20 / Varga Illés: Rideglegény (regényrészlet)

Varga Illés: Rideglegény (regényrészlet)
Dátum: 2009-11-26 / Forrás: LátóOnline

Húszéves a Látó. Rovatunkban az eltelt húsz év általunk legjobbnak ítélt szövegeit közöljük - húsz héten át. A nyolcadik héten Szabó Róbert Csaba választása Varga Illés szövegére esett a Látó 2009. októberi számából. A Rideglegény című regény, aemlyből a szövegrészlet származik, 2010-ben fog megjelenni a Roham Kiadó gondozásában.


Varga Illés: Rideglegény (regényrészlet)


Ucsnay Uzor és Dzian Kajus
Bár Kuttenbergi Dzian Kajus anyámasszony katonájának nevezte, és ezért élete végéig annak tartották, Ucsnay Uzor kitartott az Ördög mellett akkor is, amikor hetedszer kísértette meg az Úr.
Ennek ellenére úgy mondják, örömteli s elégedett életet mondhatott a magáénak s övéinek, míg csak lelke Pokolra nem szállt – Dzian Kajus csontjait viszont a gumpendorfi plébános törettette mozsárba fejszenyéllel, s maga vágta ki üdvözült szívét, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, azt a Jóisten irgalmába ajánlhassák.
Akkor esett mindez, mikor Ucsnay Uzor megtért Aasch Ferenc zászlaja alól, s miután embereivel felprédálta Leidelius Ottó birtokát, annak ujjperceiből szöget hegyezett tanyája kapujára, hogy arra akasztva fel a kardját – katonáit immát szélnek eresztve –, szent esküvéssel megfogadja, soha többé nem nyúl ahhoz. Mert, mondogatta, ha kérdezték a miértje felől, „Még Leideliustól áldatott az meg, mikor Aasch Ferenc zsoldjába szegődött." Más okát nem adta.
Ucsnay Uzor hét éve élt már vérrel váltott birtokán, amikor valami pénzen vagy hitbeli kérdésen az adósságról összekülönbözött Dzian Kajussal.
Mármost tudni való, hogy egészen addig – bár a háborúban bosszantó szokásokat vett fel – senki sem háborgatta, minthogy feleségét, gyerekeit szolgálóival együtt szorította a templomba járásra. Misére vagy gyónni maga Ucsnay Uzor nem járt, helyette méhszurkot kevert egybe juhfaggyúval, azt bokszos skatulyában őrizte a lőcse alatt, s ha könnyíteni akart a lelkén, csak pökött egyet a markába, nyálát aztán a skatulyából vett csipettel keverte össze, s galacsinná gyúrva lenyelte. No, így mikor Kuttenbergi Dzian Kajus belovagolt az udvarára fegyvereseivel, hogy hétszer hét vadók árát követelje ezüstben, amit Ucsnay kondás számadójának kellett volna neki kifizetni, már senki sem sietett a segítségére.
Nincs. Mondta Ucsnay.
S akkor Kuttenbergi Dzian Kajus a Leidelius ujjpercén függő kardra mutatott, amelyen meg sem látszott, hogy már hét esztendeje szomjazik, csak Leidelius plébános száradt nedvei, és így szólt Ucsnayhoz.
Csak a semmirekellő ember nem tartja, amit megfogadott.
Ucsnay tekintete azonban nem követte Dzian Kajus ujját, még csak pillantani sem pillantott a penge vasára. Hanem így szólt.
Tégy velem, amit csak akarsz, Dzian Kajus. Csak a feleségemet és gyermekeimet kíméld!
Akkor Dzian Kajus intett embereinek, hogy fogják le Ucsnayt.
Megkötözték az udvaron, rönkre tett bokáit átfúrták, azon keresztül zsineget húztak.
Annál fogva fellógatták a saját pajtájában.
Akkor Dzian Kajus így szólt.
Küzdöttél volna a tieidért, Ucsnay Uzor, ahogy Aasch Ferenc zászlaja alatt harcoltál. Megkíméltem volna őket. De gyáva voltál, s ezért téged lógattalak fel először. Így még élni fogsz akkor is, amikor majd a tieid a szemed láttára szenvednek miattad.
S akkor Dzian Kajus emberei ugyanúgy tettek Ucsnay családjával, szolgáival, s mind az egész háza népével, mint ővele. Fellógatták őket zsinórra fűzve a pajtájában.
Tanyáját kifosztották, állatait kihajtották, a baromfit s nyulat kasokban szekérre rakták, a galambot szélnek eresztették.
