20 / Visky András: 1990 mit jelent? Kolozsvári beszélgetés Cs. Gyimesi Évával (Látó, 1990/12.)

Visky András: 1990 mit jelent? Kolozsvári beszélgetés Cs. Gyimesi Évával (Látó, 1990/12.)
Dátum: 2010-07-20 / Forrás: Látó 1990/12.


- Ebből az évből hátra van még két szűk hónap, korai még a mérlegkészítés. Ám ha arra gondolunk, ez az év már 1989-ben elkezdődött, talán megkísérelhetnénk szólni róla. Ez a kezdet alapvetően átrendezte életünket. Számodra valóban december 22-én kezdődött el az új év? Mennyire talált ez készen téged?


– Lehet, hogy furcsának tűnik: ez az év is Adventtel kezdődött. Néhány esztendeje számomra különös jelentősége van az Adventnek. Ez feltételezi az állandó készenlétet. Nyilván ezt a készenlétet felfokozta az is, hogy személyesen állandó feszültségben éltünk, hiszen a Damoklész-kardja függött felettünk. Konkrét emlékem az, hogy tavaly ilyenkor még követtek: november elsején, mikor világítottunk, egymásnak adtak át a szekusok, négyen ültek a reám állított kocsiban. Valóban úgy érzem, hamarabb kezdődött ez az év. Tavaly ősszel küldtem el az Aetas c. szegedi folyóirat körkérdéseire adott válaszaimat arról, hogy miként képzelem el a román-magyar viszony és a romániai magyar nemzetiség helyzetének rendezését egy lehetséges fordulat után. S most, hogy megérkezett az Aetasnak az a száma, és elolvastam, mit is írtam, megdöbbentő, hogy mennyire biztosnak éreztem a fordulatot.
A berlini fal ledöntésekor, emlékszem, egyedül voltam itthon, akkor éreztem a legnagyobb örömet, a legnagyobb megelégedést, és tele voltam reménységgel. A decemberi fordulatnak nem is örültem annyira, mint amennyire a berlini fal leomlásának. Valószínűleg azért, mert decemberben a felelősség terhét éreztem a nyakunkba szakadni. Amikor láttam, mindennek vége, nem volt időm eufóriára, hanem rögtön a teendőknek a sokaságát, az óriási felelősséget és a szerepkényszert érzékeltem.


– Volt-e igazán forradalom szerinted, vagy úgy gondolod, elmaradt? Ha pedig így, arra is próbálj választ adni, mikor vált ez bizonyossá számodra? S ez a tény változtatott-e politikai jelenléted tartalmain?


– Amit mi itt átéltünk, úgy hiszem, szubjektíve még akkor is forradalom volt, hogyha utólag más derült ki róla. Hogy a hatalmat átvevő, átvenni készülő csoport kiegyezett-e a Securitátéval vagy a katonasággal –ezt még mindig nem lehet tudni. Az a lényeg, hogy társadalmunk – legalábbis Temesváron, Kolozsváron és még néhány helyen – ezt a fordulatot szubjektíve forradalomként élte át és a magáénak érezte. Ha volt is, nem szabad szentesíteni az állampuccsot. Ha vannak diáktüntetések, ha vannak antitotalitárius demokrata fórumok, akkor én úgy hiszem, azok mégiscsak annak a forradalom-csírának a mai kibontakozását jelzik.
Hogy mikor vettem észre, hogy ez nem volt igazán forradalom? Nagyon korán. Valami gyanús volt már januárban, amikor részben az RMDSz küldötteként, részben pedig Doina Cornea meghívottjaként részt vettem a megyei Nemzeti Megmentési Front munkájában. Nagyon hamar tapasztalni kellett, hogy a tanács felülről, Bukarestből kezdi várni az utasításokat, illetve bizonyos kérdésekben a végső döntést. Bármennyire is jelen voltak ebben az utcáról felsodort fiatalok, akik valóban tüntetés és harc közben váltak vezetőkké, és jelen volt néhány volt ellenzéki is, egyre jobban visszaszivárogtak a régi struktúrának a képviselői. Ott találkoztam egy volt szekusommal, többen felismertük, és el is távolítottuk nagy nehezen, de aztán visszajött, mint a Románok Világszervezetének egyik vezető tagja. Tehát már elég korán érzékelni lehetett, hogy ez mégsem volt teljes fordulat.


– De térjünk vissza ismét az előzményekre: a politikai – mégiscsak: – fordulatot követő időszakot megkülönbözteti-e a korábbitól az, hogy megváltozott a viszonyod a félelemhez? Megszűntél félni?


