Irodalom és a City

Keszeg Anna
Retro, vintage, kosztüm

Kati néninek és Iminek

Mirosul celor mai frumoşi ani – olvastam néhány nappal ezelőtt Nagyváradon a feltételezéseim szerint a ’70-es évekre hajazó arcok alatt a Dero legújabb reklámján. És igencsak örültem, hogy látom a csodát, az első itthoni retro-reklámot. 2003 őszén a francia Vogue valamelyik számában pedig azt olvastam ugyancsak, hogy Ras le bol le retro? (Elegünk van a retróból?). Ennyi lemaradásunk van tehát. Ott már négy éve szaturáció. Itt alig az első jelek.

Persze, itt nehezebb. Mert gyakorlatilag a retro, a vintage a turkálóból jön, gyakorlatilag a forradalom óta az ellen hadakozunk, azt takargatjuk, gyakorlatilag arra vagy az ellene való tiltakozásra alapozzuk ruházkodó önérzetünket. Nyugaton meg a kreativitással megkomponált ruhatár kezdődik e két mágikus szónál. Az olcsó, olcsóbb, legolcsóbb skála helyett ott a munkát, a keresését, a jó szimatot jelenti. Azt, amit a lemezturkálóknak egy értékes bakelit. Felforgatott ócskapiacot a metropoliszban. Családi örökséget, személyiséggel, történettel rendelkező tárgyat.

De elmondom hozzá a jelentéseket. Kábé a huszas-harmincas évek ruháitól indul a visszaszámlálás, és mindig tíz évvel az aktuális dátum előtt zárul. Ami előtte van (s lassan a határ az ötvenes évek előttre is felkúszik), az már a nagy kosztümkönyv része, különcöknek, éltes angol öreguraknak való. Ami meg utána, az egyszerűen nem divatos. Menthetetlen és kínos. Nem vonta be az idő jótékony patinája. De a két határon belül marad éppen elég hely. És ami a csodás és fantasztikus nekem az egészben, az az, hogy számámra most következett be az első értelmes visszanyúlás. Általános iskolás korom utolsó éveinek cuccai, a mindeddig menthetlennek érzett bő póló, feszes jégeralsó, a megkopott répanadrág most kezdenek ismét érvényesek lenni. Az első divatemlékeim relevánsak. És ez szenzációs. Ugyanakkor meg nehéz. Mert alig tudom megállni, hogy ne vigyek végig egy-egy teljes kombinációt csak ’96-97-es allűrű darabokból. Meg is kaptam a múltkor, amikor a februári francia Elle jótanácsai által megerősítve megkockáztattam egy kék kockás válltöméses blézert, hogy kelet-német ’50-es nőnek tűnök, de hogy nyilván érzik a koncepciót. A blézert ettől függetlenül hordani fogom. És egyre következetesebb leszek, ugyanis legutóbb a szokásos Vogue-nézegetés helyett a divattal való lépéstartást ’95-96-os Quelle-katalógus-lapozgatással pótoltam. Kaptam ugyanis hármat azokból a hihetetlenül vastag, színes és értékes történelemmé vált katalógusokból, melyeket gyerekkoromban annyira irigyeltem a német kapcsolatokkal rendelkező boldog nagynéniktől. S Proust madeleiné-hez fogható a reveláció. Délutánok a kommunizmus utolsó éveinek tömbházlakásában, a húgommal lapozzuk az eredeti funkciójuk betöltésére amúgy is alkalmatlan katalógusokat. S bár tudjuk, hogy nekünk ilyen soha, esélyünk sincs rá, tétje van annak, hogy kinek mi tetszik, s mit szeretne, ha lehetne. S valahol az is evidens, hogy jogunk lenne mindehhez.

Vegyük például a farmert. A slim cut a divat. Erre ráéreztünk mindannyian. Mégiscsak, mi is illene a kis balerinacipőkhöz, ha nem ez. S ugyan nehezen felejtjük a bőszárú csipőnadrágokat, beadjuk a derekat. A répával is kacérkodom. Persze. Erre időnként önérzetesen gondolok, mert van hozzá egy Marithé et François Girbaud eredetim (szereztem). De a márciusi Vogueban Peter Lindbergh Jane Birkin-inspirációs fotóin olyan igazi hippis trapézok voltak, amilyeneket én csak a Trapper-féle változatban merek ismerősnek nevezni. S ez már nagyon nem az említett fazonlogikák része. Emésztem. Meglátjuk.

Christy Turlingtonban, Cindy Crawfordban, Claudia Schifferben, Linda Evangelistában, Naomi Campbellben viszont biztos vagyok.

(Megjegyzem, tanulékony lányok, asszonyok, hogy egy retro cucc egy szereléshez bőven elég. Kettő vagy több már valóban gyanúba keverhet, hogy a turkálót a naprakész prêt-à-porter rovására látogatjuk.)

(Keszeg Ágnes krokija)