Akkor Kuttenbergi Dzian Kajus újabb zsinórt fogott, s annak egyik végét Ucsnay kardjának keresztvasára, a másikat a pajta falába vert szögre bogozta, ahol az akasztott ember is elérhette.
Kiment, s csóvát vetett a pajtára.
Úgy akartál élni, hogy lábad ne érintse e földi siralomvölgyet, mert azt hitted, már fonákjáról szemlélheted a világot. Mert minden voltál már, épp csak akasztott ember nem. Legyél hát akasztott ember, Ucsnay Uzor! Lásd, hát ilyen tótágast a világ! És pusztulj, ha nem becsülöd, ha harcban eshetsz el!
Ezt mondta Dzian Kajus.
Majd lóra ült, s elindult haza az embereivel.
S azután, bár Kuttenbergi Dzian Kajus gyávának nevezte, és ezért Ucsnayt élete végéig csak Nyúlszívű Uzornak nevezték, úgy tartják, hogy miután kardjával levágta magát a zsinegről, még sok örömét lelte háza népének növekedésében és gyarapodásában.
Ám Dzian Kajus csontjait nem sokkal később mozsárban őröltette lisztté a gumpendorfi plébános, hogy a miseborába keverhesse. A hadrászó bajnok szívét maga vágta ki, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, azt a közösség az Úr kegyelmébe ajánlja.


Csalafinta Csalárd

Megy a bojtár a Táltos-dombra. Kapaszkodik, viszi a kumiszt a vállán általvetve. Meredek a Gorond, még a Nap is csak izzadva kapaszkodik fel rája, de a fiú ott találja fel a Gorondi Vént. Mint rendesen.
Hat kancát fejtek kendnek a ménesben. Nyújtja át a kumiszos kulacsot.
Isten áldásával. Emeli az égnek a kulacsot a Vén, napkeletnek s napnyugatnak, majd kortyol egyet.
Hát Csalafinta Csalárddal mi lett végül, Bihál bátya? Tudakolja Kerény, mikor a Gorondi Vén már szomját oltotta, száját is megtörölte, s megvendégelve az Anyaföldet is, neki nyújtotta a kulacsát, s a Gorondi Vén eltöpreng.
Hát mikor mi, fiam. Nem lehet kétszer ugyanazt ugyanúgy elmesélni.
Na de mégis?
Hát…
No, elég az hozzá, hogy sokfelé járt, sokfele megfordult. Míg egy nap elért Kőkoloncra, a Koloncvárra. Ott megfogták a király katonái, s fellógatták.
Mint Ucsnay Uzor uramékat?
Nem. A nyakánál fogva.
S mutatja a Gorondi Vén.
Fejét oldalt billenti, állát leszegi a jobb válla felé, nyelvét kiölti, s markát ökölbe szorítja a feje felett.
Ugyanúgy, mint Göncz Balázs bátyámat?
Valahogy úgy. Elevenedik meg a kérdésre.
Felkötötték.
Bólogat. Kivégezték.
Miért? Ő is fogdmegeket ölt?
A csalárdságaiért. Tudhatta volna, láthatta volna előre, már Koloncvár csak így festett, mikor odaérkezett, mindenütt lógtak a mihaszna emberek. S már kezdi tömni a pipáját a Gorondi Vén.
No de mégis?
Hát, tudod, fiam, mifelénk úgy tartják, nem a ló vágtat, hanem a szerencse. Csalárd meg elvállalta a királyi kert őrzését.
Hát olyan rosszul őrizte?
Na várj csak, mindjárt elmondom. Ott volt az a kert, a királynak a kertje. No, abban állt egy aranyos fa. Azt kellett volna őrizni, mert azon termettek a király aranyalmái. Ám azt az aranyos fát valahogy mindég megdézsmálta valaki.
Ellopták a király aranyalmáit?
El bizony. Pirkadatra. Na de most figyelj, Kerény fiam! Csalárd sem azért csapott fel ám csősznek, hogy a király almáit őrizze…
Hanem akkor miért?
Ő, fiam, nagyobb kincsre vágyott.
Milyen kincsre?
Szóbeszéd járta arról, s az neki is a fülébe jutott – már hogy ne jutott volna –, hogy a kert fölé magasodó toronyban mesés kincset őriz a király. Méghozzá hét lakat alatt. S erről a kincsről regéltek szerte az országban.
És megszerezte a kincset?
