20 / Molnár Vilmos: Bereczki Paula esete a marslakókkal

Molnár Vilmos: Bereczki Paula esete a marslakókkal
Dátum: 2010-02-04 / Forrás: LátóOnline

Húszéves a Látó. Rovatunkban az eltelt húsz év általunk legjobbnak ítélt szövegeit közöljük - húsz héten át. A tizenkettedik héten Szabó Róbert Csaba választása Molnár Vilmos novellájára esett a Látó 2005. májusi számából. Molnár Vilmos 2005-ben részesült Látó-nívódíjban.


Molnár Vilmos
Bereczki Paula esete a marslakókkal


Csütörtök reggel Bereczki Paula háromnapos vízihullájának alakját felöltve megérkeztek a marslakók.
A dolog minden fölösleges csinnadratta nélkül, keresetlen egyszerűséggel történt. Az újnegyedi temetőben a Bereczki család sírja kettényílt, és némi ügyetlenkedő próbálkozás után kimászott belőle Paula. Pontosabban a Paula alakját felöltött marslakók. Az ügyetlenkedés ebben az esetben érthető: egyrészt hosszabb ideig sírban feküdni mindig is egyfajta gémberedettséget ered¬ményez az izmokban, másrészt több marslakó is szorulván Paulába, mozgásában bizonyos összehangolatlanság volt észlelhető.
Miután kimászott a sírból, egy darabig céltalanul állingált a sírkő mellett, amelyre saját neve is rá volt vésve, de aztán kedve támadt némi bóklászáshoz, elindult kicsit körülnézni. Bár az egy héttel előbbi öngyilkosság, amikor szerelmi bánatában folyóba ölte magát, és három napot víz alatt töltött, plussz a proszektúrán végzett boncolás, plussz a sírgödörben töltött eseménytelen, min¬den kedélyességet nélkülöző várakozás eléggé megviselte külsejét, azért félig behunyt szemmel, távolról és hátulról nézve még mindig vonzónak volt mondható. Különösen a feneke mozgott csábítóan. Meglehet, ebben közrejátszott az, hogy több marslakó is mozgatta belülről.
A szolid, kétrészes fekete zsörszékosztüm, amit saját temetése alkalmából viselt, talán megfelelő öltözet lehetett az elföldelési szertartáson, de feltámadáskor értelemszerűen mindenki vidámabb szerelést várna el a tetemtől. Leginkább valami virágmintás, könnyű, fehér kartonruha jöhetne szóba. Szerencsére estefelé járt, korán sötétedett, s a november eleji köd is jótékonyan el¬takarta az alkalomhoz nem illő viseletet. No meg Paula is ügyesen feltalálta magát, menet közben könnyedén, mintegy mellékesen letépett egy szál szekfűt egyik saját halotti koszorújáról, és kacéran a hajába tűzte. Egészen feldobta a kinézetét. Úgy festett, annak ellenére, hogy marslakók költöztek belé, Paula mégis megőrzött valamennyit önnön egyéniségéből.
A temetőkapuban még összefutott a befelé igyekvő, gyanútlan temetőőrrel, akit kedvesen egy széles mosollyal ajándékozott meg. Vakítóan fehér, hi¬bátlan fogsorának mutogatása mindig is erős oldala volt megjelenésének. Pósa bácsi, a temetőőr, kővé dermedve és tátott szájjal bámulta a tüneményt. Ezt Paula a személyének szóló hódolat jeleként értelmezte, és barátságosan megpaskolta az öreg arcát. Pósa bácsiban megfagyott a vér. Az öregnek talán nem kellett volna annyira meglepődnie, nagy volt a köd, és a köd az olyan dolog, amiből bármikor bármi előbukkanhat.
Paula lépteiben még mindig érződött némi bizonytalanság, az izmok der¬medtsége csak lassan engedett fel, ráadásul a marslakók is nehezen hangolódtak össze odabenn. Talán ez volt az oka, hogy éppen amikor kilépett a temetőkapun, erősen megtántorodott, és bal lábszárának egy részét felkenve hagyta a kapufélfán. Ha az ember előzőleg pár napot vízben tölt, utána néhányat földben, kifelé menet a temetőkapun könnyen megesik az ilyesmi. A dolog annál is inkább bosszantotta Paulát, mivel az incidensben elszakadt egyetlen selyemharisnyája is. Ezt csak különleges eseményekre, ünnepi alkalmakra húzta fel, ráadták hát a temetésére is, az csak elég különleges esemény a halottnak.
