20 / Salat Levente: Philippica az Idő ellen

Salat Levente: Philippica az Idő ellen
Dátum: 2009-12-07 / Forrás: LátóOnline

Húszéves a Látó. Rovatunkban az eltelt húsz év általunk legjobbnak ítélt szövegeit közöljük - húsz héten át. A kilencedik héten Vida Gábor választása Salat Levente szövegére esett a Látó 1994. februári számából. Salat Levente ugyanebben az évben részesült Látó nívó-díjban, esszé kategóriában.


Salat Levente: Philippica az Idő ellen
Bogdán Lászlónak és Farkas Árpádnak ragaszkodással


Fordul a kor, lazul rajtunk az Idő markának szorítása. Ködbe vesznek a vízválasztók, elmosódnak az egykori frontvonalak, az ellenállásban egymásnak hátat vető gondolatok széthullanak, mint a rosszul kötött kéve vagy az abroncs nélkül maradt hordó dongái, korábbi ellenségek fölfedezik egymásban a közös érdeket, társak Írásban és Gondban egymás ellen fordulnak, a szükség által összerántott, a kín által simára csiszolt gondolatrendszerek felületén szétfutnak a kétely hajszálrepedései. Nyakunkon a szólásszabadság parttalansága, amikor is a szó már nem ér föl a tettel, amikor is a szólás bátorságát – amely a szándék által kiválasztott keveseknek adatott csak meg egykoron – most a tett bátorságának kellene követnie.
Megrázó dolog látni, végignézni, hogy nagy írók alól hogyan fordul ki a kor. Szolzsenyicin, Michnik, Havel, Csoóri, Konrád, Sütő. Írók az idő markának lazuló szorításában, az ellenállás kínjai között fogant átkoknak és fogadkozásoknak való megfelelés nehéz kényszerében. Múltjukhoz, nagyságukhoz méltatlan tétovaságok, ijesztő kihívások és kísértetések, megalázó helykeresések közepette, a közélet és a nyilvánosság átpolitizált hínárjában, a hozzájuk fogható, fennhangon megnevezhető ellenség után való kutakodásban – a fölülemelkedés méltósága, az (átmeneti) hallgatás bölcsessége és a végső ítélet fellebbezhetetlensége megadatik-e nekik vajon?
Amit írtak, senki nem veheti el tőlük: előbb hal ki az emberiség, mint dicsőségük az emberek emlékezetéből – mondhatjuk Vellenius Paterculus után szabadon.
Amikor fordul a kor, az írót és közönséget (közösségét) közös bűvöletben tartó egynemű(sítő) közeg széttöredezik, a szavak, mondatok elkezdik élni önálló, kontextustól függetlenül életüket, fokozatosan lekopik róluk az összeesküvő ellenállás által rájuk aggatott többletjelentés, és – az írói szándékot magára hagyván, az ellen fordulva valamelyest – azt kezdik jelenteni újra, amit a nagy kisajátítások előtt jelentettek mindközönségesen. Erre figyelmezve olvassuk most fennhangon a Psalterium Hungaricum sütői parafrázisát az 1970-es évek közepéről, a „Nagy Nyomorúságok esztendeiből", amelynek első sora így hangzik: „törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak". Olvasom tehát a Psalterium Hungaricum Sütő András által valamikor a 70-es évek közepén jegyzett parafrázisát:
„… törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé, nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sivó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanók, hová célozz, Uram, egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, elennünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig értek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohóban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárny-szépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta."
Ma, amikor már nyíltan lehet nevén nevezni a „gonoszt", amikor tudni illik, hogy hányadán is állunk a „szitkos szájú pogányok" seregével, amikor az Úr engedné „szóhoz jutni szánkban az éneklést", és nem lehet mindazonáltal elfojtani a sejtéseket arra vonatkozóan, hogy hol késik „a reménység és megnyugvás olajágas galambserege", ma tehát, a kor fordultával, látnivaló, hogy milyen nehéz megfelelni ezeknek a mondatoknak. Látnivaló, hogy ezeknek a mondatoknak egyedüli esélye múlttal, a korforduló előtti időkkel való cinkosság: ahhoz fűződő érdek, hogy a kárhoztatott állapotokból valami legalább érvényben maradjon. Valami, ami fölment a tettek bátorságának kényszerűsége alól, valami, aminek okán be lehet érni újra a szavak bátorságával.
