OLVASNI@VALÓ / Mint a vaddisznó

Dátum: 2008-05-22 / Forrás: LátóOnline

Török Zsuzsa
Mint a vaddisznó

(Esterházy Péter, Semmi művészet, Budapest, Magvető, 2008, 236 old., 2990 Ft)


Nem kezdem úgy, hogy az író az anyjának állít ezzel a könyvvel emlékművet, vagy hogy a személyes fájdalom ölt itten bravúros irodalmi formát. Nem azért, hogy elkerüljem a szerző (elbeszélő) szájhúzogatását (a felütés a 22. oldalon olvasható egyik mondat parafrázisa), hiszen azt bármely alább következő mondat előidézheti. És végső soron a szerző (elbeszélő) joga: húzogatni a száját. Hanem azért nem kezdem így, mert nem gondolom, hogy emlékműállításról, azt még kevésbé, hogy a személyes fájdalom kifejeződéséről lenne ebben a legújabb Esterházy-könyvben szó. És mégis így kezdem, ezzel a tekervényes, körülményes, kusza, nyakatekert, zavaros, áttekinthetetlen, cikornyás, sallangos, konfúzos, ágas-bogas, faramuci, kelepcés, hurkos kezdő paragrafussal. Ha lehet így utalnom a könyv egy másik helyére. (163. oldal.) Lehet. Hiszen számomra valahogy ezzel a szövevényes bekezdéssel fogalmazódik meg az, amilyen a Semmi művészet, de nem az, amiről szól.


Szóval, milyen anya, milyen fájdalom?! „Hogyhogy milyen anya? Anya csak egy van… […] Látod, azt írják, végre megkomolyodtál, hogy én súlyt adok a könyvednek, és már nemcsak játszol, nemcsak szavaid vannak, hanem anyád is." (22.) Bár az idézet nyilvánvalóan az elbeszélő egy korábbi, szintén az anyjáról szóló könyvére vonatkozik, megállapítása az épp olvasott ismeretében is elgondolkodtató. Mint ahogyan az „irodalomba keveredett családokról" szóló bekezdés is, mely szintén korábbi Esterházy-művekhez küld vissza. Hogy az aparegények után, íme, itt A szív segédigéinél „pontosabban megírt" anyakönyv. Vagyis anya-könyv, anyáról szóló könyv. Regénynek csak fenntartásokkal nevezném, bár regényként kezdtem el olvasni. De közben rájöttem, hogy talán mégsem úgy kell, lehet. Mert van ugyan a futballért szenvedélyesen rajongó, a férfiakat nem megvető, nem imádó, nem idomító vagy mindezt nem egyszerre tevő, hanem velük (magyar nőhöz nem illő módon) barátkozó, a Puskás, Bozsik, Hidegkuti kedvéért a harisnyáját lehúzó anya története, mondjuk túlzással, de inkább alakja. De az anya alakján túl, az anya történeténél mégiscsak erősebbek ebben az esetben is a szavak, a nyelv. A könyv borítója is erre utal. A Puskásék rongylabdájához szükséges harisnyáját kikapcsoló csinos hölgy (vélhetően az anya) az egyik lábát egy könyvrakás tetejére (szavakra!) támasztja. Hiába próbálom tehát a történetszerűség, a regényszerűség vagy éppen a valóság törvényszerűségei felől olvasni ezt az Esterházy-könyvet is. Nem nagyon sikerül. De ha regény (hiszen a borítólap ekként hirdeti), akkor mindenesetre Esterházy-regény, ez pedig mondhatni, külön műfaj.


És itt egy korábbi Esterházy-interjúra utalnék vissza (bár mi mindenre ne lehetne utalni Esterházy esetében), melyet Vickó Árpád 2000-ben, a Harmonia Caelestis megjelenése után készített a szerzővel. Itt ugyanis szó esik a Semmi művészetben is hangsúlyos szerepet kapó futballról és a játékszabályokról is. „A játék egy külön világ, amelyben mások a szabályok, mások a törvények, mint abban a világban, amiben élünk." – válaszolja Esterházy a műveinek játékosságára vonatkozó kérdésre. „A futball egy olyan világ, ahol nem azt büntetik keményen, ha adót csalsz, hanem azt, ha kézzel érinted a labdát. Adóbevallás közben nyugodtan fogdoshatsz egy labdát. Mások a szempontok. A futballpályán irreleváns az, hogy megcsalod-e a feleségedet vagy nem. Ez nem létezik, a feleséged nem tárgya a futball világának. Nem tárgya a matematikának – a matematika ugyanilyen, és ebből a szempontból nevezem játéknak, és ugyanígy látom az irodalmat is, vagy egy könyvet. Egy könyv csak az, ami ott a papíron van, az a négyzet. Ilyen szempontból még inkább hasonlatos a futballhoz. Téglalapokról van szó. Ott egy zöld téglalapról, itt pedig azokról a téglalapokról, amelyek tele vannak írva a betűk bizonyos sorrendjével. És akkor ez a világ, ezen kívül nincsen semmi, tehát nem számít, hogy a szerző fasiszta vagy demokrata, vagy mit csinált a feleségével, hogy derék ember-e, vagy jó hazafi-e, csak az számít, ami a papíron van."


A Semmi művészet kötéstáblája zöld színével is utal a futball téglalapjára. Az analógia, illetve az irodalom lényegiségének a futball játékszabályain keresztül való metaforikus kifejezhetősége érthető, a futball világához szenvedélyesen kötődő anya alakja számomra kevésbé meggyőző. Bár a zöld kötéstáblán belül miért ne, hiszen a külső szempontok a fenti idézet értelmében irrelevánsak.


Maga a cím pedig, eléggé furfangos, a posztmodern áldóját! Furcsa olyan szépirodalmat olvasni, amelynek címe Semmi művészet. Hasonlít ez egy kicsit a könyvben beszélgető két kolléga példájára, akik arról beszélnek, hogy beszélnek. (59.) Esterházy könyvének a címe mintha arról beszélne, hogy nem beszél, miközben nyilvánvalóan azt teszi.


A szempontok tehát még mindig elsősorban nyelviek, nem annyira cselekménybeliek vagy dramaturgiaiak. Ilyen szempontból pedig kevésbé látok elmozdulást a korábbi írásokhoz viszonyítva. Úgy is mondhatnám, hogy szerzőnket még mindig a játék mint olyan foglalkoztatja, a játszás maga, a lehetőségek szépsége, a megvalósításban rejlő esztétika, a testnek és szellemnek oly ritkán látható közös munkája […], egyáltalán ama téglalap világszerűsége, a könyv mint a Nagy Elbeszélés kicsiben, szóval mindaz, amit erről ki szoktak eszelni…


Vagyis a nyelv megy előre.
Megy a saját feje után.
Mint a vaddisznó.

[Ablakkép: talált kép az iwiwről]



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.