OLVASNI@VALÓ / Normális színház

Dátum: 2012-02-22 / Forrás: LátóOnline

Albert Mária
Normális színház


„ ... normális élet nincs, csak élet van."
(Székely Csaba: Bányavirág)


A legtöbb ember normális életre vágyik, a legtöbb néző meg normális színházra. És a Yorick Stúdió minden, csak nem normális színház. Nincs jegypénztára, előtere, függönye, sőt számozott üléses nézőtere sem. Ezért aztán megtörténhet, hogy a néző olyan helyre kerül, a színészek közvetlen közelébe, ahonnan nem csak az előadást látja, hanem a többi nézőt is. Akaratlanul is észreveszi, amint azok nevetnek, néha felszabadultan, néha kényszeredetten. Érti a kényszeredettséget, hiszen neki is gombóc van a torkában néhány poénnál, esetleg cinkos tekintetet vált nézőtársával, vagy érzékeli, ahogyan egyesek helyeslik, mások rosszalják feltörő nevetését.
Mert ilyen dolgok történnek a nézővel a Bányavirág előadása közben. A szöveg keletkezése aránylag rendhagyó, bár egy olyan dicséretes és egyre gyakoribb irányzatba sorolható, amely a szöveg és a színpad közötti távolságot hivatott csökkenteni, improvizációs előkészítés és a színészekkel, rendezővel, dramaturggal való egyeztetés folyamatában képzelve el a dráma létrejöttét. Így íródott a Bányavirág is a marosvásárhelyi Teatrul 74 által kezdeményezett és a Művészeti Egyetem közreműködésével zajló szakmai gyakorlat során, ahol a különböző színházi szakokon tanuló hallgatók szolgáltatták a közösen létrehozott produkció minden egyes elemét a szövegtől a díszletig, a reklámanyagoktól a jegyárusításig. A kolozsvári és marosvásárhelyi hallgatókból összeálló csapat a Yorick Stúdióban dolgozott, és a kész előadást kétszer láthatta ugyanott, majd néhány fesztiválon a főként szakmai közönség. A dráma hamarosan valóságos diadalútra indult: a Dilema Veche kritikusa az egyik legjobb kortárs drámának nevezte, megjelent a Nyílt Fórum Füzetekben, majd a pécsi Országos Színházi Fesztiválon elnyerte a Vilmos-díjat, egyszóval híressé vált, mielőtt még „normális" színpadra került volna.
Aktuális, friss és érzékeny szöveg ez, amely már a címében is jelzi, hogy váratlan szépségeket keres a kilátástalanság mélyében vergődő emberi életekben. A Csehov Ványa bácsijának alaphelyzetéből induló történet hősei egy erdélyi bányászfalu (bocsánat, község!) lakói, akiknek csendes, hagyományápoló életét rövid időre megzavarja a gyakori öngyilkosságok okáról érdeklődő tévés forgatócsoport és néhány személyes tragédia. Milyen súlya és jelentősége van egy macska halálának, mit ér egy kompót vagy egy téves méretű pulóver, hogy működik egy férfikorús, hány féldecit képes elfogadni naponta egy falusi orvos – talán lényegtelen kérdéseknek tűnnek, de a színpad gyakran pont arra alkalmas, hogy a látszólag köznapi tárgyak és színészi jelenlétek konkrét fizikai valóságán keresztül mondjon el lényeges dolgokat. A megjelenített fizikai és emberi környezet, bár semmiképpen sem realista, mégis akkurátusnak mondható: igen, így „élnek, éldegélnek" az emberek, még akkor is, ha nem beszélnek pont így, nem pont ezek a történések alakítják az életüket. A nyelvi fordulatok és cifra káromkodások kissé mesterkélt és nagyon szórakoztató szövedéke mögött ugyanis az élethelyzetek és viszonyok pontos hálozata rajzolódik ki, érvényessé és hihetővé téve a történetet.
Sebestyén Aba rendezése és a Lukácsy Ildikó által kitalált tér igyekszik kihasználni ezeket a lehetőségeket, a jelentésteli játék tárgyáivá alakítva ablakot, ajtót. Már a prológusszerű felvonulásban szerepet kap a kis központi ablak, amelyen a szereplők egyenként bekukucskálnak, kijelölve egyrészt saját játékuk terét, másrészt a külső valóságot, ahonnan a nézők elé kerülnek. Az elrendezés, bár sejteti a színpadon kívüli világot is, inkább negyedik falas dobozteret ad a színészeknek, többségük arra is használja ezt, hogy előre-hátra mozogva, a nézők felé játsszon. Ettől aztán keretek teremtődnek. Az egyszerű pácolt deszkafal ingatag keretébe a zárójelentben a „palacsintatévé" belső kerete illeszkedik: a félig átdolgozott valóság, a kamera hatására átalakuló emberről. Az irónia, az eltávolodás többször is tárgyiasulva jelenik meg az előadásban, a durva káromkodásokkal is fokozott maró hatást pedig az időnként lírai – sőt, majdnem patetikus – betétek enyhítik, mint amilyen Irma (Gulácsi Zsuzsanna) kompótevése az ablak keretében, vagy Mihály (Bányai Kelemen Barna) monológja a nézők felé. Hatékony rendezői opció Irma és Iván (Viola Gábor) teljes sötétségben, bányászlámpával játszódó biztosítékcseréje, melyben a berobbantott bánya és a koromsötétben rejtőzködő bányavirág metaforáinak szentimentalizmusa humorosan feloldva érvényesül. Még az ablakon bemászó két főszereplő – nekem kicsit hosszúra sikeredett – bravúrosan akrobatikus bohóctréfája is dupla fenekű vicc, a bezártság és egymásrautaltság, az abszurd emberi lelemény megtestesítése. A népi hagyományokra utaló kísérőzene (Czerán Csaba) ellenpontozásként egészíti ki és árnyalja a cselekményt. A jelenetek és helyzetek ritmusától néha eltérő ritmus, vagy a nézők által esetenként ismert népdalnak a helyzethez nem mindig illő szövege újabb, szándékolt vagy véletlen, de mindenképpen működő iróniaforrás.
