Vers, próza / „Feltámadott a kicsi Jézus!”

Kemény István
„Feltámadott a kicsi Jézus!”

[Látó – 2009. május]



Részlet a Torrington című regényből


Igen, egy nejlon alatt laktunk azon a télen, mégpedig ha igaz, akkor 1975–76 telén, és valószínűleg igaz, bár azokról az évekről mindig kiderül valami utólag. Majdnem minden évről kiderült már azóta, hogy ő igazából nem is az az év volt ám, aminek eddig hittük, hanem egy másik év, és arról a másik évről is kiderült már valami olyasmi, amit álmunkban se tételeztünk volna fel éppen őróla. Nem is beszélve például egy harmadik évről, ami nem is egyetlen év volt, hanem négy-öt, miközben egy másik időszak, amit mi sokáig négy-öt évnek hittünk gyanútlanul, az valójában nem volt több mint egy jó sűrű hónap, és nincs is ebben semmi különös, végső soron még maga Krisztus is évekkel időszámításunk után született.



De azért az 1975–76-os tél mégiscsak több mint valószínű, mert akkoriban én magam is jobban számon tartottam az időmet. Magára a nagy nejlonra pedig, amitől úgy nézett ki a házunk, mint egy befőttesüveg, mérget lehet venni. Apa magát vádolta miatta titokban, de még ő sem követett el egyértelmű mulasztást. Inkább csak annyi történt, hogy a családunk lépéskényszerbe került. Tavaly nyáron elkövetkezett a legvégső időpont arra, hogy a lányoknak külön szobájuk legyen, elvégre idén Gerda érettségizni fog, jövőre pedig Erika is. Jár nekik a külön szoba. Rólam nem is beszélve, mert erősen kamaszodtam. Minden oka megvolt tehát Apának, hogy szeptemberben, így is már jól elkésve (OTP-kölcsönben reménykedtek addig Anyukával), lebontsa a tetőt. Emeletet akart építeni a házra, amit majd évek múlva – szükség esetén – akár külön bejáratú lakrészekké is lehet bővíteni, ha Erika és Gerda, sőt, akár én, gondolunk egyet, és férjhez megyünk.



– Mennek – gondoltam, de nem javítottam ki Apát.
– Vagyis mennek – javította ki magát –, persze. Te pedig megnősülsz.



Hét évvel ezelőtt Lajos bácsi felszámolta a Mária utcai műhelyt, eladták a kis tanácsi lakásukat, és beköltöztek Judit nénivel a Belgrád rakparti lakásba a mi helyünkre, mi pedig száműzetésbe kényszerültünk. Kaptunk Lajos bácsiéktól egy akkora megváltási összeget, amennyiből meg tudtunk venni egy kisebb házat Nyéken, nem tökéletes állapotban ugyan, de az alapok biztosnak tűntek. Ez volt a család számára a legésszerűbb megoldás. Nagyapa első világháborús sebesülése kiújult, elrákosodott, és a haldoklás nem gyerekek szeme előtt való dolog. Judit néni és Lajos bácsi ketten vívták meg az ápolásnak is nevezhető másfél éves reménytelen csatát a halállal, az utolsó hónapokban már állandó ügyeletben, egymást váltva a betegágynál. Csak meghalni engedték el a kórházba Nagyapát.
Mi pedig berendezkedtünk Nyéken. A házat Apa és Anyuka pár hét alatt, kétségbeesett rohammunkával nagyjából rendbe hozta, benne is töltöttük a következő hét évet, de a tetőt mindvégig csak az imádság tartotta fölöttünk. Ezt a tetőt bontottuk le az elmúlt ősszel.



Nagy lendülettel indult a munka. Én is segítettem már, elég nagy voltam hozzá. Október elsejére a tetőről leszedett hullámpala ott állt egymásba pakolva a falnál, arrébb a tetőzet korhadt gerendái is, szépen felstószolva, egy kupacban. A maradék házra pedig még aznap estére ideiglenesen felkerült a nejlon, mert az időjárásjelentés csendes esőt ígért másnapra. Csak harmadnap reggelre jött meg az eső, de aztán napokig esett, és az utána beköszöntött fagyok miatt már nem lehetett folytatni a munkát. Ha Apa elkövetett némi mulasztást, ekkor követte el: a fagyok ellenére talán lett volna pár nap, amit jobban is fel lehetett volna használni. De sajnos éppen ezekben a napokban kapott olyan információkat biztosnak tűnő forrásból, amik miatt a kivárás mellett döntött. Október végén még egyszer lekerült a házról a nejlon, és aláterítettük a cserép alá szánt hőszigetelő üveggyapotot, hogy fűthető legyen a tető nélküli ház, aztán a nejlon visszaterült a helyére. Apa jól le is kötözte dróttal, tégla-nehezékekkel tele is rakta, hogy alá ne bírjon kapni a szél. Nem is kapott alá. Még a szélvihar sem. Kibírta szépen az egész telet. Ez alatt a vastag és erős nejlon alatt laktunk húsvétkor is.



Megverten vonult vissza a család Nyékre. Általában így végződtek Belgrád rakparti látogatásaink. Anyuka kicsit megnyugodott, és a negyvenkilences villamoson felvetette Apának, hogy talán mégis el kellett volna fogadni Lajosék ajánlatát, hogy Gerda szeptemberben költözzön be hozzájuk a Belgrád rakpartra. Ha felvennék az egyetemre, magyarázta Anyuka, ideális lenne neki a Lajosék kisszobája. Percekre van az orvosegyetemtől, és Gerdának nem kéne minden nap hazabumliznia Nyékre.



