyed nyolcvanasévek-végi nő korszerű lazaságát képviselje. Aki az iskolában hordja ugyan az egyenruhát, de ha a világ elé kell kilépni, kissé szürkébben ugyan, de ugyanazt és ugyanúgy hordja, mint nyugat-európai kortársai. Ellentétben a házibulin is a szolid eleganciát képviselő, jótanuló barátnővel.

Utána néztem kissé a helyzetnek. Lehet, hogy vannak más visszanyerhető formák is a mi kommunista divatunkban? Még abban az igazi, enyhülés előttiben is? (A műanyag-szandált leszámítva, amit két szezonnal korábban már újrafelfedeztettek velünk.)

A választ minduntalan keresem. Illetve bizonyos szezonok feldobnak egy-két formát, amiről asszociálni lehet az elvtársnők ingblúz-kiskosztüm-fazonjára.

Találtam viszont egy verset meg egy filmet. Pontosabban egy antológiát benne egy bizonyos verssel, meg egy filmet. A film Viktor Gertler 1952-es Állami áruháza. Furcsa. A story egyik figurája mesterségesen hozza ugyan létre a felvásárlási hóbortot, irigységből, üzleti érdekből, mintha tudná, hogy amúgy is ez vár az állami áruházra. Kiürítik, lesz mágikus „pult alatt", elsietett döntések, örökös készletfelszámolás, választékhiány. Pedig…

És ehhez a pedighez illik szerintem egy bájos kis vers, amit nem állok meg itt teljességében nem idézni. Az 1945-56 közötti agitatív antológiaköltészet gyűjteményében találtam rá Tóth Gyula Állami Áruház című versére. Ugye, hogy már a címe is? A szöveg 1950-ben jelent meg egy Békés István szerkesztette szavalókönyvben, mely a Csatázok verseimmel címet viselte.

A mai intézményesített divatvilág felől olvasva ez egy abszurd szöveg. A divat elitizmusa, konkurenciaharcai, választék- és minőségábrándjai, a vásárlás poétikája, a fogyasztás és fogyasztói döntés gyakorlati észjárása annyira tökéletesen van itt a visszájára fordítva, hogy nem lehet nem behódolni, nem divat és populizmus összebékítését látni a versben. S nem gondolkozni el azon, hogy mennyire ékes ellenpéldája lett volna mindez a divatszociológia elméleteinek, ha tényleg megvalósul. Mert ugye azt viszont mindannyian tudjuk, ki az a mi és nekünk, aki itt megtalálja „eltévedt vágyát", ki ez a többes szám első személyű lírai én, aki mégis skizofrén módon viszonyul próbafülkebeli önmagához.

De akkor mutatom a medvét.

Tóth Gyula: Állami áruház

Jut már nekünk is
cipőre, ruhára!
Gyáraink ontják
már a szövetet.
–Nyakkendő,
textil,
meleg téli bundák,
típuscipők,
típusöltözetek.
Az áruházak
megtelnek rogyásig.
Az áruházak polca
roskadoz.
Árak süllyednek,-
munkánk napról-napra
annyi új árut
forgalomba hoz!
Láttam a tengert.
Sziklákon zajongott.
De mindaz semmi!
Zajlóbb itt a nép!
Csodálkozol,
a szád is tátva-nyitva,
ha egy Állami Áruházba lépsz.
Kacagnak rád a
kiszolgáló lányok
és megkérdezik:
milyen kalapot?
S ha éppen ruhát,
avagy cipőt kivánsz,–
megmutatják,
hogy hol találhatod.
Mert annyi osztály
s annyi emelet vár,
hogy eltévedsz,

ha először vagy itt!
Szebbnél-szebb dolgok:
kesztyük,
ruha-erdők,–
megzavarják
az ember szemeit.
Ruha-erdők közt
eltéved a vágyad.
–Saját ruhád
még sűrűben lapul.
Rádtekint a lány,
végigméri hosszad
s eltévedt vágyad
lám – a pultra hull.

Fejed csóválod.
–Szinte rád öntötték!
Ilyen ruhád
még eddig
sose volt!
Mert itt olyanok
vesznek,
vásárolnak,
akik átrágták
a polgári nyomort!
Munkások,
ifjak,
agrárproletárok.
Kiket a mélyből
fölhozott
a Párt!
Tanítók,
a gyárak mérnökei jönnek–
kik megértették
az idő szavát!

Nem fitymálgatnak!
Szépek itt az áruk
s mindennek pontos,
szabott ára van.
Olcsóbb, se drágább!
Nem kupecek adják
És mily örömmel?
Szinte parttalan!
Jut már nekünk is
cipőre, ruhára!
–Üzemek,
falvak,
tanyák népe, –egy!
Erek,
patakok vagyunk mi
a népből
s jönnek nyomunkban
széles tengerek!
Jönnek
hullámzó,
reménykedő zajjal:
az áruházba minden csepp befut!
Cipőt,
bakancsot,
ruhát vásárolnak.
S a nép?
A nép
a kommunizmus tájékára jut.

[In: L. Simon László (szerk.), Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956, Korona Kiadó, Bp., 2002.,157–158.]

Ugye, senki se shoppingolt még a Föltámadott a tenger… tudatosításával?

(Kép: Keszeg Ágnes)