A keretek az együttérzés és eltávolodás állandó játékának fontos kellékeivé válnak. A POSZT Nyílt Fórumán a Bányavirágról szóló beszélgetésnek az Esélytelenek a színpadon címet adták a szervezők, és látszólag mintha valóban távol állna a vásárhelyi bemutató közönségétől a bányászfalu tragédiája, vagy a kilátástalanságnak ez a konkrét formája. Csakhogy az előadásban megjelenő történet exotikumánál – főleg az árnyalt színészi játéknak köszönhetően – gyakran erősebb lesz annak általános érvényessége. Ez, az időnként nagyszerűen működő színészi játék tölti ki a kereteket. Mert miközben jól szórakozunk Iván és Mihály, vagy Irma és Ilonka (Nagy Dorottya) párbajozásain, rádöbbenünk, hogy mi is „élünk, éldegélünk", „ápoljuk a hagyományokat", „balfasz titkaink" és a jövőre nézve „kurva szar becsléseink" vannak. A szereposztás egyik érdekessége számomra, hogy a rendező a pályakezdő Gulácsi Zsuzsannára bízta Irma, a kompótokkal kedveskedő szomszédasszony szerepét, míg Nagy Dorottya a szöveg szerint talán fiatalabb Ilonka érettebb változatát alakítja. A választás eredménye és nyeresége az, hogy Viola Gábor Ivánja egy hozzá hasonlóan több tapasztalattal rendelkező Ilonkával társul – mindkettejük múltjának sejtetett bonyodalmai és csalódásai nagyobb súlyt adnak így a két figurának. Viola Gábor lubickol szerepében, Bányai Kelemen Barnával játszott kettőseikre mindannyiszor élénken reagál a közönség, komédiázó kedve a vígjáték felé tolja az előadást. Nagy Dorottya Ilonkának a férfikórus jövőjéről szóló monológjában találja meg az érzékeny egyensúlyt a tragikum és komikum között. Gulácsi Zsuzsanna, a bemutatón inkább saját alakításának részleteire koncentrálva, néha késlelteti a dialógus gördülését, erős érzelmi töltetű egyéni felvillanásai – mint például az említett kompótevés – azonban pontosan kidolgozottak. Nincs könnyű dolga Illés szerepében Kovács Botondnak, ő ugyanis amolyan ötödik kerék lesz a váltva komédiázó párok mellett, igyekszik külsőségekkel túlzottan karikírozott figurájával felzárkozni a mulattatáshoz, de néha neki is sikerül egy-egy hangváltással sejtetni a szereplő és a helyzet mélységeit. Bányai Kelemen Barna találja meg leginkább azt a tragikomikus kulcsot, amelyben vérfagyasztó könnyedséggel tréfálhat életről-halálról, előre-visszatáncolva a döntések, tagadások és kinyilatkoztatások között. Az ő figurájában testesül meg az emberi együttérzés és távolságtartás kettősége, a mellette zajló sorsokba való beavatkozás dilemmájával együtt. Nagyszerű partnere Viola Gábor, akinek energiától duzzadó, vitázó kedvű Ivánja több egy „esélytelen" helyzetben tengődő furfangos parasztnál.
A záró videofelvétel szándékolt sutasága mintha további kérdéssé alakítaná a befejezést: ebben éldegélünk? Paradox módon, a képmutató, semmitmondó tévéinterjúval is közelebb kerül hozzánk a távoli falu (legvégére megjegyezzük Mihállyal együtt, hogy község), lakóival és élettörténeteivel együtt. Többé talán nem száraz statisztikai adat az öngyilkosság sem, és az előadás alatt remélhetőleg végig ki-be lépegettünk önmagunkba is, vagy legalább bekukucskáltunk rejtett ablakainkon. Azt, hogy mennyire tudunk vagy akarunk belelátni saját életünk vagy más sorsok kozmetikázott képe mögé, a taps után már a mi kérdésünk marad.
Jelen szöveg írásakor a Bányavirágot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében lehet megnézni, számozott széksorokban, sötétben ülő nézők között. Időközben a Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójaként nyert díjakat a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon. Előrelépés történt az európai gyakorlat felé, hiszen például az angolszász színházi életben bevált szokás, hogy a sikeres alternatív produkciót átveszi egy komolyabb háttérrel rendelkező kőszínház. Itt az átvételt indokolja az is, hogy a rendező és két színész a Tompa Miklós Társulat tagjai. A jó csapatmunka eredményes volt, további lehetőségek nyílnak, remélhetőleg hamarosan a szerző által elképzelt trilógia további darabjait is láthatjuk majd „normális" színházban. De Mihályt, a rezignáltan együttérző, cinikusan reménykedő orvost parafrazálva: „normális színház nincs, csak színház van". A néző meg örül, hogy része lehet benne.





Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.