Ezt persze Apa is tudta. Mi, gyerekek is tudtuk. Évek óta mondogatta a család, hogy milyen jó lenne, ha Lajos bácsiék felajánlanák nekünk ezt a lehetőséget.
– Hát most végül is felajánlották – vélekedett Anyuka.
– Hát fel! – vágta rá Apa keserűen. – És ti meg erre összebalhéztok a Jutkával.



Apa csak most itt, a villamoson értette meg, mi történt a szobában, amíg mi az erkélyen ültünk: Judit néni megtette a régen várt ajánlatot. Apa vádja látszólag jogos volt, mert Anyuka az elmenekülésével kissé valóban elhebrencskedte a dolgot, ő pedig – Apa – tényleg másra volt kénytelen figyelni: végig arra készült, hogy majd válaszolni tudjon Lajos bácsi provokációira. Tudta, hogy nem marad majd megjegyzés nélkül a házunk állapota, ahogy nem is maradt. Nem csoda, hogy elkerülte a figyelmét Judit néni ajánlata. Átlátta, hogy hibázott, és ettől lett most ingerült. Vádjai azonban mégsem állták meg a helyüket, mert az ajánlatot, épp úgy, ahogy Anyuka, ő sem fogadta volna el, rosszul értelmezett büszkeségből. Most viszont, itt a villamoson már nem is tehetett mást, mint hogy Anyukát hibáztatta. Hogy nem ártott volna, ha a nők őt is beavatják, miről is volt szó, mert ő így, mint a hülye, összeveszett a Lajossal valami egészen más dolgon. Anyuka nem kérdezett rá, mi volt az az egészen más dolog, mert sejtette, hogy a házunk nejlonteteje, és nem akarta Apát abba a kínos helyzetbe hozni, hogy megint magyarázkodnia kelljen a nejlonnal kapcsolatban.



Mindez lezajlott a negyvenkilences villamoson a Kosztolányi Dezső térig. A nyéki vonaton külön ültünk le a szüleinktől. Mióta én sem ültem ölben, amúgy sem fért már el a család egy négyüléses szakaszban.
Anyuka és Apa csöndben beszélgettek végig. Nem hallottunk belőle semmit.
– Fölvették a pulcsit – súgta Erika.



Anyukának és Apának volt egy közös nagy, kinyúlt, kötött pulóvere (legalábbis a mi képzeletünkben), amit időnként fölvettek együtt, és olyankor mi hárman megszűntünk létezni a számukra. A kiskandúr dobozára Gerda tette rá a kezét.
– Ha én a Lajos bácsiékhoz még egyszer beteszem a lábam, lőjetek le! – jelentette ki.
– Csatlakozom – tette hozzá Erika, Gerda pedig szigorúan hozzám fordult.
– Tamás?
– Jó, meglesz! – vágtam rá dacosan. – Le lesztek lőve.



Vállat vontak a nővéreim. Haragban voltam velük. Jogos gyanakvásuk mérgezte meg a viszonyunkat. Én ugyan ekkoriban már nem árulkodtam rájuk, de életem első tizenhárom évének árulásait nem tudták elfelejteni. Főleg a legutolsót, az ősszel, amikor beárultam Apának, hogy éjjelente kiülnek cigizni a Duna-partra, pontosabban az úgynevezett Dunapartra. A mi saját Dunapartunkra, ugyanis a nyéki kertnek – sok-sok hátránya mellett – volt egy exkluzív, nagyvilági tulajdonsága is, mégpedig az, hogy volt benne egy Dunapart (habár persze Duna nélkül sok ezer év óta). Apa nem tolta le a lányokat, mert már nagyok voltak, és engem se, mert rólam már régen lemondott, bár ezt persze soha nem vallotta be magának. Én ugyan igyekeztem fejlődni, javítani a jellememen, és értem is el bizonyos eredményeket, de ezt a lányok ekkor még nem tudhatták. Tartottak tőlem. Nem beszéltek előttem a dolgaikról. Valami nagyon nagy tettet szerettem volna véghezvinni, amivel meghódíthatom a nővéreimet. De ehelyett dacoskodtam.
Gerda a kiskandúrt simogatta.



– Horribile Dictu – sóhajtott, és tárgyilagosan hozzátette: – A legjobb kandúrnév, amit valaha hallottam. Sajnos. Ezt is a Lajos bácsi találta ki.
– És az mért baj? – kockáztatta meg Erika.
– Drága kis cicám, hallod Erika nénit? – simogatta Gerda. – Erika néni már megint nem tudja, mit beszél. Drága kis cicám. Horribile Dictu. Azt se tudod, mit jelent a neved!
Erikával nem szereztük meg azt az örömöt Gerdának, hogy megkérdezzük, mit jelent a kandúr neve. Horribile Dictu. Elhatároztam, hogy mihelyt hazaérünk, titokban megnézem az idegen szavak szótárában. De aztán évekig halogattam.



– És legalább megkérdezted tőle, amit akartál? – kérdezte Gerda leereszkedően, mert tudta, hogy ma akartam megkérdezni Lajos bácsitól, mik azok a kísérteties, vörös fények, amik a Francia-hegy tetejéről bizonyos estéken megvilágítják a felhőket. A Francia-hegy tetejét erdő borította, az erdő közepén volt a központi fizikai kutatóintézet, és én titokban azt reméltem, hogy a vörös fények a várható atomháborúval függenek össze, amitől egyébként természetesen rettegtem. Apát nemrég kikérdeztem a dologról, és ő is megerősítette, egyúttal árnyalta a gyanúmat, vagyis, hogy a fizikai kutatóintézetben ugyan nem atombombát gyártanak, ahhoz túl kicsi a reaktor, de annak, ami ott folyik, köze lehet a harmadik világháborúhoz. A válasz kedvemre való volt, de azért a jól értesült Lajos bácsitól is hallani akartam az atomháborús verziót, hogy ne maradjanak kétségeim.
– Á – válaszoltam Gerdának. – Tök másról volt szó. Képzeld el…
– Nem képzelem! – mondta zordan Gerda.