Paula egy percig se veszkődött azzal, hogy letörülje a kapufélfáról a ráke¬nődött trutymót. Még ebben az úgymond különleges állapotában is talpig úrinő kívánt maradni, une dame véritable, márpedig az ilyesmi megköveteli, hogy bizonyos nemkívánatos balesetek alkalmával úgy kell tenni, mintha mi se történt volna, jobb oda se hederíteni, meg se kell pirulázni. Se ne fregan, n’est-ce pas? Visszafordulván, válla fölött újabb bájos mosolyt lövellt a még mindig földbe gyökerezett lábbal álló Pósa bácsi felé, majd magas sarkú cipőjében sza¬porán kopogva, eltűnt a ködben. A köd az olyan dolog, amiben bármikor bárki el is tűnhet.
A probléma, mint szokott lenni, a temetőn kívül jelentkezett. Még húsz lépésre sem távolodott el Paula a temetőkaputól, amikor addig is bizonytalan mozgása még furcsábbá vált. Ha szabad e kifejezést használni egy dámával kapcsolatban: egészen megbokrosodott. Úgy lehet, az addig is összehangolatlan mozgású marslakók és Bereczki Paula más-más irányba kívánták folytat¬ni útjukat. Kicsoda ismerhetné a marslakók, e titokzatos népség szándékait, s kicsoda a Bereczki Pauláét, a megbomlottan is izgató nőét?
E meghasonulás azért már sok volt Paula újjáéledt porhüvelyének. Vitustáncszerű rángások és vonaglások rázták meg a testét, s a már amúgy is megviselt és nyúlós állapotban lévő bal fülcimpája leszottyant a földre. Szerencsére a sűrű ködben senki se látta a görcsös rángatózást, a deficites bal fülkagylót meg jótékonyan takarta Paula helyes kis bubifrizurája.
A kellemetlen esemény azonban feldühítette a külalakjára mindig is sokat adó Paulát. Előbb a selyemharisnyája, most meg egy darab füle! Úrihölgy le¬gyen a talpán, aki ezek után ne akarna komponenseire bontani szét minden büdös, buzikurva kis marslakót! De lévén a marslakók odabenn, Paula ilyent nem tehetett. Összeszedte hát magát, és erős koncentrálás révén elérte, hogy kushadjanak valamelyest a bensejében randalírozó kurafik. Sok mindenre képes egy dáma, ha a külsejéről van szó! A rekcum után pedig határozott léptek¬kel elindult a Bajkó Pistiék háza felé, aki miatt egy hete folyóba ölte magát.
Úgy lehet, a marslakók inkább a város melletti atomerőmű irányába vették volna útjukat, de nekik most kuss volt. Még ha ők rángatták is ki a földből, Paulának pillanatice privát elintéznivalói akadtak. A nukleáris marhaságok várhatnak, viszont a következő félórában Bajkó Pistinek lesz mit hallgatnia! Az alávaló szoknyapecér! Bereczki Paulának Bajkó Pisti ugyan már megszűnt szívügye lenni, de amit az aljas himpellérnek meg kell mondani, azt meg kell mondani! Jól beolvasni valakinek, élvezet szempontjából vetekedik egy pásztorórával. Az volt a Paula baja, hogy életében túl komolyan vette a szerelmet, túl komolytalanul az életet. De így, halálában, mintha valamelyest komolyo¬dott volna.
Még nem ért oda a Pistiék házához, amikor az utcasarkon találkozott Zakariással, a vak koldussal. Már régóta üzleti kapcsolatban álltak ők egymással. Zakariás ugyan semmit sem látott, de mint a vakoknál lenni szokott, annál élesebbé vált a hallása. Egészen meglepő távolságból tudott kifülelni minden¬féle fojtott hangú bizalmas közlést, lopva elsuttogott pletykát, alig hallható megjegyzést. Ebből jelentős anyagi hasznot húzott. Egyik megrendelője épp Bereczki Paula volt, akinek a kívánságára minden szerda és szombat délu¬tán, mint pók a hálójában, ott üldögélt a központi cukrászda valamelyik középső asztalánál, és engedte minden irányból szimultán hozzájutni a szavakat. Engedjétek hozzám jönni a pletyókat! Amennyiben valamelyik asztalnál memorizálásra érdemeset hallott, valóságos emberi lehallgatókészülékké alakult át, kizárta elméjéből a háttérzajokat, és hallását arra az egy helyre fókuszálta. Szerdán és szombaton, mintegy kialakult rítusként, Paula mindkét nem¬beli kollégáinak, szomszédainak és ismerőseinek jó része beugrott ide egy kávéra, meg némi tereferére. Mindnyájan erősen csudálták és félték Paula meglepő jólértesültségét magánügyeiket illetően.