Bizony megszerezte. Mikor a király kihirdette, hogy annak adja lányát s fele királyságát, aki megvédi az aranyalmáit, Csalafinta Csalárd is jelentkezett. Úgy okoskodott, hogy majd mikor egyedül marad a kertben, akkor próbálkozik meg a torony kirablásával. Vitt is magával köteleket meg kampókat. Ilyeneket, ni!
Épp ilyeneket?
Úgy bizony. Fogd csak meg! Megmutatom, hogy kell jó kötelet fonni. Ám a királyt sem ejtették a fejére, mind elvetette Csalárdtól.
Akkor hogyan jutott be a toronyba?
Mindjárt azt is megtudod. A toronyban élt a király unokahúga bezárva. S hát ő is épp úgy értett a fonáshoz, mint Csalárd. Csak ő a hajából font kötelet.
Mint Izsófi Farkas?
Épp úgy, fiam, épp úgy, mint az a leány.
Bihál bátyám!
No, mond, fiam.
Az Izsófi Farkas micsoda?
Hát, fiam, tudod, azok a pásztorok, akiket a gazdájuk életükben sanyargatott, de még a bojtárok is néha, farkasokká válnak. Amolyan csordás-farkassá. Minden falunak megvan a maga csordás-farkasa.
Az Izsófi Farkas is pásztor volt?
Néha a pásztorok feleségei is megvadulnak. Előfordul, hogy a gyermekeik is. Farkassá változnak, hogy ellenségeiken bosszút állhassanak, s farkas képében rabolhassanak.
Juhász volt az Izsófi férje vagy csikós?
Elég azt tudnod, hogy ha ő valakit megfenyeget, harmadnapra annak jó, egészséges lovait széttépi a farkas. Érdekel a mese vagy sem? Ne úgy csomózd, te! Hol is hagytam el…
Hogy a király unokahúga a hajából font kötelet.
Úgy van! Le is eresztette. Látta, hogy Csalárd lesi az ablakát. Hát kidobta a hajfonatát, Csalárd meg felkapaszkodott rajta.
De miért tartották fogva?
Mert boszorkányos némber volt. Megjósolta a királynak, hogy ha neki egyszer fia születik, az örökli majd a trónt. Ezért nem is akarta a király férjhez adni. Inkább elrejtette a világ elől. Bebörtönöztette, így most ott raboskodott a toronyban.
Ő volt a kincs?
Vág az eszed, fiam. Jobban, mint Csalárdnak. Mert Csalárd nem is akarta elhinni, hogy a toronyszobában nincs más, csak a királyleány. Meg egy ajtó.
Egy ajtó?
Bizony ám! Azon az ajtón viszont belül se zár, se kilincs nem volt.
S hová vezetett az ajtó?
Hát a torony lépcsőihez. Ahol viszont őrök strázsáltak. Mondta is a királyleány, hogy csak poroszlókba botlana, ha arra felé próbálkozna. S persze hallotta is a legény, hogy igazat szól a lány, amikor a fülét az ajtófára szorította.
Hinnye!
No, hát most már mi legyen? Tanakodott magában. S járt-kélt fel-alá. Ám a királylány sem nyughatott, hanem ekként szólott. „Idefigyelj, te legény, ha nem teljesíted minden kívánságomat most azonnal, akkor én bizony segítségért kiáltok!"
Ezt mondta?
Mondta, olyan patáliát csap, hogy azt az ajtónálló őrök bizonyosan meghallják, s akkor Csalárd bizony nagy bajba kerül, mert a király éktelen haragra gerjed, ha megtudja, hogy belopódzott hozzá. S hogy akkor Csalárd szörnyű halálnak halálával lakol a tettéért, az hétszentség. Ám azt is mondta a leány, hogy ha Csalárd teljesíti minden kívánságát, akkor cserébe elárulja neki a titkot, hogyan tudná megvédeni a király almáit.
S mi mindent kívánt a királylány?
Egy dolgot, fiam, csak egyetlenegyet: hogy szeresse őt Csalafinta Csalárd.
Csalárd pedig nemet mondott… és így kivégezték szegényt.
Hová gondolsz, fiam!
Igent mondott?
Úgy ám!
Na de Bihál uram, hát Csalárd nem Gyöngevért szerette? A deákné legkisebb leányát…
Hát, szerette is, meg nem is. Majd megérted, ha eljön az ideje. Elég az hozzá, hogy Csalárd nem mondott nemet, így aztán a királylány Csalárd fülébe súgta, miféle furfanggal tudná megvédeni a király aranyalmáit. Csakhogy, mikor Csalárd is teljesítette a kívánságát, a lány olyan lármát csapott, hogy az ajtónálló őrök legmélyebb álmukból is felriadtak rá.