– Én egy kicsit csodálkozom, hogy ezt a kérdést így teszed föl, lévén, hogy – legalábbis úgy hiszem – sosem féltem úgy, ahogy a többség félt. Körülbelül 1983 óta nem élt bennem az a már-már fizikai tünetekben is megnyilvánuló félelem, ami azelőtt. Azelőtt is voltam benn a Securitatén, és tudom, mi az: félni. De 83-tól kezdődően csodálatos módon megszabadultam ettől. Hogyha féltem volna, nem lettem volna képes sok mindenre. Tehát a félelem bennem nem a fordulat vagy a félfordulat – nevezzük így! – után szűnt meg.


– Ebben a kérdésben elrejtettem egy kicsit saját magamat, én ugyanis úgy gondolkoztam és gondolkozom, hogy a félelemhez való viszonyomnak kell lennie egy point of no return-nek, amikor is vállalom félelmeimet, ám „elkezdek" sokkal jobban félni attól, hogy elveszítem önazonosságomat. A félelmet egy másik, mélyebb félelemmel győztem le magam is annak idején. Így látom értelmét ennek a kérdésnek. Most ehhez még csak annyit tennék, hogy az utóbbi időben ismét megtörténik az, hogy álmaimban félek, holott semmilyen külső jelből – az általánosakról nem szólva itt – nem tudnék visszakövetkeztetni az okokra.


– Én a félelmen valóban csak a diktatúra elnyomó szerveivel szembeni félelmet értettem, de amit mondtál, az reám is érvényes, nagyon féltem megtagadni önmagam, nagyon féltem megtagadni saját meggyőződésemet. Ezt a mélyebb félelmet, ahogy te nevezted, nevezhetnénk így is: az önazonosság igényéből adódó szorongás. Természetesen ehhez más erőre is szükség volt, de most erről hadd ne beszéljek.


– Tehát akkor ennek a mélyebb félelemnek sem kell olyan erőteljesen működnie?


– De! Sőt: pontosan itt kezdődik a bonyodalom az új helyzetben, hogy nehezebb önazonosságunkat megőrizni, mint azelőtt. Abban a helyzetben sokkal egyszerűbbek voltak a dolgok, tudtam, milyen valósággal állok szemben, valamiképpen egy arctalanabb elnyomó hatalom és saját személyes énem álltak szemben, és igyekeztem úgy megőrizni az önazonosságomat, hogy ebből a lehető legkevesebb konfliktus szülessék. Most a probléma az, hogy megsokasodtak a szerepek, és mikor megsokasodnak a szerepek, akkor az embernek óhatatlanul identitás-problémái kezdenek lenni. És ha eddig csak az szült identitás-zavart, hogy a testhez álló tanári szerepben mindig önmagam maradjak, és ne legyen puszta szerep, hanem hivatás, most már az lett a fő bonyodalom, hogy belekényszerültem több olyan szerepbe, amire azelőtt nem gondoltam. Mert ami azelőtt történt, mint, mondjuk, politikailag értékelhető tett, az nem politikusi tett volt, hanem erkölcsi igényből származó valamiféle cselekvés vagy cselekvésnek vélt megnyilvánulás. Mert feltételezem, nem volt igazán cselekvés, hanem egyfajta ellenállás, éppenséggel a nem-cselekvés bizonyos esetekben.


– Miképpen jelentkezik nálad identitás-küzdelmeidben az írónak-esszéírónak és a politikusnak ez az esetenként egymást kizáró konfliktusa? Azért is kérdeztem ezt, mert te kezdetben nagyon erőteljesen jelen voltál a politika színterén is. Ennek egyik legfontosabb fordulópontja – és szeretném, ha erről itt külön szólnál majd – az RMDSz kongresszus. Attól kezdve számíthatjuk azt, hogy a tiszta politikum szféráiból te kivonultál avagy kivonulóban vagy, és azóta ismét tanár lettél, esszéíró lettél, irodalomtudós lettél, az, aki voltál tehát: ennek a humán szférának az egyik meghatározó képviselője kultúránkban.