De ez fontos dolog volt. Tudtam, hogy a nőket a fontosabb dolgok nem érdeklik, de nem bírtam ki, hogy ne tegyek egy kísérletet, hogy végighallgassanak. A cél érdekében kritikus hangot ütöttem meg.
– Képzeljétek – próbálkoztam rövid csend után –, azt próbálta bemesélni nekünk, hogy a Dunát kiszárították. Hogy a Dunát, valamikor az ötvenes években… valahogy úgy…
– Kiszárították! – segített gúnyosan Gerda, mert szokásom szerint megakadtam. – Nem?
– Nem! Nem szárították, hanem…
– Most mondtad!
– De nem az a lényeg! Azt mondta a Lajos bácsi, hogy az ötvenes években majdnem ástak egy másik medret a Dunának. És ezért most majdnem nincs víz a mederben.
– Zseniális – bólintott gúnyosan Gerda. – És ezen sikerült összevesznetek?
Gerda már réges-rég helyet követelt volna magának az erkélyen. A férfiakkal csak két baja volt. Az egyik, hogy ő nem férfi, a másik, hogy bizonyos férfi-témákat egyszerűen nem bírt elviselni, akármennyire is szerette volna.
– Te kivel gúnyolódsz? – kérdezte Erika Gerdától. Ők se voltak jóban egymással.
– A családdal amblok – mordult rá Gerda, de kevésbé gúnyosan, mert már nem üresen járt az agya, hanem gondolkozott. Majd hozzám fordult. – Te valamit nagyon félreértettél. Apát akarta froclizni, nem?
– Nem hiszem – hazudtam. – Mért froclizta volna?



Belefogtam Lajos bácsi védőbeszédébe. Akkoriban még nem mondtam ilyen szavakat, mint Nagytörténet, és ezért sok szóval próbáltam megfogni, hogy mi is a jó abban a fölényességben, amivel Lajos bácsi az emberiség egészét kezeli. Határozottan éreztem, hogy kell lennie Lajos bácsi mondataiban olyan pontoknak, amely pontokból el lehet indulni a Nagyvilág felé. Ott vannak, léteznek azok a pontok. Csak meg kell őket találni. A Nagyvilág gondolata pedig olyan téma volt, amiben egyetértettünk a nővéreimmel. Nagyvilági nők akartak lenni mind a ketten, éppen úgy, ahogy valamikor, a születésünk előtt Anyuka és Apa is a Nagyvilág felé orientálódott. De mind az öten tudtuk, hogy nagyvilágiság már nincs. Kiveszett a világból. A nagyvilágiságot nálunk otthon egy öreg kávétartó pléhdoboz képviselte, amin egy árnykép volt látható a tizennyolcadik század közepének stílusában, úgy, ahogy a tizenkilencedik század végének holland kávétartódoboz-tervezői megálmodták: a Szerelem árnyképe. Vöröses háttér előtt fekete Nő és Férfi állt egymással szemben egy korlát mellett. A nőnek abroncsszoknyája volt, a férfinak copfja. A férfi a korláton könyökölt gáláns tartással, mintha éppen a könyöklés nehéz feladatát vállalná át hölgyétől. A gyönyörű pár életem első tíz éve alatt a sok fogdosástól egyre elmosódottabb lett, de végül mégsem mosódtak el teljesen, mert levált a doboz fedele, és rövid átmeneti időszak után maga a doboz is elenyészett. Attól kezdve a saját zacskójában tartottuk a kávét.



– Nem akarom – fojtotta belém a szót Gerda – a Lajosbácsi-kifejezést még egyszer hallani.
– Hagyjad már! – szólt rá Erika.
– Én hagyom. Rá se nézek.
Gerda valóban nem nézett rám egész úton. Erika alig láthatóan hunyorított nekem, hogy ne törődjek Gerdával.
– Te meg ne kacsingassál rá, ha megkérhetlek – mordult rá Gerda Erikára.
– Ide se néztél!
– Te, Anyuka – vetette föl Gerda –, mi lenne, ha a Tomi költözne be? Belőle nem tudnának kiscselédet csinálni. Fiú!
Gerda a kiscseléd szót úgy hangsúlyozta, hogy abban nemcsak a Lajos bácsiék iránti rosszallás volt benne, hanem az Anyukával és az ő letűnt világával szembeni végtelen fölény. Kiscseléd! Hol vannak már cselédek, édes istenem?! Gerda a haladás híve volt a családdal szemben, bár már ekkor is sejtettük Erikával, hogy a kávétartó-dobozt ő dugta el az íróasztala fiókjába, nehogy Anyuka orvul kidobja, mert Anyuka is modern nő volt, és a haladás híve a családdal szemben, és éppúgy nem volt már semmi dolga cselédekkel, mint Gerdának.



– Tényleg! És akkor járhatna pesti gimibe! – tette hozzá Erika.
Nagyot dobbant a szívem. Bizony szerettem volna beköltözni Lajos bácsiékhoz.
– Csak azt ne! – szólaltam meg tessék-lássék.
Válaszomat elfogadták. Nem esett több szó a dologról.