– Hah! – kiáltott fel lelkendezve Zakariás, az emberi poloska. – Száz közül is felismerném, drága Paula, oly ingerlően, ám hah, mégis fenségesen tud végigkopogni cipőcskéivel a flaszteren! Bár a szóbeszéd alapján, ha meg nem sérteném, kiskegyednek most éppen nem odalenn a föld alatt kéne tartózkodnia?
– Kijöttem kicsit körülnézni – siklott el könnyedén Paula a részletek fölött, lezserül mellőzve a marslakókat. – Az esti köd frissíti az arcbőrt. Meg külön¬ben is.
– Hah! – jegyezte meg mélyértelműen Zakariás, a cukrászdai pók. – Éppen erről a különbenről bátorkodnék pár szót szólni kiskegyednek. Úgy hallatszik, Bajkó Pisti tegnap eljegyezte Pöllnitz Arankát. El is utaztak valahová, egy olyan előzetes mézeshétfélére. Én csak úgy hallottam – tette még hozzá mentegetőzve, mintha így kevésbé lenne súlyos a dolog, ugyanakkor jelezve: ő nem részese e bűncselekménynek. Azok a cinkosok, akik látták is.
– A szószegő szemérmetlen szélhámos! Szédelgő szemétláda! S pont azzal a szedett-vedett szégyentelen szajhával! – sziszegte szilajul Paula.
– Hah! – adott kéjesen hangot tetszésének Zakariás, Paula pótfüle. Ő aztán igazán szakértő volt a hangok világában, valós értéke szerint méltányolt minden ide tartozó kiugró teljesítményt. – Magácska, Paula drága, mindig is nagyon tudott! – tette hozzá elismerően. Aztán zengzetesen kifújta az orrát, az esti ködben való álldogálástól napok óta náthás volt. Tulajdonképpen vi¬gasztalásnak szánta az orrfúvást, kicsit meg méltó válasznak Paula előbbi pro¬dukciójára: Zakariás az orrfúvásból felejthetetlen hangjátékot tudott rögtönözni.
De Paula vigasztalhatatlan volt. Félig-meddig már letudta ezt a Bajkó Pisti-ügyet, ám a hír, hogy nem ő szakított vele, hanem egy vetélytársnő ütötte ki a nyeregből, kibírhatatlannak bizonyult. Ráadásul, amint jövet erről lopva megbizonyosodott, a zsörszékosztüm alatt pont a rózsaszínű, csipkés kom¬binéját viselte, azt, amelynek látásától Bajkó Pisti mindig annyira begerjedt. Igaz ugyan, hogy arra készült, jól odamond Pistinek, de sosem lehet tudni, egy ilyen patália hogyan alakul tovább. S akkor most hiába a rózsaszínű, csipkés kombiné!
Még szerencse, hogy Zakariás náthás, jutott aztán mégis eszébe. Már egy hete meghalt, szaglott rendesen, igazán zsenáns lett volna, ha Zakariás fintorogva szimatolni kezd. Az ilyen apróságokra egy úri dámának erősen oda kell figyelnie. Paula talpig úri dámának tartotta magát. Ha vendéglőben vacsoráztak, mikor fizetni kellett, pénztárcáját utánozhatatlan diszkrécióval tudta oda¬csúsztatni Pistinek az asztal alatt, amikor pedig kettesben sétáltak a korzón, örökké ügyelt arra, hogy Pisti az ő jobb oldalán menjen, vagyis hogy ő menjen a Pisti bal oldalán, szóval minden úgy menjen, ahogy kell. Kicsit nehéz volt ezt elérnie, mert Pisti folyton lemaradt vagy előrerohant, és valahogy mindig a rossz oldalra került át. Paulának ezért állandóan résen kellett lennie, s futkorásznia Pisti körül, mint egy pincsikutyának. De az úridámaság kötelez.
