OLVASNI@VALÓ / OLVASNI@VALÓ

Dátum: 2007-11-15 / Forrás: LátóOnline

Török Zsuzsa

Jozefát úr novellái
(Nagy Koppány Zsolt, Nagyapám tudott repülni, Budapest, Magvető, 2007, 152 old., 2290 Ft.)


Talán nem tévedek, ha azt állítom Nagy Koppány Zsolt előző könyvének fényében, hogy Jozefát úr ismét regénykedik. Ami közös ugyanis Nagy Koppány Jozefát úr, avagy a regénykedés és most megjelent, Nagyapám tudott repülni című kötetében, hogy a szerző mindkettőben a történetmondás lehetőségei, témák, szólamok, nézőpontok, stílusok az irodalomtörténeti hagyományban felhalmozódott elbeszélői és műfaji sokféleségének hangsúlyozott és tudatos használatával él. Az ’úgy írni, mint’ (természetesen nem új) gondolatával. Amiben különbözik azonban a két kötet egymástól, hogy az előzőben a regény műfaja fogta össze a hangok, stílusok, imitációk sokféleségét, jelen esetben viszont a novella ad lehetőséget a próbálkozásra, ráadásul egy nem kevésbé figyelemreméltó kiadói stratégia kapcsán. A Magvető Kiadó ez év őszén ugyanis egyszerre négy új kötetével szerepel a könyvpiacon. A kötetek azonos időben való megjelenésének ténye és külalakjuk hasonlósága is egy új sorozat indulását jelzi. A Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeumban november 7-én a kötetek bemutatója kapcsán is hangsúlyozta, hogy a sorozat ezúttal a kortárs novella műfajára hívja fel a figyelmet, a műfaj és az iránta való érdeklődés felkeltése céljából. A cél már a könyvek borítójáról is könnyen megállapítható: a sorozat megjelent köteteinek (Bánki Éva: Magyar Dekameron, Erdős Virág: Eurüdiké, Vida Gábor: Nem szabad és nem királyi) mindegyikén olvasható a novellárium kifejezés.


Nagy Koppány kötete huszonkét novellát tartalmaz két ciklusba rendezve, szimmetrikus tizenegy-tizenegy megoszlásban. A szimmetria a ciklusokon belül is érvényesül, mindkét esetben a hatodik novella a ciklus címadója. Az első ciklus címe azonos a kötetével, a második A lézengő writter címet kapta. A két novella központi helye és címadó státusa a ciklusok hangsúlyát hordozza. A tárgykör megállapításában a ciklusok alcímei is segítik az olvasót: – mítoszok, történelmek –, illetve – játékok, tragédiák –.


Ennek függvényében az első tizenegy szöveg mítoszokat teremt és rombol, az esetek többségében közvetlen, egyes szám első személyű elbeszéléssel, helyenként történelmi kontextusokra, ma már történelemnek számító helyzetekre való utalásokkal. Történetek a megfigyelés mítoszáról, megfigyelt megfigyelőkről, a vitézkedésről, a legendává válás mítoszáról, az örök, létező és a megtalálás reményében keresett jel mítoszáról, családi és magánéleti mítoszokról. Mindezt már ebben az első ciklusban is formai és stiláris változatossággal: hol jegyzőkönyv, hol személyes beszámolószerű előadással, az egyes szám harmadik személyű történetekben távolságtartóan, különböző stílusregiszterekkel való játékkal.


A második ciklus, címéhez és alcíméhez hűen, még hangsúlyosabb és gyakran tréfásabb játék szavakkal, mondatokkal, szólamokkal, műfajokkal, magával az írás tényével. Nem véletlen, hogy ennek a ciklusnak a címadó novellája fogalmazza meg mindazt, amit a kötet központi (és Nagy Koppány korábbi, a Jozefát urat is meghatározó) problémájának érzek: hogyan viszonyulni, ha nyomaszt a hagyomány.