Kisebb-nagyobb konfliktusok, összeveszések ellenére mindig maradt egy biztos pont, amire a család támaszkodhatott: a nagyszüleink sírja Farkasréten. A család mindkét ága rendszeresen kijárt gondozni a Sírt. Akármekkora haragra is lobbant olykor egymás iránt Apa és Lajos bácsi, a Sír valahogy előbb-utóbb kibékítette őket. Egy alkalommal például úgy összevesztek, hogy hónapokig nem álltak szóba egymással. Karácsony közeledtével aztán Lajos bácsi rideg üdvözlőlapot küldött Nyékre: Kedves Öcsém, karácsonyi ajándékaitokat megtaláljátok folyó év dec. 24. délelőttjén tizenegy órai kezdettel a Síron. Bátyád. Apa be is ment Farkasrétre az ajándékainkért, és meg is találta őket a Síron. A bejglivel együtt.



Hazaérve a konyhában két férfi várt ránk: Jónás bácsi és Pocak Pali. Szép csendben, ünneplőruhában poharazgattak a hokedlin. Locsolni jöttek. Ők voltak Apa tanítványai. Volt még egy harmadik tanítvány is, a Kicsi, ő is jött volna velük locsolni, de Jónás bácsi hazaküldte aludni, mert már nem volt szalonképes állapotban.



Pocak Pali az utcánkban lakott, és alaktalan szörnyeteg mivolta ellenére ő volt Nyék legszelídebb embere. Meg is volt erre az oka, hiszen tízéves korában megölte az apját. Nem szégyellte a dolgot, nem is bánta meg, hiszen az anyja életét mentette meg ugyanakkor, ugyanazokkal a piszkavas-ütésekkel, de azért jól tudta, mit tett, és vigyázott magára: keveset beszélt, és soha nem mondott semmi olyasmit, amit még ne hallott volna mástól.
Jónás bácsiról nem gondoltuk, hogy felső sugallatra barátkozna velünk, nem mintha ne gyanakodtunk volna mindenkire, aki rövidebb-hosszabb időre feltűnt a család látóterében, de Jónás bácsinak több más oka is volt, hogy szinte házőrző kutyaként ragaszkodjon hozzánk. Legfőképpen a magány. Egyedül élt évek óta, rokonságát fiatalon Erdélyben hagyta, a feleségétől elvált, két gyereke megtagadta. Még nem sikerült lebeszélni, hogy megtakarított pénzével be ne szálljon a házunk átépítésébe. Anyuka és Apa gyanúja szerint egy szobát szeretett volna magának a ház majdani emeletén, ahol meghúzhatja magát a hátralévő éveiben. Ennek érdekében szívességeket tett a családnak. A nejlont is ő lopta nekünk a nyéki állami gazdaságtól, ahol agronómusként dolgozott. Mégis, egyelőre (azon kívül, hogy saját kulcsot kapott a házunkhoz) sikerült kíméletesen távol tartania Apának. Így aztán Nyék egy másik utcájában lakott albérletben. Átlagosan két délutánt töltött nálunk hetenként. Apa, ha magunk között voltunk, kedvetlenül viccelődött, hogy Jónás bácsi végcélja igazából az, hogy elvegye Anyukát, miután őt – Apát – a sírba viszi a marhaságaival.



Jó emberek voltak mind a ketten, Jónás bácsi és Pali, és ráadásul, mondom, a Kicsit, figyelmességből, egyáltalán nem is engedték be a házunkba. Mégis, amikor Anyuka belépett a konyhába, és meglátta őket, ahogy félszeg vigyorral tápászkodnak a hokedliről, és a kölnisüvegeik kupakját tekergetik, csendesen sírva fakadt.
– Feltámadott a kicsi Jézus! – vonta össze Jónás bácsi a keresztény tanokat. – Szép jó estét adjon az Isten, Irénke! Öntözni szabad-e?
– Csókolom, Irénke néni – dörmögte Pali, akit csak titokban neveztünk Pocak Palinak. Tulok Pálnak hívták.
– Minek élek?! Minek is élek?! – zokogott fel Anyuka, és beszaladt a nagyszobába. Pali és Jónás bácsi megszeppenve néztek Apára: mi történt?
– Családi nézeteltérések – legyintett Apa. – Szervusz, Jónás, boldog ünnepet. Neked is, Palikám.
Sietve kezet fogott a tanítványaival, és a lányokra bízta őket.
– Bocsáss meg, Jónás. Rögtön jövök én is, csak – mondta, legyintett, és idegesen besietett a nagyszobába, Anyuka után. Ez a modortalanságnak beillő elvonulás jelzés volt a rangidős Jónás bácsinak, hogy a locsolás után távoznia illene, és vigye magával Palit is. És jelzés volt Erikának: küldd el őket valahogy. Gerda elhúzta a száját, mert Apának beszélnivalója volt Jónás bácsival, és erre most lenne a legjobb alkalom. Gerda haragudott Apára, hogy így próbálja meg elszabotálni Jónás bácsi felelősségre vonását.
Erika volt közülünk a legjobb vendéglátó. Vállalta a feladatot. Először is a locsoláson kellett túlesni.