– Ez a szerep-kettősség, amit felvázoltál, én azt hiszem, nagyon fontos ugyan, de felszín. Mégis először erre fogok próbálni választ adni. Egyszer Komoróczy Géza barátom, aki az ókori keleti nyelvek tanszékének a vezetője a budapesti egyetemen, azt mondta nekem, hogy döntsem már el, mi akarok lenni: tudós vagy politikus? Ez még 1985-ben volt, amikor az évfolyam nem ment el a kihelyezésre, és amikor először volt nálunk házkutatás. Az ő értelmiségi ideálja az elkötelezetlen értelmiségi, aki csak úgy tudja profi módon végezni a maga szakmáját, hogyha nem ártja bele magát a politikába. Úgy tűnik, az erkölcsi kényszer nálunk sokkal erősebb volt, és ez nyilván a kisebbségi helyzetünkből is következik. Nálunk minden értelmiségiben több ilyen kényszer működik a szerepvállalásra – politikai értelemben. Hát kérlek, megpróbálom nagyon tömören megfogalmazni, hogyan állok én ezzel. Nem vagyok kimondottan politikus alkat. Úgy gondoltam decemberben, hogyha egy rövid ideig még kénytelen leszek vállalni bizonyos szerepeket, előbb-utóbb csak átveszik az én és a magamfajták helyét a profi politikusok és főleg a fiatalok. Úgy képzeltem, hogy ez ideiglenes állapot, és én hamar megszabadulok, és visszatérhetek teljes erőimmel – bár ott se hagytam egy pillanatra sem – a munkámhoz. Azt hiszem, nem voltam elég meggyőző, amikor megpróbáltam rávenni barátaimat és „bajtársaimat" az RMDSz-ben arra, hogy hagyjanak ki már a kezdet kezdetén a választmányi gyűlésen Kolozsváron. És ebből elég sok problémám származott. Ami az év mérlegét illeti ebben a tekintetben – maradjunk most egy kicsit a tárgynál, és legyünk célratörőbbek –, azt hiszem, hogy idejében hagytam abba a szerepeimet. Ahogy szokták mondani, exponáltam magam egy ideig, és valóban az RMDSz kongresszus volt az utolsó olyan eset, amikor ilyen értelemben valamit tenni próbáltam. Ha politikai síkon kívánom ennek az évnek a mérlegét megvonni: minden igyekezetem mellett sok hiba történt. A magyar politikai hagyományhoz „illő" volt ez a sok hiba.
Határozott véleményem az, hogy nem vagyunk elég taktikusak, és nem vagyunk elég rugalmasak. Hogy a mi stratégiai céljainkat, a mi végső céljainkat nem tudtuk eléggé apró lépésekre és ügyesen lebontani. Időnként úgy tettünk, mintha légüres térben élnénk, és függetlenül a külső meghatározó tényezőktől, elérhetnénk a céljainkat. Szilágyi N. Sándor barátunknak igaza van abban, hogy nem mehetünk mi semmire a romániai magyar kisebbségi érdekképviselet területén, hogy ha nem számolunk minden pillanatban azzal a politikai és történelmi hagyománnyal, amely a többségi nemzetre jellemző, ha nem ismerjük belülről, ha nem készülünk fel előre a várható reakciókra. Ezt most már úgy mondom, mint aki többé már nem fog aktív szerepet vállalni: csak ez a tanulság, és kötelességemnek tartottam elmondani.
Ami a másik oldalát illeti, nagyon sok elégtételről számolhatok be, egyetemi vonalon. Nem úgy, mint tanár, mert ebben az évben bizony nem dicsekedhetem azzal, hogy jól teljesítettem feladataimat, nem mondhatom el azt, hogy azon a színvonalon dolgoztam, ahogyan szerettem volna, és ahogy eddig a diákjaim megszokták. Hanem inkább úgy, mint tanszékszervező, Péntek János kollégámmal együtt, aki a tanszék vezetőjeként nagyon sokat tett azért, hogy új kollegákkal bővíthessük a szakembergárdát. Már az a tény, hogy olyan sok diákot vehettünk fel első évben, hogy többen vannak, mint ahány az elmúlt időszakban négy éven összesen – 40 a nappali tagozaton és 25 a levelezőin –, nagyon örvendetes. Mikor először mentem be első éven tanítani most ősszel, akkora izgalom fogott el, hogy nehezen tudtam elkezdeni az órát, úgyhogy kénytelen voltam negyedórán keresztül amolyan föloldó társalgást folytatni a diákokkal. Azon kívül van egy nagyobb probléma – a szerep-válsággal kapcsolatos ez is: azzal, hogy kineveztek professzornak Péntek János kollegámmal együtt, ilyen „fiatalon", sok új problémám támadt. Úgy érzem magam, mintha egy nagyméretű ruhában lennék, ami lötyög rajtam, és amibe bele kéne nőni vagy ki kéne lépni belőle. Ezzel a feladatkörrel jár együtt, hogy doktorátus-vezetési jogot kaptam, és öt doktorandust vettem föl. Megnőtt a felelősség, és ahelyett, hogy kicsit leülhetnék pihenni, most ismét nagyon sokat tanulok. A mérleg tehát vegyes. Ha nem lettem volna politikai szerepre kényszerítve, akkor azt mondanám, ez az év gyönyörű volt, hiszen úgy is, mint a magyar tanszék egyik tanára, úgy is mint magánember, nagyon sok élményben és beteljesedésben volt részem. Van itt valami jó, ami például külön említésre méltó: remélem, sem engem, sem mást soha többé nem fognak üldözni azért, hogy templomba jár.


