Vers, próza / Útitárs

Zeck Julianna
Útitárs

[2022. március]



 
Április elsején gondoltam egy nagyot, és felültem a Corona Intercity-re. Gondoltam, meglepem a barátomat, biztos örülni fog, hogy képes vagyok tizenhat órát utazni miatta. Egy könnyű hátizsákot vittem magammal, benne egy váltóruha, mobiltöltő, könyv meg néhány tisztálkodási eszköz. A magyarországi rész sivár, sehol egy hegy, de domb is alig. Elővettem a könyvem, és úgy döntöttem, olvasok a határig. Addig úgysincs semmi érdekes. A határ előtt felszállt egy bozontos hajú srác, folyton felém pillantgatott. Helyes volt, nem mondom, de azért félelmetes dolog a vonaton ismerkedni. Egyszer csak odajött, megállt az ülések mellett, és elkezdetett beszélni hozzám; ne haragudjak, hogy így leszólít, de ritkán lát olvasni valakit, fő­leg Bartis Attilát. Rámosolyogtam, kezében egy nyitott könyvet lobogtatott, aztán megmutatta a borítóját. Ugyanazt a könyvet olvastuk. Gondolta, ihatnánk egy kávét vagy egy sört a büfékocsiban. Igent mondtam. Legalább három órán keresztül beszélgettünk. Először a könyvről, aztán minden másról, úgy általában az életünkről. Hamar megnyíltunk egymásnak, talán a tavaszi levegő tette, ami befújt a vonatablakon. Ültünk az ablakkal szemben az egymás melletti bárszékeken, a tájat figyeltük, és hallgattuk a vonatzakatolást. Tütüm-tütüm, tütüm-tütüm. Valamiféle köztes lét ez, se itt, se ott. Ami volt, elhagytam, ami lesz, még nincs itt. Mindig úgy éreztem, hogy a vonatút ajándékidő, a sors kegye. Nem kell csinálnom semmit. Ez a beszélgetés is olyan volt, mintha nem az életemhez tartozna, ezért sokkal inkább önmagam lehettem, kiszakadva az időből. Nem szerelem volt, ó, dehogy. Volt neki barátnője, és én is a barátomhoz mentem. Inkább úgy éreztem, jó útitárs. Nem így kéne éreznünk mindenkivel kapcsolatban az éle­tünkben? Hiszen tényleg „csak” útitársak vagyunk. Közben elkapott egy mély érzés, hogy jó helyen vagyok, jó, hogy itt vagyok. Akkor nagyon tudtam, ki vagyok én. Elhoztuk a cuccainkat, és végleg berendezkedtünk a büfékocsiban, olykor még a büféssel is szóba elegyedtünk. Addig ültünk ott, míg valamelyikünk le nem szállt. Közben váltogatták egymást az emberek, csak mi voltunk állandó vendégek. Sokszor csak úgy hallgattuk, hogy miről beszélnek a többiek. Meglepődöm néha, hogy mennyire másképp élnek az emberek. Hogy milyen filmbe illő életutak vannak, mennyire nyomorultak vagyunk olykor. Lassan alkonyodott, élesebbek lettek a belső tárgyak, a kül­ső táj meg egyre elmosódottabb. Én Sepsiszentgyörgyre mentem, ő Gyergyóba. Volt még egy kis időnk. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy még biztosan találkozunk. Persze, tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Emlékszem, tetszett a srác, de csak addig, amíg le nem szállt. Akkor azonnal megtört a varázs. A büfékocsiból is kimentem, egyébként is, az már korábban bezárt, úgyhogy egy ideje már két előre berendelt sörrel ültünk kettesben. Visszaültem a helyemre, és újra elővettem a könyvemet, de nem tudtam olvasni. Hogy elrepült az idő, mindjárt le kell szállnom, és valahogy nem volt kedvem. A vonaton akartam maradni, úton akartam lenni, nem megérkezni. El tudtam volna képzelni, hogy mindig utazom, hogy ez legyen az életem. Ahogy ültem egyedül, mert már szinte mindenki leszállt, arra gondoltam, hogy én nem is szeretem azt, aki felé robog ez a vonat. Én nem hozzá akartam menni, csak érlelődött bennem egy érzés, amit nem akartam elengedni, és ez az út csak megszilárdította bennem az elhatározást, hogy el akarom hagyni őt. Úgy szálltam le a vonatról, mint akit elvarázsoltak, sorsszerűnek éreztem minden mozzanatot. Elmentem a barátomhoz, örült is, meg nem is. Még elmentünk együtt éjszakázni a városba, aztán másnap megmondtam, hogy vége, és hogy nemsokára indul a vonatom. Hidegen nézett, mintha megbecstelenítettem volna az otthonát. Felöltözött, és elment inni a barátaival, és én hálás voltam ezért. Alig vártam, hogy felüljek a vonatra, és végre tényleg egyedül legyek. Nem vágytam beszélgetni, nem voltam a büfékocsiban sem. Bámultam ki az ablakon, és a gyergyói útitársamra gondoltam. Hogy valószínűleg mi sohasem találkozunk, de mégis milyen meghatározó helyet kapott életem egy nehéz pillanatában, úgy, hogy még én magam sem tudtam akkor, hogy hamarosan milyen döntést fogok hozni. Most meg olyan könnyű vagyok, hogy ha hagynám, a szél ki tudna repíteni az ablakon. Nézem, ahogy az arcom tükröző­dik az ablaküvegen, mögöttem gyorsan elsuhanó táj, cseppekben hulló eső mossa el a gondolataimat, és a képet is az ablakon.
 
 
 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zeck Julianna


A szerzőtől még

   Levél
   Metamorfózis


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.