S akkor most egyszersmind vége a pistizésnek. Hogy ő maga meghalt, az még nem lenne olyan nagy baj, volt is ebben egy kis számítás. Úgy gondolta, megpróbálkozhatna egy afféle csekélyebb meghalással. Nem valami éktelenül naggyal, csak egy olyan cuki, kisebbfélével. Hátha így sikerül felkavarnia ki¬csit a maflácska Pistit, mélyebb érzelmeket csiholni ki belőle. De a disznaja kevésbé volt mafla, Pöllnitz Aranka meg fokozottabban volt ribanc, mint szá¬mította. Legalább ha beszélhetett volna pár szót Pistivel, vagy valami! Ha már egyszer rajta van a rózsaszínű, csipkés kombiné. De se nem beszélt, se nem semmi.
Hirtelen elege lett az egészből. Érezni vélte ismét a túlvilág vonzó-ijesztő csábítását, az ismeretlen borzongató hívogatását. (Az ismerttől érdekes mód nem szoktak borzongani, néha pedig lehetne.) Egy hullánál azonban hátrány, hogy nem lehet újra öngyilkos. Minő malőr! De Paula sosem törődött azzal, hogy mit lehet és mit nem. Talán ezért volt képes olyan könnyedén közlekedni túlvilág meg evilág között, talán ezért esett a marslakók választása pont rá. Paula ízig-vérig nő volt, s az ilyen, úgy néz ki, megmarad a síron túl is annak. Vannak titkok, amelyeket nem jó firtatni. Talán akadnak, akik kételkednek a szellemek meg kísértetek létében, de azt például senki sem tagadhatja, hogy reggelente a házipapucs gyakran nem ott található, ahol este lefekvéskor hagyták – az éj folyamán pár lépést magától odébb megy. Marslakók pe¬dig mindig is voltak.
Paula se szó, se beszéd, hátat fordított Zakariásnak, és elindult vissza a temetőbe. Zakariás még sokáig élvezettel követte fülei érzékeny antennájával lépteinek kopogó ritmusát. Minő zene! Zakariás bölcs volt, talán vakságából kifolyólag, talán mert annyi mindent hallott. Már régen nem próbált utánajárni megmagyarázhatatlan dolgoknak, inkább élvezte azokat, ha alkalma nyílt rá. Ott van mindjárt a fokhagyma esete. Észrevette-e például valaki, hogy min¬den fej fokhagymában van egy cikk, amelyik jobban csíp, mint a többi? Erre eddig csak a legnagyobb tudósok, a legzseniálisabb koponyák figyeltek fel, de ők sem tudtak még magyarázatot találni a dologra. A portugál akadémia el¬nöke emiatt akasztotta fel magát a hózentrágerére. Zakariás viszont, amikor fokhagymát evett, mindig azt a bizonyos cikket kereste, és örvendezett, ha meg¬találta. Erősen szerette a csípős ízeket.
Paula még nem ért el a temetőkapuig, amikor elhatározásában némiképp megingott. Talán mégsem kéne egyből visszatérnie sírjába, előtte esetleg még gyorsan beugorhatna a fodrászszalonba. Kissé zilált frizurájára ráférne vala¬melyes igazítás. Egy kis manikűr-pedikűr is elkelne, és persze némi rúzs, szem¬festék, miegymás. Dezodorból jócskán. Nem mászhat így vissza a koporsóba, sosem lehet tudni, kivel találkozik a deszkák között. Sok függ a megjelenéstől. Csuhája alapján ítélik meg az apácát is. Tiszta szerencse, hogy a rózsaszínű, csipkés kombinéja van rajta.
Ám egyelőre csak állt és tusakodott. Festessen-e egyúttal hajat is, vagy ne? És ha igen, milyen színűre? Ez mindig is problémát jelentett Paula számára. Az az igazság, sosem volt egészen biztos benne: nagyon világosbarna haja van-e, vagy pedig erősen sötétszőke? Néha így látta, néha úgy. Hajszínváltoztatás előtt pedig ajánlatos pontosan tudni az ilyesmit. Különben megtörténhet, hogy szőkésbarna fürtjeit barnásszőkére festik át. Vagy fordítva.