– Erdélyben a szerep kényszere – szerepen valamilyen közösségi elkötelezettséget értve – úgy vélem, bizonyos tekintetben „monolitizálta" a kultúra szerkezetét. Rettentően hajlamosak vagyunk a szerep vitrinén keresztül tekinteni a műre, tehát a szakmai teljesítményre. Az a csend, amivel mostanság körülveszed magad, az alkotó ember csöndje?


– Ahhoz, hogy egyáltalán kommunikációs vágyam legyen, hogy közöljem diákjaimmal, amiből tanulhatnak, ahhoz frissen kell élnie bennem valamilyen tudásnak. Ez nem lehet évről évre fölmelegített tudás. Én elsősorban tanár vagyok, és ennek részeként kell felfogni azt, hogy kutató és íróember. Mindezekhez meg kell őrizni a szabadságot és a csendet, hogy ideje legyen az elmélyülésnek. Szégyellem azt a sok publicisztikát, amit ebben az évben írtam. Nem tudom, milyen minőségű, mert nem volt időm átgondolni, de azt a javaslatodat, hogy gyűjtsem össze bizonyos írásaimat, nagyon félve teljesíteném.


– Láttad Európát, és hazajöttél – ez is ’90-hez tartozik. Hontalanok c. esszédet olvasva, amely – ha mondhatom így – a 2000 vezércikkeként látott napvilágot nemrégiben, azt a gondolatot vetette fel bennem, hogy az az Európa, amely „Kelet" és „Nyugat" kultúrája szerkezetében hordozza megosztottságából származó identitászavarát. Gondolatmeneted szerint ugyanis a hontalanság századvégi jelensége nem csak Európa bizonyos régiójára korlátozható, korlátozandó. Azt jelentené ez, hogy Európa hontalan? S ha a most végbemenő változásokra tekintünk, vajon a hontalan Európa annak a küszöbén állna most, hogy keleti felével kiegészülve otthonra találjon és – otthon legyen?


– A hontalanság jelenségének forrása, azt hiszem, az értéktudat válsága. Én nem tudom megítélni, hogy az európai értéktudat valaha létezett-e így egységesen? Nem mitizáljuk-e Európát, mint valami eszményrendszert, amely valójában reálisan soha nem valósult meg? Tény, hogy bennünket Európához valami folytonos vágy és nosztalgia fűzött, és valószínű, még mindig az fűz, mikor arról van szó, bevonulunk-e vagy sem Európába? Az elvándorlás világjelenség, annak a jele, hogy nemcsak otthon nem találják az emberek a helyüket, hanem önmagukban sem. Az otthontalanság nemcsak a külső körülmények befolyásának eredményeképpen alakul ki az emberben. A belső értékzavarból is adódik. Ha az ember önmagában megtalálta a helyét és békében van önmagával, akkor kevésbé érdekli, ami van körülötte, illetve, hogy az a föld, ahol él mostoha vagy sem. Aki ismeri a világszemléletemet, az tudja, hogy meglehetősen „anakronisztikus" módon hiszek abban: az ember az életet feladatul kapta. Aki azt állítja, micsoda abszurd dolog, hogy x helyre y időben születtem, én azt állítom: ez az x és y úgy tartozik hozzá az én életfeladatomhoz, mint ahogy egy matematikai feladathoz. Mindezt figyelembe véve kell az embernek „megoldania" életét. És az a kunszt benne, hogy ama adott feltételek mellett, meg tudja-e oldani az életét. A békesség forrása, hogy a feladat megoldás hogyan sikerül. És én azt hiszem, hogy a hitüket vesztett emberek hagyják ott az otthonukat.
Van itt egy megjegyezni valóm, „nagyon aktuális a menni vagy maradni?" kérdésében. Az utóbb időben a fiatalok gyakran szóvá teszik, milyen jogon állítják róluk, vagy azokról akik elmenni készülnek, hogy árulók? Milyen jogon próbálják befolyásolni a befogadó ország kormányát abban az értelemben, hogy utasítsák el a fiatalok befogadási kérelmét? Nálunk él egy kizárólagosságra törekvő mentalitás, amelyet én most neotranszilvanizmusnak neveznék – ezen lehet vitatkozni, de nem az elnevezés a fontos. Ez a mentalitás a közösség-centrikus gondolkodás függvényében a személyes szabadságot teljesen alárendeli a közösség-szolgálat imperatívuszának. Hogyha mi a kisebbségi helyzetben lévő népcsoport értékorientációját felülről irányítani akarjuk valamiféle egységes ideológia szellemében, akkor ugyanazt a hibát követtük el, amit velünk követtek el. Ez is a kizárólagosságnak egy olyan fajtája, amelyet én megbocsáthatatlannak tartok. Ez ugyanis oda vezet, hogy a kisebbségi társadalomból és kultúránkból kizárjuk a pluralizmust, ahogy ez meg is történt a hetven év alatt, bármennyire liberálisnak mondta magát a transzilvanizmus, a nem-transzilvanista szellemet nem tűrte meg, a nem-transzilvanistákat idegen testnek tekintette Erdély területén. Ha a fiatalok szemszögéből nézzük, akkor ők ebben kényszert látnak, mert más az értékorientációjuk. Ha mi az ők értékorintációjukkal, amely liberális, szabadság-központú párbeszédet folytatnánk, és elfogadnánk méltó partnernek őket, többet érnénk vele. A fiatalok egészen odáig mennek – és itt konkrétan tudnék idézni, de nem ez a célom –, hogy kijelentik: azok akik ennek a kisebbségnek az intézményeit töltik ki, saját tevékenységük értelmét kívánják legitimizálni ezzel a közösségi orientációjú és mindenkire kiterjeszteni akaró ideológiával. A fiatalok némiképp joggal tekintik ezt a közösségi „kollektivista" ideológiát egyfajta mítosznak és önáltatásnak.