Micsoda törfölyös némber, Bihál bátya!
Hát, az volt. S akkor már hiába ereszkedett vissza a kertbe Csalafinta Csalárd, addigra a király aranyalmáit ismét megdézsmálták. S hiába tudta addigra, hogy az almákat egy sárkány orozza el, a király katonái megfogták, s vitték a király elé. Az meg csak annyit mondott, „Nem jól őrizted a kincsünket, te legény. Kudarcot vallottál. Ezért most halálnak halálával lakolsz." S vasra verték Csalárdot, kalodába zárták, közszemlére tették, köznek mulatságára, mindenki gúnyolhatta, zöldséggel dobálhatta, majd felkötette Csalárdot. Fel a többi nyalka vitéz mellé, akik hiába próbálkoztak.
Így végezte? Csúf vég.
Hát, az.
Na de, Bihál bátyám, azért, ennek, ugye, még nincs vége?
Nincs; nem hiába mondom én, hogy helyén van az eszed! S nem hiába volt olyan csavaros eszű Csalafinta Csalárd, mint ahogy a neve is mondja, mert amikor már csomózták a nyakára a kötelet, s kérdezték, mi volna az utolsó kívánsága, csak annyit mondott: tömjenek egy marék disznótrágyát a valagába, a szájába egy almát rakjanak, a kötelet meg csomózzák olyan szorosra, amilyen szorosra csak lehet. Úgy is lett. Így aztán, mikor megfúlt, olyan szorosan markolta az a kötél a nyakát, hogy a lelke nem tudott elillanni, akárhogy szeretett volna kibukkanni belőle. A disznószart meg úgy utálta a lelke, hogy arrafelé az Istennek se vette volna az útját. Így lehetett, hogy amikor Gyöngevér hírül vette, hogy Csalafinta Csalárdot Koloncváron fellógatták a varjaknak, a lány bizony útra kelt, s addig ment, míg meg nem találta. Akkor ott feltalálta Csalárdot, s amint levágta, s már rakta volna rája a szemfödelet, látta Csalárd szemében, hogy ott szűköl benne a lelke. Mert a szemét meghagyták a hollók, cserébe az almáért, amit a szájába rakatott. Hogy így nem vájták ki, Gyöngevér is belepillanthatott, gondolta a lelkem, még utoljára, mint a tó vizébe, s hát ott látta a legény lelkét. Akkor elővette a maga kumiszos kulacsát, épp ilyet, mint ez, ni, s megitatta Csalárdot a hat kanca tejével. Mert fiam, a hús – az ember lelke, de a kumisz – az ember vére. Ezért mondom én neked, hadd igyák csak a tehéntejet a gulyások.
Persze nem akárhogyan itatta. Elébb tüzet rakott Csalárd feje mellett, s terített a kumisznak, selyemkendőt is rakott alája, szép sajinkáját nem sajnálta, s rakta a kumiszt az északkeleti végére, közvetlenül a tűz mellé. Majd meg kevergette, s ahogy töltögette, gyöngyös merítőkanalát merítette-emelgette, a jó kumiszt visszacsorgatta – hagyta, hadd teljék meg a legény orra a kancatej bársonyos, enyhén csípős illatával. S közben ezt a verset mondta:
Lelked ne hagyjon el, lelkem,
váljon véreddé e kumisz!
Hat kancából fejt lótejtől
Legyél majd kevéssé komisz!
Majd vette maga faragta, aranyos csészéjét, abból itatta meg a fiút. Amelyik fehérnép így kínálja a kumiszt, arról már tudhatod, hogy jóféle. Hanem hiába adta vissza Gyöngevér Csalafinta Csalárd életét, hiába szöktek meg a király poroszlói elől, mert nem sok időt tölthettek együtt. Mert Csalárdot már nem hagyta nyugodni a tudás, aminek a birtokába jutott. Jól tudta már, hogy ki jár a király fájára. Tudván tudta, hogy a kert kútjából minden este felemelkedik egy sárkány, s az orozza el az aranyalmákat.
