Vers, próza / Üzemzavar esetén hívja a karbantartót...!

Tatár Sándor
Üzemzavar esetén hívja a karbantartót...!

[2022. május]

 


 

 

 

Izzadt markunkban (egyen-)emlékeink

apróját csörgetve járulunk

az irodalom nevű automata elé

– persze, van bennünk becsvágy:

szívünk szerint a regény gombot

nyomnánk meg (van, aki nem is adja

alább, aztán, ha szerencséje van

[biztos, hogy ez szerencse?], el tudja hitetni

az egyébként maroknyi és roppant 

beltenyészetes nyájjal [de magával is?],

hogy tényleg azt köpött ki neki az automata),

de azért elég sokan mérik föl reálisan,

hogy a teremtő képzelet combos címletű

bankóival kéne az izzadságnyirkos

fémaprót kiegészíteniük, hogy a gép

ily nagyravágyó kívánságot teljesítsen,

ezért aztán mégis a szerénység győz;

ismét vers (versike) lesz a dologból, legföljebb

életkép, kis novella, s hogy ne érezzük

baromi frusztráltnak magunkat, rutinból

letagadjuk (mivel más úgysem tudott róla,

saját magunk előtt), hogy mással-többel:

regénnyel kacérkodtunk.

 

Én is szívesen csalnék ki az ormótlan

automata (fukar) gyomrából

valami novellát vagy kisregényt, műbőr

borította kávájú táskalemezjátszóról,

szemünkfénye-Zsiguli oldalán lecsorgó

autósampon-habról,

Traubisodában tobzódó estékről,

a pályaudvari automata kiszolgáló rekeszének

aljára koppanó, utasellátó feliratú

celofánba csomagolt, legendás

vastag-krémes csokirúdról,

s tán még ennél is inkább az

irodalom-automata kisöccséről,

a csavarosfagylalt-automatáról

(nincs, amit föl ne támasztott volna

a retró-biznisz) – ahogy elnézem,

eredeti nem lenne éppen ez a

bedobált emlékekért az automatából

kilökődő próza, de mégis: nem a vers

gomb szívná magára megint az ujjamat.

 

Annál csak jobb lehetne, mint hogy

újra csak a jellegtelen és untig ismert

mostról szóljon a „fáma” vagy a „dal”:

a ki tudja, hány, de mindenképp

kétségbeejtően sok (jó ideje a saját

kívánságukat teljesítve) megvezetettről,

az összeesküvésáldozat-tudatért, az

ösztönzött és jutalmazott gyűlölködés jogáért

az elme szabadságát örömmel odadobókról,

az önbecsülésüket a náluk szerencsétlenebbek

megvetéséből merítőkről, a kizsigerelt, meglopott,

a nemzeti büszkeség lejárt szavatosságú

mannájával etetett, letérkövezett országról,

vagy

a toxikus külső környezetben, a „nem épp fényűző”

falakkal elkerített parcellán megtermő

boldogságról (irodalomgyilkos idillről),

a hazavárt és a hazaváró közüggyé nem bűvészkedhető

boldogságáról, a szeretetről, amely

a legbanálisabb tevékenységek,

valami magányos szöszmötölés közben

hirtelen fölfakad és szétárad bennem,

esetleg

 

a tengerről, mert az olyan konokul sós,

mert úgy tetszik, képtelen

saját hullámaira ráunni,

            és mert messze van.

 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tatár Sándor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.