De a bizonytalankodás nem tett jót Paulának. A tétovázástól újfent erőre kaptak benne a marslakók. A kis nyavalyások immár megtanulták, hogy ered¬ményesebb, ha összehangoltan lépnek fel. Mint valami soklóerős motor hajtották, nógatták, kényszerítették belülről Paulát egy bizonyos irányba: a város¬széli nukleáris erőmű felé. Valami elintéznivalójuk akadhatott azon a helyen. Kicsit igazítani a próbareaktoron, rendesen beszabályozni a turbinát, állítani egyet a hőcserélő szekunder rendszeren, ilyesmik. Rendbe tenni azt, amit elbaszarintottak a földlakók. Ráadásként életbevágóan fontos dolgokat közölni az emberiséggel magfizika-ügyben. Badarságokat, amikkel időnként fontoskodni szoktak a férfiak. És – úgy látszik – a marslakók.
Paula nem dőlt be nekik. Életében sem tudta komolyan venni az efféléket, nemhogy halálában. De különben is! Komolytalan dolog az élő az élettelen előtt, a valami a semmi előtt. És egyáltalán! Ha már nem sikerült Bajkó Pistivel tárgyalnia, csak nem fog hülye atomerőművekkel bíbelődni. Meg minden!
Csakhogy belsejében a marslakók egyre rámenősebben noszogatták a nukleáris erőmű felé. Valamiért igen sürgős lehetett nekik, valamit tudhattak. Ha már a huszonnegyedik óra utolsó percei peregnek, a mentőcsapat hajlamos a türelmetlenségre. Paula egészen dühbe gurult tőlük. Majd ad ő a kis hímrin¬gyócskáknak! Ha már nem mehet a szépségszalonba, nem lesz itt atomerőműzés sem! Az egyszer biztos!
Egy végső erőbedobással összeszedte magát, bensejében keményen visszafojtott minden marslakót, és elviharzott a temető felé. A bejáratnál az egyik kapufélfán még ott díszelgett a felkenődött gercsa, de nem vesztegetett rá időt, száguldott tovább. Halottnak még nem volt ennyire sürgős, hogy magára húz¬za a koporsó fedelét. Ilyen ez, ha sületlenségekkel zaklatnak fodrászhoz készülő úrihölgy-hullát. De majd ő megmutatja! Majd ő visszaküldi ezeket a köcsög marslakókat oda, ahonnan jöttek. Mert tud ám ő valamit, amit nem tudnak még a legnagyobb tudósok, a legzseniálisabb koponyák, a leghíresebb akadé¬miák elnökei sem. Rakéták, szputnyikok, űrszondák – hülyeség! Az a helyzet, hogy a Mars felé a legrövidebb út a Föld középpontján át vezet!
Bereczki Paula indulatosan visszakászálódott koporsójába. Bárhogy sietett, eltartott egy darabig, míg megfelelőképpen elhelyezkedett benne. Gondot fordított arra, hogy ha valaki véletlenül belekukkintana, előnyös szögből pillantsa meg őt.
Kis idő múlva oszolni kezdtek belőle a marslakók. Paula tudta: a hitványkák csak emberi hullákba bújva, s csupán kevés időre jelenhetnek meg a Földön. Most pedig a Föld középpontján keresztül visszaszivárognak szépen a Marsra. Éppolyan rejtélyesen, ahogy jöttek, eltűnnek a kihaltnak vélt bolygó titokzatos csatornáiban. Eltűnnek a jó francba. Azt is tudta, hogy a marslakókkal együtt belőle is elszivárog az élet-pótlék, amit átmenetileg velük kapott. De nem bánta. Többet ő nem kavar e cudar világgal. Bajkópistikkel, pöllnitza¬rankákkal. Mentőszolgálatos marslakókkal. Durcásan összeszorította az ajkát, és még egyszer eligazította a szoknyáját. Finoman végigsimította a haját. „Talán mégis inkább sötétszőke", gondolta utoljára.
Félig már nem is volt magánál, már nem is gondolt semmire, amikor egyszerre hatalmasan megmozdult a föld, kifordult a sír, lerepült a koporsófedő. Paula csak egy nagy villanást látott, amely mintha magába akarná szippantani a teret, olyan volt. Mintha magába akarná olvasztani a világot, olyan volt. Mintha mindent, ami barna, hirtelen átfestettek volna világosszőkére, olyan volt.
Aztán már annyi volt.



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.