Azért egy éjjelen a csalafintája visszalopódzott a kertbe, s a garabonciás-tudományával, amit a királylány súgott a fülébe, lecsapott a sárkányra, és megszelídítette. Aztán maga is zsebre vágott párat a király aranyalmái közül, méghozzá a három legszebbet, aztán, huss, köd előttem, köd utánam, már nyargalt is a fellegekbe, elröppent velük. Repült egyenesen a szerecsenek földjére a napfeketítő zivatarral. Merre csak a Csalafinta sárkányának tarajos farka a hegyek gerincét végigseperte, árvíz és fellegszakadás támadt, forgószél és vihar, mutogatták is a tátorjánt a szegediek, ahogy suhant Törökországba nagy dérrel-dúrral.
Hát miért épp oda?
Mert tudta, hogy a szerecsenek kedvelik a sárkány húsát. Ott le is vágatta egy mészárossal, eladta a húsát jó pénzért. Abból vett magának hercegi gúnyát, délceg paripát, Gyöngevérnek meg egy ládányi szép ruhát, selymet, meg ékszereket, „Ez lesz az ő hozománya", gondolta magában.
S, ugye, akkor már boldogan éltek, míg meg nem haltak?
Várj, fiam, el ne fuss el véle, még nincs vége. Mert egyet gondolt Csalárd, s elment a Török Császárhoz, hogy felkínálja neki a portékáját. Olyan nyalka vitéz vált belőle, be is engedték az udvarba. Hát amint odajárul a Török Császár színe elé, látja ám Csalárd, hogy ott raboskodik előtte egy öregember a császár trónjához láncolva. Már érdeklődik is felőle, kiféle-miféle. S meg is felel rája az ember, mondja, hogy ő Szent Vadony, s kezdi mondani, miféle hordák támadnak kelet felől, s mifélék nyugat felől, amelyek ha elszabadulnak láncaikról, elhozzák a világnak a véget.
Kacagta is a Török Császár, s véle mind az egész udvara a megláncolt embert, s megtudta Csalárd, hogy azt biz napszállta után kivégzik, méghozzá szörnyű halálnak halálával kell lakolnia, amiért prófétának mondja magát, hisz abból Mehmet volt az utolsó.
Csalárd meg gondolt egyet, s már mutatta is a Török Császárnak az almákat, engedje csak el a habókos embert, bolond az, kár vele veszkődni. Nevetett erre megint a Török Császár, hogy hát talán mégis igaza lehet a habókos embernek, hiszen serege tengernyi, kelet felől is, nyugat felől is szorongatja a világot, úgy lesz, ahogy mondja, bizonyos, hogy elpusztítja azt, csak egy intésébe kerül, menjen hát az öregember Isten hírével. Erre megint gondolkodóba esett Csalárd, s azt így szólt,
„Kíméld az országomat, Török Császár! Cserébe neked adom a másik aranyalmámat is."
Nevetett a császár, ráállt a cserére.
„Lelked rajta! Országodat megkímélem, hogyne kímélném! Gazdag az, zsíros a földje, nem pusztítom el. Hanem a népedet nem kímélem, rabszíjra fűzöm valamennyit."
Akkor gondolt egyet Csalárd, s ekként szólott.
„Kíméld a népem, Török Császár! Cserébe neked adom a másik aranyalmámat is."
Kacagott a császár, de ráállt a cserére. Hanem akkor azt mondta:
„Nincs már semmid, hitetlen. Eladtad a hitedet, el az országodat, el a népedet is. Így már bizonyos, hogy mindenestül az enyém vagy. A lelked meg már régen az Ördögé, jól tudom én."
S akkor intett a Török Császár, s kikötötték Csalafinta Csalárdot egy sziklához egy ember nem járta sivatagba, ahol nem volt más, csak szél, homok, meg sívó ördögök. El is jöttek érte. Körbetáncolta a sok drómó meg sívó ördög.
Már meg is ragadták, s vitték Csalárdot az Alvilágba. Ott is maradt volna a világ végig, ha érte nem jön Gyöngevér, hogy megszabadítsa.
Hát Gyöngevér csak úgy lejuthatott a Pokolba?
Eljuthat oda bárki könnyedén, fiam. Visszajönni nehéz belőle.
S hogy jutott vissza Gyöngevér?
Jó volt. Igaz volt a természete. Az igaz ember sosem vész el, fiam, nem téved el soha, akármerre vigyen is az útja.
No! Mára eleget hallottál. Mehetsz Isten hírével!
Bihál Bátya, még csak egyet mondjon meg!
No, mi volna az?
Hogy lehet az, hogy az Izsófi Farkas senki lovait szét nem tépi?
Hát mit tanultál ma, fiam? Tudod, a nő is olyan, mint a farkas – néha több, mint amire tartják, s néha többre tartják, mint ami.



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.