– Engem szabad! – mosolygott rá a vendégekre Erika. – Már úgyis bűzlünk a Gerdával, mint a dög… Tomi, szedjél elő poharakat! Látom, a Jónás bácsi hozott innivalót!
– Nem is akármilyet! – bólintott Jónás bácsi. – Hatvanfokos bokrosi vegyes!
Előszedtem a pálinkáspoharakat, miközben Jónás bácsi meglocsolta Erikát és Gerdát, aki a kiskandúrt ölelgette közben.
– Hogy el ne hervadjatok, lányok, idő előtt! – mondta.
Erikától puszit is kapott. Gerda is odatartotta az arcát, de a foga hangosan csikorgott közben. Pali következett. Bűntudatosan nézett Erikára.
– Ugye valami rosszat mondtam az Irénke néninek?
– Semmi vész, Pali, csak a nők nem nagyon szeretik, ha nénizik őket – magyarázta Erika, és persze nem tette hozzá, hogy pláne, ha nagy, melák prolik. Hirtelen rájöttem, hogy Erika ezzel az egyetlen, ügyes mondattal Anyuka egész kirohanását megmagyarázta Jónás bácsinak. Csodáltam érte, bár Pocakot így is elkeserítette. Még jobban elszégyellte magát: átérezte, hogy ő most olyat mondott, amit az ő testalkatával, eszével és származásával nem lett volna szabad. Vissza is tekerte a kölnije kupakját. Erikának könyörögnie kellett, hogy most már azért mégiscsak locsoljon. Talán még ez sem lett volna elég, de Gerda is erőt vett magán, mert Pocakot ő is sajnálta.



– Na rajta! – hajtotta fejét Pocak kölnisüvege alá. – Ne kímélj!
A szemét forgatta közben, amit Pali nem láthatott. Puszi nem volt.
– Tessék, piros tojás! – kínált Erika a húsvéti tálból. – Tomi, magadnak csak gyűszűnyit. Nekem is.
– Nekem semmit! – mondta Gerda. – Erika, van itthon tej?
– Nézd meg, édes szívem!
– Csak éppen tele van a kezem! A Tomi meg vak, úgy látszik.
Gerda keze a kandúrral volt tele. Segítettem neki megitatni a kandúrt. Behoztam a mi macskáink tányérját, és abba töltöttünk neki tejet. Gerda le se vette a kabátját, úgy térdelt a kandúr mellé, és affektálva mutatta neki, hogy kell lefetyelni. Jónás bácsiék kiválasztottak maguknak egy-egy piros tojást a húsvéti tálból, és visszaültek a helyükre. Más szóval nem mentek el, amit mi fegyelmezetten vettünk tudomásul. Elküldeni mégsem lehet őket, tehát beszélgetni kell velük. Nem baj, Erikának ez jól megy. Erika neki is látott. Az első ijedtség tehát elmúlt. Mindenki tette a dolgát. Erika hülyeségekről beszélgetett a vendégekkel, Gerda segített inni a kiskandúrnak, közben megvető pillantásokat vetett a család nevében csevegő Erikára: Jézus Mária, olvastam le időnként a szájáról. Én az elíziumi mezőkre gondoltam. Ha Anyáék nem veszekedtek volna odabent, szinte idilli lett volna a helyzet. Bár a macskák – a mi három valódi, régi, rangidős macskánk – lényegében így is áthidalták a feszült pillanatokat. Felháborodottan kaparták a bejárati ajtót kívülről. Igazuk volt. Ők nem jöhettek be soha a lakásba, és most még a táljukat is elvettük.



– Irigyek! Érzik a szagát az új macskának! – súgta Jónás bácsi elismerően. Minden állatnak elismeréssel adózott, ha a fajtájához illő dolgot művelt. Sportszerűen még a macskának is, amit egyébként lenézett.
– Tomi, etesd már meg őket! – utasított Erika, és tovább csevegett. – Erdélyben vannak macskák, Jónás bácsi? Vagy ott inkább kutyák vannak?
(– Jézus Mária – olvastam le Gerda szájáról.)
– Inkább kutyák! – bólintott Jónás bácsi, majd árnyalta kijelentését: a kutya nagyobb. Ennélfogva alkalmasabb a házőrzésre.



Jónás bácsi tudta, hogy Erika merre akarja terelni a beszélgetést, és ez nem is volt ellenére. A beszélgetés gyors és határozott fordulatot vett Jónás bácsi gyerekkori medvekalandjai irányába. Ez mindannyiunknak megfelelt volna addig, amíg Apa vissza nem jön, sőt, talán még azután is: Jónás bácsi is jó mesélő volt, és mi szerettük a mesét. De a régi macskáink nem hagyták abba a karmolászást a külső ajtón. Ordítva nyávogtak hozzá.
– Tomi, mozduljál már meg, lekaparják a festést! – türelmetlenkedett Erika. – Vigyél ki nekik kaját. Nem ettek tegnap óta.
Ez bántotta az önérzetemet. Jónás bácsit ugyan alig tartottam valamire, Pocak Palit pedig semmire, de azért az, hogy kettejük jelenlétében, férfi létemre, két nő társaságában én vacakoljak a macskákkal, ez bántott.



– Tényleg, mozduljál meg legalább! – mordult rám Gerda a lefetyelő kiskandúrt simogatva. – Ha már a nyakukra hoztad ezt a dögöt!
– Én?!
– Hát nem is mi! – morgott Gerda. – Ugye, cicukám, ez a kis hülye stréber fogadott el?
Közben simogatta a kiskandúrt, én pedig megsemmisültem. Kelletlenül felálltam, hogy megetessem a valódi macskáinkat.
– Ne bántsd – védett meg Erika. – Nem tehet róla. Tudod, milyen erőszakos a Judit néni!
– Tántiéknál voltatok? – kérdezte Jónás bácsi régiesen.
– Tántiéknál, persze! – gúnyolódott Gerda, ami egyáltalán nem Jónás bácsi szörnyűséges vidékiségére vonatkozott, hanem arra, hogy Gerda micsoda mérhetetlen szellemi magasságokból tekint le Judit nénire, de ezt Jónás bácsi nem tudhatta, és akár meg is sértődhetett volna. Erika tehát gyorsan visszavette a szót, nehogy Gerda megbántsa Jónás bácsit, de ezzel sajnos belesodródott a családi szennyes kiteregetésébe, amit ő sem akart.



