OLVASNI@VALÓ / Posztkommunista nosztalgia

Dátum: 2008-07-03 / Forrás: LátóOnline

Török Zsuzsa

Posztkommunista nosztalgia
(Dan Lungu, Egy komcsi nyanya vagyok, Pécs, Jelenkor, 2008, 240 old., 1900 Ft)

Amikor Ceauşescu elvtárs bejelenti látogatási szándékát a szocialista fémfeldolgozó üzembe vagy épp a szocialista állattenyésztési telepre, akkor az odavezető utakat újraaszfaltozzák, és az út menti poros fenyőket slaggal mossák le. Ha pedig még így sem elég zöldek, akkor az Elektromos Művek emelődarujáról festékpisztollyal festik be őket. Aztán sok egyéb mellett a tehenek közül kiszortírozzák az összes feketét, mivel ezek nem árasztanak optimista hangulatot. És ha a szarvuk ragyogása nem üti meg a nagykönyvben előírt mértéket, akkor bizony azt is belakkozzák. Így aztán már minden tökéletes, és minden remekül illeszkedik a kommunizmus hét csodájának világába, ahol mindenkinek van munkahelye, de senki sem dolgozik, ahol, bár senki sem dolgozik, a tervet mégis száz százalék fölött teljesítik, ennek ellenére mégis üresek a boltok, de azért mindenkinek van mit ennie, s bár mindenkinek van mit ennie, senki sem elégedett, de azért mindenki tapsol.


A Jászvásárban élő író és szociológus Dan Lungu első magyar nyelven megjelent regénye egy nyugdíjas korú munkásnő perspektívájából tekint vissza a kommunizmus éveire. A könyv 2006-ban jelent meg Sînt o babă comunistă címmel, azóta már franciára is lefordították, tervezik német, spanyol és lengyel fordítását is, magyarul pedig Koszta Gabriella tolmácsolásában olvasható a Jelenkor kiadónál. A román újhullám filmesei, mondhatni sikertémává tették a romániai kommunizmust. Egyre több jel mutat arra, hogy a témának az írott fikciós irodalma is alakul.


Emilia Apostoae, a könyv narrátora Kanadába emigrált lánya telefonhívása kapcsán idézi fel élettörténetét. Liberális meggyőződésű lánya, a kanadai román közösség tagja választások előtt arra kéri anyját, hogy ne szavazzon a volt kommunistákra. Anyja azonban ellenkező állásponton van, hiszen a kommunizmus éveihez való viszonyulása alapvetően nosztalgikus. Nekik a forradalom előtt ugyanis sokkal jobban ment. „Istenem, milyen jó dolgunk volt a kommunizmus alatt!” – mondja a regény tizedik fejezetében. „Ha feleannyira volna jó most, mint akkor volt, elégedett lennék. Mit fele annyira, ha csak negyedannyira, azt mondanám, kezicsókolom.” (85.)


Apostoae asszonynak a kommunizmus éveiben mindene megvolt, amire vágyott: csak valódi vagy neszkávét ivott, farmerben járt, volt Kent és BT cigarettája az orvosoknak, a Pepsit és a szaloncukrot pedig ládaszámra hordta a főnök a pártvendéglőből. A lélekerősítő sem valami olcsó lőre volt, hanem Vasconi vagy Unirea konyak, csak Guban cipőben járt, Fa és Rexona szappannal mosakodott és fél- vagy negyed áron hordták neki ládaszámra az epret meg a paradicsomot. A jómódot jelképező nippek sem hiányoztak a házából, Alice, a lánya nem azt a vacak cigaretta formájú rágógumit kapta, ami szétporladt a szájban, hanem magyar rágógumit, amiből lufit is lehetett fújni. Volt bőven csokoládé, keksz, nápolyi, narancs, datolya, citrom, füge. Nem volt vasárnap, hogy ne mentek volna vendéglőbe. Lakást kaptak az államtól, amelyet hamarosan felszereltek minden szükségessel: gázpalackkal, mosógéppel, tévével. És rengeteget kirándultak: bejárták az országot, szabadságra a hegyekbe vagy a tengerre mentek, esetleg a Deltába, hétvégeken rokonokat látogattak, röplabdázni mentek vagy rövidebb kirándulásokra. Szóval, jó dolguk volt a kommunizmus alatt, semmilyük sem hiányzott, minden igényüket ki tudták elégíteni…


Nemcsak az elbeszélt életmód, hanem a társadalmi mobilitás szempontjából is tipikus történet az Apostoae asszonyé. Földművelő paraszt emberek gyermekéből lesz városlakó munkásnő, aki saját csemetéjéből később értelmiségit nevel. Ő mindezt a kommunizmusnak köszöni, hiszen saját élettapasztalata szerint a kommunizmus „csinált” belőle városi nőt: munkahelyet és lakást teremtett számára.


A regény huszonkilenc fejezete nem kronologikus sorrendben, hanem az idősíkok folyamatos váltogatásával meséli el Emilia Apostoae élettörténetét. Dan Lungu prózája ennek ellenére egyszerű és olvasmányos. A szerzőt nem a politika és a társadalom, hanem az egyén, a hétköznapi ember szintjén végbemenő történések érdeklik. A történet valós alapja egy, a kommunizmus „áldásairól” szóló interjú, melyet szintén Dan Lungu készített korábban: egy asszony személyes, de a posztkommunista nosztalgikusok kevésbé hallgatott és hallatott csoportja számára reprezentatív élettörténete.


A cím tulajdonképpen a narrátor saját identitására vonatkozó felismerése: „Egy komcsi nyanya vagyok!” És elbizonytalanodása, hiszen lánya, húga és hajdani kolléganője álláspontjában, illetve a kommunizmus előtti magánvállalkozó kisiparos családból származó Rozalia asszony történetében felvillan a kommunizmus alternatív értelmezése. Ennek fényében pedig Emilia Apostoae múltja is átértékelődik, és ő maga pedig hozzá való viszonyulásában elbizonytalanodik. „Érzem, hogy átalakul a múltam. Furcsa, oda nem illő gondolataim támadnak, és arra késztetnek, hogy az egészet újragondoljam. Más emlékek is eszembe jutnak. Olyan gesztusok és érzelmek, amelyekről már megfeledkeztem. Ugyanazokon a helyeken, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanabban az időben más események.” (235–236.)


A regény tulajdonképpeni tétje, úgy vélem, ennek a felismerésnek és a nyomába szegődő elbizonytalanodásnak a felmutatása. (Jelzésértékű, hogy Apostoae asszony végül úgy dönt, nem megy el szavazni.) A posztkommunista nosztalgia, a rendszerváltás okozta radikális változás feldolgozásának problémái a hétköznapi ember mindennapjaiban a romániai társadalom máig jelenlévő valósága. A Lungu-próza kivételes érzékenységgel tárja fel ennek a valóságnak a paradox voltát és a nosztalgia működési mechanizmusát. Hogyan lehetséges, hogy nagyon sokan még mindig nosztalgikusan viszonyulnak egy embertelen, totalitárius rendszerhez, amelyet annak idején saját bőrükön tapasztaltak? Hogyan lehetséges, hogy még mindig hihetetlenül sokan mondják Emilia Apostoaeval együtt:


Ha feleannyira volna jó most, mint akkor volt, elégedett lennék.
Mit fele annyira, ha csak negyedannyira.
Azt mondanám, kezicsókolom.




Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.