–Ha most az irodalomra alkalmazom, amiket mondtál, akkor ez azt jelenti, hogy elkövetkezett volna annak az ideje, hogy ismét az asztalra tegyünk műveket, és most már mint irodalom helyezzük el őket a maguk helyére? Nem gondolod tehát, hogy ez az általános érvényű értékzavar az irodalomtörténeti személetünket is alapjában befolyásolja?


– Dehogynem! Néhány nap múlva a Debreceni Irodalmi Napokon arról fogok beszélni, hogy ettől a fordulattól kezdve irodalomtörténeti szempontból is átminősülnek a dolgaink, pontosabban nyíltan minősíthetjük át őket. Mert lényegében ez az átminősítés közben megtörtént már – az én szemléletemben elég rég...


– Más kérdés az, persze, hogy az irodalmi tudatban miképpen van ez jelen.


– Lehetőség nyílik most irodalmi tudatunk befolyásolására és a művek elhelyezésére értékük szerint. Éppenséggel értékkritériumaink változtatására is szükség van, mert bármennyire is nem teljes ez a tavalyi felszabadulás, a mai távlatból nézve azok a művek, amelyek pusztán a kisebbségi helyzetre vonatkoztatva képviseltek értéket – egyszóval ideológiai értékek voltak –, azokat a műveket most sokkal világosabban lehet megközelíteni és értelmezni. Az esztétikum és ideológikum összemosására többé nincsen szükség. Irodalmi életünk akkor lesz igazán egészséges, hogyha nemcsak a kommunista ideológia, hanem saját kisebbségi ideológiánk béklyóitól is megszabadulunk. Szabédi László oly gyönyörűen írja meg már a 30-as évek végén, milyen torzulásokat jelent a transzilvanista szemlélet. Ezt a levelet az Új Erdélyi Múzeum közölte nemrégen, Pomogáts Béla előszavával. Ő is világosan látja azokat az ideológiai koloncokat, amelyéket maga a kisebbségi mentalitás helyez az irodalomra, és amely megzavarja az irodalmi-esztétikai értéktudatot. Szimptomatikus, hogy azok akik nem fértek bele ebbe a közösségközpontú érvrendszerbe, a hetvenes évek közepe tájától errefelé, többnyire elhagyták Erdélyt. Azáltal, hogy elhagyták, nemcsak személyekkel és nagy művekkel lettünk szegényebbek, hanem egy teljes vonulattal. Irodalmunk pluralizmusa, sokszínűsége, többszólamúsága függ attól, hogy mi most levetjük ezeket az ideológiai előítéleteket és beidegződéseket, és megpróbálunk helyzetünkről és irodalmunkról szabad emberekként gondolkozni.



Archívum


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.