Aligha van nagyobb zsarnok, mint az idő, amely így képes kiforgatni értelméből egy elszakadt nemzetrész veretes szavakba öntött tragédiáját.
Korok találkozásakor, különböző világok határmezsgyéjén be-beköszönt időnként a philippicák ideje. A philippicák idejére az jellemző eredendően, hogy a zsarnok meghalt ugyan, de a zsarnokság megmaradt. Az emberek mozdulataiban, a lelkek ritkábban használt zugaiban, rutinos gondolatmenetekben él tovább, és zajos, jövő-menő akarnokokban, akik leleményesen sáfárkodnak a zsarnok hátrahagyott örökségével. Akik mindegyre próbára teszik a megváltozott viszonyok és a kiújult kollektív akarat állóképességét, és kuncogva lesik-figyelik, miként teljesedik be az egyetemes jóért folytatott naiv küzdelem fölött a legnagyobb zsarnok, az Idő akarata. Az Időé, aki válogatás nélkül kergeti alanyait a történeti szükségszerűség labirintusában: kevert etnikumú vidékeken a születendő gyermektől nem kérdezi meg, hogy milyen anyanyelvet szeretne magának, és a nemzeteket, nemzetrészeket vaksággal veri meg időnként, hogy hatalmas károkat tegyenek magukban akkor, amikor a legelvitathatatlanabbaknak hitt igazságok, a legkétségbevonhatatlanabbnak vélt jogok és legszentebbnek érzett eszmék megszállottságában cselekszenek. Amikor legutóbb fordult ki a nagy írók alól a kor, a romániai magyarság számára – a 75 évvel korábbal elszakadt nemzetrészekkel együtt – adatott egy újabb, drámai lehetőség. Az utolsó talán, ha tekintettel vagyunk az idő fölgyorsult ritmusára és a nemzetek, nemzetrészek sorsát intéző folyamatok és módszerek agresszív jellegére. Akkor látni lehetett hirtelen, hogy a Psalterium Hungaricumot parafrazáló írói attitűdnek fontos szerepe van az általa kárhoztatott állapotoknak a fenntartásában, folyamatos újratermelődésében. Az ellenállásra buzdító, mozgósító felszín alatt ott volt (van) ugyanis az evidencia, hogy a kisebbségi lét állandó hadiállapot, az idegek kiúttalan állóháborúja. Ami egy írónak jól jön ugyan, de kollektív egzisztenciát alapozni rá aligha lehet. Innen már csak a konzekvenciákat kell (kellett volna) levonni. A kisebbség kollektív önszemléletére, céljainak újraforgalmazására, helyére vonatkozóan a világban. Leszámolni a történelmi jóvátételre kalkuláló, a magáért való kitartásra buzdító, mindent mindig elodázó passzivitás zsákutcás öncsalásával. És elkészíteni – végre – a megmaradásért a körülmények által követelt ár költségvetését.
Paradigmaváltásra rendszerint philippicák idején, korok találkozásakor nyílik lehetőség. A paradigmaváltás lényegét tekintve… stb. stb. (Itt most további mondatok következnének. Mondatok, amelyek egybevágóaknak tűnnek a világgal Kolozsvárott, enyhe rosszallást váltanak ki Marosvásárhelyen, és végigmondhatatlanok Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön. Mert mit jelent például az a szó, hogy paradigma a Szent Anna-tó partján, 1993 augusztusának egy verőfényes szombat délutánján? Egy kéznél levő és nyomban példával is illusztrálható lehetséges válasz szerint a paradigma az, ami ott és akkor a tótól, fáktól, nyüzsgő emberektől, az egész valószerűtlen világtól elszakadt, egymást tépő három férfiún beteljesedett: a szótértés drámai lehetetlensége azok között, akiket különböző paradigmák tartanak uralmuk alatt. Mert a paradigma kényelmetlen természetű. Még annyira sem lehet váltogatni, mint a meggyőződést.)
Az Időre figyelmezzetek mindezekért, összeírt atyák. Nem lehet egyszerre akarni a múltat és a jövőt.




Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.