– Igen, onnan jövünk – hadarta –, és a Judit néni meg Anyuka mindig mindenen összevesznek. Ezért van különben úgy kiborulva az Anyuka.
Én rosszallóan rázogattam a fejem, hogy Erika ne teregesse ki a családi szenynyest. De hiába. Gerda már a fejét se rázta. Tudta, hogy reménytelen.
– A Judit néni hihetetlen! – magyarázott lelkesen Erika, mert igazából szerette Judit nénit és Lajos bácsit, ahogy mi is Gerdával, de ezt nem lehetett persze bevallani. – Egyszerűen lukat beszélt a hasunkba! A Lajos bácsi meg a másik fele. Tamás, miről is volt szó az erkélyen?
– Hát – válaszoltam óvatosan – régi dolgokról.
– A tetőről nem?
– Arról nem! – mordult rám Gerda, jelezve, hogy ezt a témát ne forszírozzam Jónás bácsi előtt. Ugyanezért Erikára is rávillantotta a szemét.
Gerda nem is járt kint az erkélyen: nem hallhatta, miről volt szó! Fel is fortyantam, pedig tudtam, miért torkol le Gerda. Nem bírtam megállni, hogy ki ne igazítsam.
– Honnan tudod?! Kint se voltál az erkélyen!
– Te meg hallottad már azt a szót, hogy diszkréció?! – vágott vissza Gerda abban a reményben, hogy Jónás bácsi talán nem hallotta. Pedig Jónás bácsi hallotta már a diszkréció szót, ki ne hallotta volna, de valószínűleg nem tudta, mit jelent.



– Hallottam – csendesedtem el, mert éreztem, hogy Gerdának igaza van. A tető ügyéről majd Apának kell beszélnie Jónás bácsival, nem nekünk. Csönd állt be. Jónás bácsiék jóindulatú képpel várták a Krizsán-gyerekek veszekedésének a végét. Erika viszont nem értett, vagy nem akart megérteni minket: tovább csacsogott a tető-témáról. A diszkréció szó tippet adott neki, hogy ő is idegen szavakat mondjon, hátha ettől valamivel hamarabb elmennek a vendégek. Nagyot sóhajtott.
– Nem tudom, mi lesz ezzel a tetővel! – teregette tovább a szennyest. – Ez a tető a mi neuralgikus pontunk – magyarázta Jónás bácsinak. – De az Apa most már neki fog ugrani.
– Ő tudja, mit akar! – bólintott patriarchálisan Jónás bácsi. – Nem kell siettetni.
– Hát siettetni azt nem is…
Pocak Palit elkapta a lelkesedés.



– Hát nekilátunk most, Erika! Lekapjuk a tetőt, igaz, Jónás bácsi? Semmi idő alatt lekapjuk! Nem gond, Erika!
– Ne kapjál le te semmit – nyugtatta Jónás bácsi. – Mivelhogy nincs is tető.
– Az se gond, Jónás bácsi! Feldobjuk! Feldobjuk azt az emeletet, nem igaz?! Egy hét! Kiveszek a gyárban egy hét szabit. Hozom a Kicsit is! Ha néha közben a’ Erika nyit nekünk sört…
Pali rákacsintott Jónás bácsira. A kacsintás a sör gondolatának szólt kizárólag. Pocak nem férfiszemmel nézte Erikát, mert úgy tisztelte a családunkat, mint egy fényképet.
– Édes Palkó, te ne erőszakoskodjál. Majd jön István, és megmondja, mit akar a tetővel. Nem kell sürgetni, Erika. Az a fontos. Mindenkinek vannak nosztalgikus pontjai. Nekem például a november tizedike. Akkor vágta le a két ujjamat a fűrészgép. Mert baszkuráltam, bocsánat a kifejezésért. Siettetni akartam. Nem kell siettetni semmit.



Apa végre kijött a szobából.
– Az Irén nem érzi jól magát. Bocsánatot kér mindenkitől.
– Épp erről a ti nosztalgikus pontotokról beszélgetünk Erikával – tért rá Jónás bácsi a tetőre.
– A micsodánkról?
– A nosztalgikus pontotokról. Hát erről a tetőről, na!
– A nosztalgikus pontunkról! – ismételte Gerda, és elindult a szobába nevetni. Jónás bácsi társaságában már többször fogta el a családot a röhögőroham, a nosztalgikus ponthoz hasonló tévedései miatt. De a roham most elmaradt.
Kopogtak, és mivel ilyenkor ez már csak a Fater lehetett, Erika elvörösödött. Valóban a Fater lépett be. Bőrdzsekis, magas fiú volt. Gesztenyebarna, hosszú hajában elöl egy ősz tincs.
– Tiszteletem, István bácsi, jó estét, Jónás bátyám, szevasztok.
Végigkezelt mindannyiunkkal. Velem is. Gerda nem várta meg a puszit, hanem sötét arccal bevonult Anyukához. Hallatszott, ahogy bekapcsolja a tévét. A Fater és Erika savanyúan néztek egymásra.
– István bácsi, eljöhetne az Erika motorozni egyet? Tízre itthon is volna.



