Irodalom és a City

Keszeg Anna

Van két meggyőződésem. Az egyik, hogy a világ minden jelensége kontextusfüggő. A másik (de ez nagyon is az előbbire támaszkodik), hogy nincsenek irreleváns kontextusok. És amint sejteni lehet, most következik valami olyasmi, ami eléggé nem működne, ha ezt a két megjegyzést nem bocsájtottam volna előre. Éspedig folyóiratokról akarok írni, melyek egymás rendhagyó, de releváns kontextusai lettek.

Utazom én is, mint manapság mindenki. Nem az utazással törődöm, nem kötnek le a körülmények, hanem igyekszem az otthoni szabadidős programok meghosszabbításává tenni az utat, egy kis Au revoir Simone, film és sok olvasnivaló (Dilemateca, J’adore, Holmi, Maison Française, magyar Marie Claire, könyvek is). Így éppen jó, nem kell nehezen vállalható öndefiníciókat gyártani a mellettem ülőnek, s őt sem kell meghallgatni, utálhatom nyugodtan, mert elveszi a nekem kijáró teret. A Maison Française-zel kezdem. A french touchról szól, mintha hallanám is, hogy ejti ki a hiperavangárd Laure Vernière a szót, kicsit tucsnak, kicsit orrhangon. A cél: összerakni azt, ami a francia lakberendezés-kultúrából sajátos lehet, s amire a külföldiek mint autentikus franciára kattannak rá, persze, francia szemmel. Kicsit ez is „régi dicsőségünk, hol késel…"-jellegű, most már máshonnan jön a saját értékek felfedezésének impulzusa. De ugyanez a magyar Marie Claire-rel is (a februári Dita von Teese-s szám), a „magyar divatikonokról" akarnak írni, „akiknek ruháit már világszerte elismerés övezi". Nem is írom a neveket, de rosszul esik, hogy ez a hat kiemelt, ha kedvenc színt kell említeni, csak a feketét mondja (azzal akkorát bukni nem lehet), s divatikont meg fél bevállalni, jaj, uramisten, ez már globalizáció és elitkedés. A jó az benne, hogy a felvezetés, mint valami ősrégi buta történet, azzal kezdődik, hogy „azt mondják, Budapest valaha Kelet-Európa Párizsa volt." (Ahonnan direkt út vezet oda, hogy általuk majd ismét az lehet.) Ja, és még hány városról nem mondják ugyanezt (kontinenst cserélni…). És mikor van az a valaha?

Az az érzésem, éppen arra a korra gondolhatnak, aminek a kezdetére a Holmi emlékszik a 100 éves a Nyugat számmal. (Azt már csak zárójelben, hogy a könyv, amit félreteszek a folyóiratok miatt, Az elsodort falu.) És pontosan itt lenne az a bizonyos rendhagyó, de releváns kontextus. Márton László és Tandori is elismerik, hogy a Nyugat tartható, jelenlevő, használható referencia. Márton Hatvanival szemben Osvátra voksol, arra az Ostvátra, aki a rentabilitás helyett a tehetség-felfedezést részesítette előnyben. Lackfi pedig valami olyasmit vesz észre a Nyugattal kapcsolatban, amit én csak úgy tudok olvasni, mintha egy ma-nem-így-van állítása keretezné a verset: az irodalom mindenüttjelenvalóságát. És közben arra gondolok, hogy ha akkor irodalom, ma divat van mindenütt, ma erre érdemes ráépíteni az igazán durrbele ambíciókat, mert ez az, ahol pénz van, mert ez lehet l’art pour l’art. Amitől félek, hogy ezek a ’magyar divatikonok’ nem elegek egy Nyugat-kaliberű történethez. És az is igaz, hogy lassan mindenki mástól lesi el, hogy mi az, amiben ő maga autentikus. Vagy nem. A Dilemateca például egy Magazine littéraire és Lire keverék, amit imádok olvasni, mert néha elhiszem, hogy igazából jó francia esszét olvasok. Onnan tanulták, vagy a kultúráról divatosan/eladhatóan nem lehet másképpen írni? (Csak hogy érzékeltessem, mire gondolok, tökéletes példa a Masa de lucru-sorozat Costi Rogozanu-féle darabja, január, 2008, 10. o.)

Valahol erről szól minden: hogy honnan látszik valami értékesnek, hogy fel kell-e zárkózni és kihez, hogy hogyan lehet eladhatóvá tenni a valamit. És ez a valami a „kulturális termék". S már régóta félek attól, hogy lassan titumaiorescus dörgéssel fogom elutasítani a „tartalom nélküli formákat", s ugyanakkor belátni, hogy nincs járható út nélkülük. Rosszul kell indulni abban, amit majd jól akarunk csinálni?

(Kép: Keszeg Ágnes krokija)