Vers, próza / Éjjeli táplálék

Móritz Mátyás
Éjjeli táplálék

[2022. március]



 
Azt gondoltam, én naiv, hogy ezen a zord, kietlen és hideg tájon, a semmire és senkihez nem hasonlítható démonom, amiről és akivel már annyit álmodtam az elmúlt negyven év alatt, elég feltűnő jelenségnek mutatkozik majd, amelyről az itt élő holtak történeteket mesélnek majd egymásnak. Hogy meglátni a költő félelmeinek kivetülését az életükben, valamiféle kivételes pillanatnak számít. Hogy akár a csak itt honos vérmedvének és vérfarkaskutyának, az én kísértetemnek is prominens hely jut az itt élők ősi és népi mitológiájában. Ennek a reményében utaztam el e tájra, ennek előtte, nem is tudom, hány évvel, hogy csak most és csak neked meséljem el ezt a kalandomat, ami végül, döntsd el magad, hogy maga a kudarc vagy a megváltás.
Hiába kutattam hosszú napokon át a helyi könyvtárakban, az én félelmetes lényem alig kapott pár sornyi említést a helyi lapokban vagy könyvekben. Dühömben és elkeseredésemben már azon voltam, hogy ha már így állunk, majd magam ruházom fel őt emberi tulajdonságokkal, és írom meg úgymond a természetrajzát. Eldönteni nem is tudtam, hogy jóságosnak, ravasznak, hiszékenynek vagy gonosznak ábrázoljam-e, de azt ellenben nagyon is, hogy majd beleképzelek valami félénket és titokzatosat. Kinézetre nem tudtam, hogy mihez vagy kihez viszonyítsam, hogy mikor, mennyit és hol alszik, hogy mivel és hogyan táplálkozik, hogyan vadászik, és cserkészi be a bánatának, elkeseredésének kiszolgáltatott áldozatát. Hogy egyedül él-e, és hogy hol, vagy klánban, mondjuk a sűrű aljnövényzetű erdőben, hogy biztonságban érezhetem-e magam a nyílt területek közelében, hogy ne végezzem én is az éjjeli táplálékaként. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek a rémnek az életét mihez kössem. A földhöz vagy a pokolhoz, vagy ne adj’ isten!, a mennyekhez.
Ki tudja?
Lehet, hogy azért nem találkoztak még vele az itt élők, akik egyre jobban elzárkóztak a közeledésem és a kíváncsiságom elől, nem is értve, hogy honnan evett ide a fene, és hogy miért, mert mondjuk föld alatti üregben él, amely rendszerekről azért olvastam nem egy érdekes történetet a könyvtárak vaskos és poros ősi kalendáriumaiban.
Ki tudja?
A rémem, lehet, hogy nappal ezeknek az üregeknek az egyikében húzza meg és alussza ki magát, és ha szerencsém van, a táplálékát is itt keresi, mondjuk egy-egy giliszta képében. A rémekről olvastam már annyi novellát és regényt, hogy másnak a könyökén jönne ki, de az enyémmel valahogy egy elbeszélésben sem találkoztam.
Úgy éreztem, egyedül maradtam vele, hogy az én démonom, vagy nevezzük akárminek és hogyan, kívül esik az irodalom szféráján. Az én rémemmel az irodalom nem csinált semmit, mint amit vagy akit egy író sem akarna megismerni és kielemezni, testet és lelket adni neki, rémtörténetbe írva vagy megszelídítve, mondjuk egy gyermekeknek szánt mesébe. Az én rémem kimaradt minden szórásból, mintha tiltott dolog volna vele még csak a gondolat szintjén is foglalkoznia bárkinek is.
Hiába jártam és keltem hosszú órákon át az utcákon, a tereken és az er­dőkön, a hírét sem láttam az én démonomnak. Nem is tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy sem, hogy megosszam-e veled mindezt, és ha igen, hogyan, milyen formában.
Miközben ezeket a sorokat írom, remélve, hogy van erre posta, és hogy meg is kapod a levelem, a rémem talán, éppen az erdő szélén áll, és onnan figyel engem. Észrevétlenül, és hangtalanul.
Hogy őszinte legyek, még megfordulni sincs kedvem és erőm, meg amúgy is, napok óta valami megmagyarázhatatlan nyakfájás gyötör. Így csak elképzelni tudom azt a vadállati pillantást, amivel most engem kémlel, mint aki, velem ellentétben, minden pillanatban résen van. Biztos még az én számomra is érthetetlen módon gondolkodó állat, aki teljesen a saját jogán éli a napjait, feltöltekezve a föld sötét szagával.
Szemtől szemben vele még nem találkoztam, csak az álmaimban. Nem úgy, mint te, aki, ha jól számoltad, öt-hat alkalommal is láttad már, tizenéves korodban a házatok közelében, amely, ha jól emlékszem, az erdő szélén állt, és a kilátás egy folyóra nyílt. Tökéletes terepnek bizonyulva a rémem számára.
Ahogy visszaidézem azokat az éveket, az az erdő még számunkra is nehezen volt átjárható, alig húsz méterre a házatoktól, és hogy egy patak folyt még akkor a folyó felé. Hogy az útról mindig a patak partján mentél fel, mert ez volt a rövidebb út.
Egyszer, ahogy meséled, hazafelé tartottál. Világos nyár végi este volt, amikor a rémem első ízben ballagott lassan feléd. Mint egy lassított felvétel, ahogy fogalmaztál. Róla akkor még csak annyit tudtál, az egyik rémnovellám alapján, hogy még a csontot is képes átharapni. Dobogó szívvel fel is ugrottál egy útszéli kőre. A rémem közben megállt, rád nézett, hogy láthatóan felmérje, el tud-e surranni melletted. Mivel nem tudott, így aztán hátat fordított neked, és visszaballagott, eltűnt a patakparti sűrű növényzetben.
Azon a nyáron a helyi folyóirat nyomdájában és szerkesztőségében dolgoztam, busszal járva be a városba, így aztán hetente több alkalommal is, ugyanott és ugyanabban az időpontban tűntem fel, de nyilvánvalóan a rémemnek is állandó szokásai voltak, mert egyszer sem találkoztam vele. Nem hallottam, ahogy te, a csörtetését, miközben leszaladtál az útra, és továbbmentél egy darabon, mert nem akartad elzárni előle az utat. A rémem nem is nézett rád, csak kijött az útra, és elindult felfelé. Az volt az érzésed, hogy megbarátkoztatok egymással. Jót akartál neki.
Most, amikor e zord, kietlen és hideg tájról hazafelé tartok a sztrádán, a sűrű kukoricaföldek mellett, és látom, hogy a rémem fekete és fehér pofával, véresen és mozdulatlanul fekszik az úttesten, tehetetlen düh és harag fog el, mert valahol én öltem meg, mert képtelen voltam lemondani, nem is sorolom, mi mindenről. Azt gondoltam, nem változtathatnék egyedül semmin, hogy a bűnöm a te bűnöd is, amit csak együtt tudnánk feloldani.
 
 
 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Móritz Mátyás




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.