Persze, járt ma már nálunk locsolni a Fater, reggel. De örült, hogy van ürügye, hogy egy nap kétszer is láthassa Erikát.
A Fater volt a legmenőbb nyéki fiú. Haveri köre behálózta nemcsak Nyéket, hanem a környék falvait is. A hasonszőrűek körében komoly tiszteletnek örvendett. De odabent a fővárosban is sokan ismerték. Nem tudott úgy végigsétálni akár a pesti Rákóczi úton is, hogy rá ne dudált volna egy arra autózó haver. A körzeti orvosunk fia volt a Fater, de nem követte anyját a tudomány ösvényein (a körzeti orvosunk nő volt), hanem inkább autószerelőnek tanult. Szerette az autót, volt is neki, szerelte is a másét, jól is keresett. Nem volt szűkmarkú a barátaival, inkább jószívű volt és nagylelkű. Ha nem szeret bele Erikába, talán soha nem komolyodik meg. De beleszeretett, és lecsapott rá, autóval hordozta körbe büszkén a környéken, felnézett rá, és ráébredt, hogy kevés ő ehhez a lányhoz. Erika kedvéért visszairatkozott a műszaki főiskolára, amit tavaly félbehagyott, és a motorversenyzést is komolyabban kezdte venni. Két évvel később fának rohant, és meghalt, amit Erika nem is bírt soha megbocsátani magának, mert úgy érezte, hogy az ő szeretetlensége tette tönkre a fiút. Gerda hiába érvelt neki a Fater ősz tincsével, ami a korai halál előjele lehetett, Erika végül mégis hozzáment a Fater utáni első barátjához. Pontosabban a másodikhoz, mert az elsőbe beleszeretett, de (Gerda hiába őrjöngött dühében) azzal büntette magát, hogy nem ehhez ment hozzá, hanem a másikhoz, a frissen felavatott honvéd hadnagyhoz, aki magával vitte Esztergomba, és időnként elmeséltette vele a Fater történetét, és ilyenkor mindig megkérdezte tőle, hogy ugye a Tiborba szerelmes voltál, és Erika erre mindig azt válaszolta, hogy hát… tessék?… hogy érted? Ja, persze… mért? Amivel ideig-óráig meg is nyugtatta a hadnagyot: Erika ezek szerint képes a szerelemre, ha őbelé nem is tudott beleszeretni. De ezek a dolgok ekkor még nem történtek meg.



Apa nem gördített akadályokat Erika és a Fater szerelme elé, kizárólag csak a játékszabályok betartását követelte meg, elsősorban a Fatertól. Erikában szinte megbízott. Most tehát, amikor a Fater motorral jött Erikáért, hogy elvigye diszkóba, Apa felhívta a figyelmét, hogy nem mehet Erika egyedül, és ezt a Faternak éppenséggel már régen tudnia illene, amit a Fater gondterhelt képpel bólogatva el is ismert. Vigyék magukkal Gerdát is, tehát ne motorral menjenek. Menjenek kocsival. És fél tízre legyenek itthon. Ezek voltak Apa játékszabályai.
– Jaj, Apa, tudod, hogy a Gerda úgyse jön – sóhajtott Erika, aki ment is volna a Faterrel, meg nem is. – Jöjjön a Tomi!
– Én?! – rémültem meg. – Ne már! Nekem tanulnom kell! – fordultam Apához.
– Nekem mindegy, melyikőtök, de valamelyikőtök menjen. Vagy itthon marad az Erika.
A Fater flegmán ácsorgott Apa előtt. Azt várta, hogy Erika valahogy megoldja a helyzetet, de azt várhatta: Erika valósággal a föld alá süllyedt. Teljesen ráhagyta a Faterra, hogy mi legyen.
– Nem ittam, István bácsi, azt azért mondanám.
– Az eszembe se jutott, Tibikém. De ha már szóba hoztad… megtennéd, hogy rám lehelsz?



A Fater szó nélkül belelehelt Apa arcába. Alig mertem Erikára nézni. Lángolt az arca. Nekem is. Szégyelltük magunkat Apa miatt. Pontosan tudtam, mi történik majd odakint, ahogy a Fater kilép a kertkapun. – A hülye faszkalap, bazmeg, szopná le az összes faszom! – mondja majd az utcán várakozó motoros haveroknak, és az apámra gondol. Nem volt kétségem, hogy ez fog történni, mert én akkoriban már tudtam, hogy az emberek így beszélnek, sőt, így is gondolkodnak. Kisebb koromban még reménykedtem, hogy nem így van, de ekkoriban már – hetedikes voltam, de évvesztes – tisztában voltam vele, hogy a mai világban mindenütt ez járja. És majdnem biztos voltam abban is, hogy az apám nincs tisztában a csúnya szavakkal. Legalábbis ezekkel az újabbakkal: fasz, baszás. Nálunk otthon ezek nem járták. Apa legerősebb kifejezése az volt, hogy az istállóját. Ebben ugyan benne lappangott az Isten szó, de valahogy mégis ki volt kerülve. Szóval szégyelltem magam, hogy az apám ennyire kívül van a valódi világon, és Apát is sajnáltam, hogy így kiszolgáltatja magát a Fater haverjai mocskos szájának. De nem ismertem még a Fatert!



– Túl van tárgyalva, István bácsi! – bólogatott lelkesen. – Egy olyan negyedóra múlva itt vagyok a kocsival. Tiszteletem, Jónás bá!
Rámosolygott Erikára, biccentett Palinak, és elment. Meglepődtem. Ha nem tudtam volna, milyen ocsmányságokat mond mindjárt odakint a haveroknak, azt hittem volna, kimondottan örül Apa szigorának. Pedig ez volt az igazság. A Fater szerelmes volt Erikába, és – mint olyan sokan mások, akik kapcsolatba kerültek a családunkkal – egy kicsit az apánk szigorába is.
– Mért csinálod ezt vele?! – támadt rá Erika Apára.