„Szuverén entitás, írói, mi nékem még ha marad. Szuverén annyira, hogy hőse csak maga, ő azaz bír lenni, ki más, ha nem én. Bizony, mert sokak a tehetségekben szárnyalnak engem túl. Őket olvasom, pallérozván hajlamomat plagizálásokra. Innen tán nyelvezet, ez is. […] Bizony nehéz léte prózaírónak, kicsinek, sok okosságos éveknek utána, halászott mit ki könyveknek belőle. Talál kínjában ki mindent már, hagyj legalább neki örömöt, vállveregetőt, sajátot.
Bizony mondom néktek, tetszetend az, itt hogyan írok, de találom akkor ugyan nehéznek is, s mintha volna valakinél már, írva vagyva. Lehettek többen, fészkelték kik magukat belém: az írás exorcism, paráznaság, vétek, nyavolás. Űzze, kit elkurvított szelleme, kárhoztatván őt erre. Gyalázatos mesterségre." (101–102.)


Az ősmítosz, a variánsok eredetijének megírása, az ismert történetek eredeti módon való elmondásának gondolata, problémája a Jozefát úr és készülő regényének hőse, Tatár Illés közti párbeszédnek is központi témája, úgy vélem, meglehetősen ironikus felhanggal, hiszen az ajánlott módszer, az imitáció is ismert történet már. A regényben ezért számos esetben egyértelműen, az imitált szerző nevének említésével feloldási kulcsot is kap az olvasó, novelláskötetében azonban Nagy Koppány ránk bízza: ki-ki idézze fel magában, épp mely szerzőre utal(hat) a szöveg. Természetesen, nemcsak szerzőkről van szó, erről győz meg különösen a kötet második ciklusa: műfajokkal, stílusokkal is lehet ezt játszani.


E módszer lehetőségeit éppen a benne rejlő humorban látom, hiszen annak ellenére, hogy Karinthytól Varró Dánielig sokan alkalmazták és alkalmazzák, az olvasó megnevettetésére mindig rengeteg lehetőség áll rendelkezésre. És erre a csattanóra jól kihegyezhető rövid műfaj, a novella eleve megfelelőbb feltételeket nyújt, mint a hosszabb műfajok. Számomra ezért a kötet legsikerültebb darabjai azok, amelyek ennek a szempontnak leginkább megfelelnek: Személyi figyelő, Vitéz lélek, Harmadnapon, Tánc, Béla és a virágok, A lézengő writter, A várban őrt álló gondolatai, A róka szól.


A kötet névadóját, A nagyapám tudott repülni című novellát azonban más szempontból érzem fontosnak. A nagyapa repülése ugyanis, amint az a szövegből kiderül, a nyelvhasználat adott körülmények közötti szabadságát és bátorságát jelenti: „Azért merem mégis leírni, hogy repült, mert nevén nevezte a dolgokat: ami a szívén, a száján, ahogy a népi bölcsesség mondja, igaz, ha azt mondta, lajtorja, arra gondolt, hogy létra – ennyi jutott neki az ideák tanából. Szóval tényleg repült, nem használt metaforákat, az az istenit az istenit volt neki." (46.) Az unoka nyelvvel szembeni magatartása, nyelvi játékai, folyton változó hangja hasonló bátorságról tanúskodik a nyelvnek immár írott, irodalmi közegében.


Talán a képességek reményteljes öröklésénél a nyelvhasználatnak erre a szabadságára gondolt a szerző a novella második paragrafusában: „Nem akarok hőst kreálni belőle [a nagyapából] itt, hogy esetleg magamra vonatkoztassam némely képességét, melyeket – remélném – örököltem."


Talán, hiszen a fenti mondatot követő rész meglehetősen zavarba ejtő mondatszerkezetet eredményez: „különben is, verte a családját, ivott, káromkodott." (Uo.)




Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.