– Ezt majd egymás közt elmondom – vágta el a készülő vitát Apa. – Most itt alkalmatlan a helyzet.
– A Gerdát persze elengednéd! – jegyezte meg Erika.
Apa nem is vett tudomást a megjegyzésről.
– Apátoknak igaza van – jelentette ki Jónás bácsi, de most sem állt fel.
– Tomi, most akkor jössz?
– Nem szeretnék – sóhajtottam több okból. Felsorolok egypárat: nem akartam csókolózni látni a nővéremet. Nem akartam fölösleges harmadik lenni. Egyáltalán: viszolyogtam a szerelemtől. Féltem a Fater haverjaitól, a gúnyos megjegyzéseiktől. Tényleg tanulnom kellett volna. Tévét akartam nézni. Hallgatni akartam Jónás bácsit, aki tudott mesélni, ha akart, és úgy tisztelte az apámat, ahogy az neki kijárt. Még nálam is jobban.
– Döntsétek el valahogy egymás közt – zárta le a vitát a maga részéről Apa, és a vendégeihez fordult. – Boldog ünnepet, Jónás!



Koccintottunk a vendégekkel. Apa leült a harmadik hokedlire. Erika pedig könyörgően rámnézett. De mielőtt tárgyalásokba kezdtem volna vele, Gerda megmentett. Kidugta a fejét a konyhába.
– Elment? – kérdezte, majd hivatalos hangon folytatta. – Erika, leszel szíves bejönni pár szóra?
Erika volt szíves, bár nem túl nagy örömmel. Tudta, hogy csúnya letolást fog kapni Gerdától, Anyuka pedig nem védi meg. Sóhajtva tűnt el a kisszobában.



Erikát februárban, Gerda szalagavatóján a Fater felkérte táncolni, és másnap délután már itt is volt érte. Azóta már többször megígérte Gerdának, hogy szakít a Faterral. Ő maga is ezt akarta. És nem csak azért, mert nem volt szerelmes. Persze hogy nem volt, ez nem is képezte vita tárgyát, nem is mert volna ekkorát hazudni Gerdának. Föl sem merült senkiben (talán rajtam kívül), hogy akár egyetlen pillanatra szerelmes lett volna, és nem hazudott ilyet a Faternak sem, soha. Ez biztos. Ezt még Gerda sem feltételezte róla. Gerda egyszerűen amiatt haragudott, hogy Erika tizenhét éves korában elkezdett járni valakivel, csakis és kizárólag azért, mert tizenhét éves korukban a lányok általában már járnak valakivel. Emiatt tényleg nagyon haragudott Gerda. De talán még ez is megbocsátható lett volna. Gerda azonban nemcsak haragudott, hanem neheztelt is, mert Erika áruló volt. Nyéki fiúval kezdett járni, pedig Gerdával még évekkel előbb, amikor Erika is a nyéki gimnáziumba került, megesküdtek egymásnak, hogy nyéki fiúval soha.



Gerda komolyan vette az esküt, mert neki határozott értékrendje volt, amit az egész családtól számon kért. Erikának meg nekem szükségünk is volt Gerda szigorára, mert egyikünket sem keményfából faragták.



Megesküdtek egymásnak Gerdával, mert tudták, hogy könnyű elbukni. Nyékre nem terjed ki a modernség. Elég csak egy pillanatra elhinni, hogy van élet Budapesten kívül is. Hány olyan jobb sorsra érdemes nyéki lányról hallottak már, akik elbuktak! Tudta Gerda, és tudta Erika is, hogy ha egy szebb lány óvatlanul felnéz az Anna Karenyinából a nyéki buszon, akár már aznap este a kettesi vagy a bokrosi diszkóban találhatja magát nyéki, kettesi, bokrosi, sőt, káli suttyók között. És aztán, mielőtt még észbe kapna, már férjhez is ment Kettesre, Bokrosra, Kálra, vagy akár egy helyi, nyéki alakhoz, mindegy.



Gerda mindig olvasott a nyéki buszon vagy vonaton, fel se nézett soha, nehogy véletlenül lecsapjon rá egy nyéki fiú. Ez volt a módszere, és hatásos módszer volt. Évekkel később, akkoriban, amikor már én is felnőttem, és az utolsó busszal jártam haza a városból, nemegyszer láttam meg Gerdát, ahogy összekuporodva, az előtte lévő ülés támlájának támasztva térdét, olvasott. Odaállhattam mellé. Soha nem nézett fel. Mindig rá kellett köszönnöm, hogy felnézzen. Ma, amikor már rég egyedül lakik Nyéken, ma sem néz fel, ha a buszon utazik. A térdét már nem támasztja fel, az nem illik a korához. De az érzések, amik a faluhoz fűzték, megvannak.



És Erika most ezt az egészet mind elárulta.
Erről volt szó a nagyszobában. Gerda most meg tudta volna ölni Erikát, amiért összeadta magát a Faterral. Kihallatszottak Erika kínzásának a hangjai.
– Édes szívem, legyen már gerinced! Ez egy tahó. Ebből soha nem lesz értelmiségi! Ennek te csak azért kellesz, hogy mutogasson!
– Mi vagy te?! A saját nagyanyád?! – visította válaszul Erika. De ekkor végre Apa megemberelte magát, és a kezébe vette a társalgás fonalát, és elterelte a szót a szobából áradó gyűlöletről, ami egyébként a két lány közös gyűlölete volt a méltatlan környezet, Nyék iránt. (Egymást persze szerették.)



Ami magát, Nyéket illeti, soha nem vett tudomást erről a gyűlöletről. Krokodil alakú falu volt, állát a város közigazgatási határán nyugtatta. Sok más ilyen falu-krokodillal együtt hasalta körbe Budapestet, és kifejezéstelen pofával bámulták a centrumot, gerincük egy-egy kivezető főút, farkaik szertemutattak a világba.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kemény István


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.